Olvadáspontkorban • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Olvadáspontkorban

 

A színtelen barakkok között poros szél kergette a száraz leveleket. Szürke felhők ültek derékig a tájra, s a hajnali ködben még a csönd is süketebb volt, mint pár évszázaddal korábban.

Füstös, nyögésszerű hangok szűrődtek, isten tudja honnan, a fül, félig álmából tápászkodott volna, valami kékségből, barnából, melegségből, és bár sok idő múlt, még mindig nehezen hangolódott rá a szürkeségre. Két álmos, furcsán mozgó alak, se kutya-se macska póráz végén ásítozott, odújukból elsőként kitolva a szemetük egy részét, ahol tegnap este hullára itta magát az ösztön.

A dobozok egyikében, ragacsos halmaz között meztelen gubózott két, másik alak. A kínlódó nap megszédült az alkohol és a rothadás szagtól, s kikerülve mindent, valahol a rekeszizom és a kulcscsont között, a baloldalon, valami élőt keresve, megült egyikük mellkasán. A festett maszk megvonaglott az arcon. Mosolyszerű rajzolódott a száj szegletén, mozdult a karja, de valami ismeretlen nehezedett satnya izmaira. Az elszánt, keskeny fénysáv egyre erősebben sütött a mellkasára, forróság járta át, minden zsigerén zavaros, émelyítő érzés futott szerte, és olvadni kezdtek a gubó lét görcsei. A szétkent, vörös rúzs vércsehangokkal hadakozott, aztán öntudatlan feltört benne valami elfeledett szó, s a szem, ami már elvesztette sötét tekintetű műszempilla halmazát, mint vakok nyitott bele a szürreális fénybe. Magához húzta a kihűlt, másik gubó testet, felkarja belső része bizsergett, puha ölelésre vágyott, amikor rozsdás nyikorgással kicsapódott az ajtó. Macséta metszette fájás szakadt föl a torkán, rémisztő félelem markolt egyet a szívén, s a fél sugárnyi nap elmenekült egy másik barakk doboz pókhálós ablaka felé. A pórázvégeken ténfergő két alak tódult be két hányás között.

– A rühes kutyád kaparta ki a szemétdombon. Kétszer is megharapott, hiába rugdostam az átkozottat, hogy ilyen ócskaságot ne vegyen a szájába, idáig hurcolta, nem lehetett elvenni tőle! – sziszegte, és a gubó testek felé dobta dühösen a tárgyat.

A függőleges szárat pontosan középen és derékszögben szelte át a másik szár. Az elhajított, fényes fémdarab, már szerkezete törvényszerűségéből eredően is csak forgott, forgott darabig a levegőben, aztán egy pillanatra megállt, és bezuhant a két test közé. A szétkent rúzs, mozdulatát elrejtve markolta meg azt, a szorítástól kiserkent vér melegséggel terítette be a tenyerét, és lassan feltápászkodott.

S míg a többiek újra bevackolták magukat a másik, már mozdulatlan gubó test mellé, ő ölbe vette csaholó, apró testű, hűséges kutyáját, és kilépett az ajtón.

A színtelen barakkok között még mindig poros szél kergette a száraz faleveleket. A szürke felhők most csak derék fölött ültek a kies tájra, és a süket csöndet, aznap megtörte egy hűséges kutya ugatása, aki pórázát megfeszítve vitte gazdáját a fölismerhetetlen Hely felé, ahol hajnalban a dolgát végezte el.

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Olvadáspontkorban”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés