Egy tiszta lelkű ember – 10. rész • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Egy tiszta lelkű ember – 10. rész

 

A kezdet vége?

 

A tiszteletes fizikai állapota a szakszerű ápolásnak köszönhetően lassan, de egyre jobbra fordult a következő hónapokban.

– Még egy hét, és a saját kezével hajthatja a kerekesszékét – biztatta őket a gyógytornász. – Utána az autót…

– No, azt nehezen.

– Miért?

– Mert eladtuk – felelte Albert bácsi szárazon.

Vele a zongorát, néhány festményt és egyebeket, hogy kifizethessék az orvosságot és rehabilitációs kezelést. Mellesleg Margit és Albi is Anna asszonyhoz költöztek, ami szintén jelentős anyagi megtakarítást jelentett. De éppen ez a költözés volt az, amin a férfi a legkevés­bé bírta magát túltenni. Hiányzott, nagyon hiányzott az a gyerek, és Margit is, bár ezt Jánoska saját maga előtt is tagadta.

– Ne haragudj, de sehogy sem tetszik nekem ez a jelenlegi állapot – tette szóvá aggodalmait a menyének Madarász úr. – Időd nagy ré­szét otthon töltöd. Jó, Kecskeméten laksz, és most már ott is dolgozol. Csak amikor hozzánk is ellátogatsz, lehetnél egy kicsit… Nem is tu­dom, hogy fejezzem ki magamat, figyelmesebb. Elsősorban a férjeddel, aztán a gyerekeiddel, hogy magunkról már ne is beszéljünk.

– Úgy? Egyszóval nem vagyok jó feleség, elhanyagolom a családom, és egész nap csak szórakozom, henyélek – tette csípőre a kezét harciasan a tanítónő.

– Nem, nem, nem henyélsz, de mindent olyan… olyan lélektelenül csinálsz, minket lekezelsz, a szomszédjainkat utálod. Néha az az érzésem, nemcsak minket, a fiamat sem… szereted.

– Olyan vagyok, amilyen vagyok. Ez az én fizimiskám. Maszk nélkül, drága apósom. Vagy jobb szeretnéd, ha a szemedbe mosolygok, hátulról meg kinevetlek?

– Ezt sem, azt sem. Szavamra, már az sem lepne meg, ha el akarnál válni maholnap.

– Tévedsz. Eszembe sincs, mert hiszed, nem hiszed, még mindig szeretem a fiadat – lepte meg Margit kijelentésével az egykori kisgazdát. – Ilyen állapotban pedig bűn is lenne elhagyni, hát még ha figyelembe vesszük, hogy János Isten szolgája.

Albert bácsi gyanúja megingott. Lehet, hogy még mindig szereti? Nehéz elhinni, de ki tudja? Olyan kiismerhetetlenek a mai emberek.

Olga szinte mindennap meglátogatta Jánoskát. Felolvasott neki az újságból, hangoskönyvet hozott, vagy besegített a háztartásba. Aztán megritkultak a vizitjei. Először csak harmadnaponként, utána hetente, végül egyáltalán nem jelentkezett: férjhez ment. Ilyen az élet! – törődött sorsába a lábadozó lelkipásztor. Előbb Amy, most Olga hagyta magára. Egyedül Marcsi, a kis süketnéma tartott ki mellette, aki ugyancsak meg-meglátogatta Madarászt.

– Már csak azt várom, hogy te és a feleségem is faképnél hagyjatok – panaszkodott a lelkész írásban Marcsinak.

– Nem hiszem – rázta meg a fejét a tázlári. – Nevess ki (időközben letegeződtek egymással), de szerintem ezt soha sem fogja megtenni.

– Miért ne, hogyha egyszer nem szeret.

– Akkor sem. Mintha bűnösnek érezné magát, igen, talán elkövetett valamit, és most attól fél…

– Mitől?

– Nem tudom, ez csak olyan megérzés. Talán az egyedülléttől, Istentől, amit külön bonyolít, hogy egy pap, vagyis Isten egyik pártfogoltja ellen vétkezett.

A férfi emlékeiből hirtelen előugrottak a postán kapott fényképek. Vajon ki küldhette őket? Egy jóakarója, ellensége vagy… Vagy maga Aczó tanár úr? Nem valószínű, bár ki tudja? Hátha ezzel akarja elérni, hogy elváljon. Milyen jó lenne valakivel erről beszélni! Meg arról is, milyennek látja ő a feleségét.

– Te hogy látod, egyáltalán mi a véleményed a nejedről?

Micsoda abszurdum: a beszédet kuka létére nem érti, de még a gondolatait is meghallja!

– Bocsi, elfáradtam, de majd később erről is beszélünk.

Ezután két hétig nem találkoztak.

– Ho-ol vo-oltá-ál? Má-ár na-agyo-on vá-árta-alak – préselte ki magából a szavakat.

– Nem értem – felelte Marcsi rögtön írásban. – Csak nem hiányoztam, Madarász úr?

– Ezt is eltalálta! – csodálkozott Jánoska. – Te mindig hiányzol, hogyhogy eddig nem láttad? – Hű, ezt ellőttem, még félreérti ez a derék jány.

Marcsi arca kiszínesedett, kezébe vette a ceruzát, aztán mégsem válaszolt. Nem is volt rá szüksége, ott ragyogott az az arcán fehéren feketén.

– A múltkor azt kérdezted, mi a véleményem a nejemről. Hát most megmondom, ha még mindig érdekel.

– Érdekel.

– Szóval Margit. Ellentmondásos nő, az bizonyos. Orvosi szemmel nézve akár szkizofrénnek is nevezném. Tudod, ez olyan…

– Tudathasadásos állapot. Nem vagyok én olyan analfabéta, mint amilyennek kinézek. Én, kérlek, már elég régóta rendszeresen olvasok. És nem csak regényt, tudományos könyvet is, esszét, cikkeket. Kedvenc tv-csatornám a Spektrum, National Geografic, Animal Planet… Folytassam?

Jánoska fokozódó tisztelettel nézett a leányra.

– Gratulálok. Sejtettem. Visszatérve Margitra, nem állítom, hogy igazam van. Elvégre pap vagyok, illetve voltam, nem orvos. Viszont lelkészként úgy látom, ebben az asszonyban két szellem, egy jó és egy rossz küzd állandóan egymással. És tudod mi a legszomorúbb? Hogy a feleségem issza meg a levét az egésznek. Én meg csak nézek, bámulok anélkül, hogy bármit tennék ez ellen.

– Mert nem is tehetsz, Jánoskám. Ez elsősorban az ő dolga. Segíts magadon, és az Isten is megsegít, ezért ha Margit nem mozdul, még csak szemrehányást sem tehetsz magadnak.

A férfi némán simogatta fekete, ujjnyi hosszú szakállát. Mióta lebénult nem sokat törődött magával. A mostohaanyja fésülte, manikűrözte, az apja borotválta mindaddig, amíg rá nem szólt, hagyja csak, hadd hordjon szakállt ezentúl. Különben is kit érdekel, hogy néz ki egy rokkant nyugdíjas.

– Már megint kezded? – háborgott az öregúr. – Kérlek, légy férfi és… apa, aki három gyermek sorsáért felelős.

Férfi, apa, szép szavak! Csak hát a felelősségnek is súlya van, nagy súlya, és ha ehhez hozzájön még innen-onnan pár kiló, ember legyen a talpán, aki ezt elbírja.

– Köszönöm a megnyugtató szavaid, de beszéljünk most már rólad is! Te mikor mész férjhez, ha nem vagyok indiszkrét?

– Amikor egy kuka lányt is elvesznek. De mivel nem vesznek, hát Istenem, szinglik is vannak a világon!

– Vas Gábor?

– Milyen Vas Gábor? Ja, az a nyomorult? Jézusom, most jut eszembe: vigyázz ezzel a bunkóval!

– Itt, Soltvadkerten? Miért kell tőle tartanom?

– Mert szerinte neked köszönheti, hogy otthagytam, inni kezdett és elzüllött. Egyszer be is vallotta: addig nem nyugszik, amíg ki nem tekeri ezért a nyakadat.

– Mivel foglalkozik momentán?

– Semmivel. Tényleg lezüllött: előbb elárverezték a házát, aztán elvesztette az állását. Most itt csámborog valahol Vadkerten.

Még egy áldozat! – hanyatlott vissza a párnájára Madarász. Az első az édesapja, a második Margitka, rajta keresztül Anna asszony… Pedig, Isten látja lelkemet, egyiket sem akartam bántani.

Telt-múlt az idő. A gyerekek nőttek, okosodtak, és János is egyre jobban rendbe jött. Legalábbis fizikailag, miközben lelkileg inkább le-, mint felépült – apja legnagyobb bánatára, aki sehogy sem értette, mi rágja folyton belülről.

– Talán ilyen az alaptermészete – találgatta Albert bácsi felesége. – Vannak ilyen búval bélelt férfiak. Az én dédim is ilyen volt. Nem is igen emlékszem, láttam-e mosolyogni valaha.

– Az alaptermészete? Nem, nem ilyen. Csak mióta pappá szentelték, nézi más szemmel a világot. Megváltozott, érzékenyebb lett. Képzeld, azt hiszi, miatta vétkezik Margitka, s mivel ő az oka mindennek, csakis ő mentheti meg a lelkét is.

– Még ilyet! El sem hinném, ha nem ő magyarázta volna be neked.

– Nem magyarázta be, de minden elejtett szava, mondata erre vall.

– Jaj, nekem ez túl komplikált! Sajnos úgy nézem, a gyógytornász helyett most már egy pszichiátert kell fogadnunk.

Egy fagyos, téli reggelen Margitka, ukmukfukk, bejelentette, hogy – szünidő lévén – elviszi a gyerekeket egy hétre magához.

– Kérlek! Semmi akadálya – egyezett bele János udvariasan telefonon; most már tudott beszélni, még ha lassan és nem is mindig érthetően.

Alig tűntek el a gyerekek, szedelőzködni kezdtek a szülők is.

– Mi meg disznót vágni megyünk a sógorhoz – fütyörészett Albert bácsi jókedvűen. – Nem jönnél velünk a változatosság kedvéért? Ó, bocs, elfelejtettem, te nem szereted az ilyesmit.

János unottan nézett ki az ablakon. Odafönt a magasban Holle anyó rázogatta a dunyháját. Két nap múlva karácsony. Ilyenkor szokták díszítgetni a fenyőfát a templomban. Ezt kedvelte, a disznókat sajnálta. A csirkét is, bárányt, mindenféle élőlényt, amit az emberek feláldoztak a hasukért. Nem is vágott le soha egyetlen csirkét sem. A csirke is élőlény, és én megbecsülöm az életet, mint Isten legcsodálatosabb ajándékát – szokta mondogatni ilyenkor.

– Jó szöveg – csipkelődött Margitka. – Azért a zúzát, kolbászt te is szívesen megeszed.

Ettől fogva egyszer sem mondogatott effélét, ezzel szemben egyre sűrűbben mellőzte étrendjéből a húsokat.

– Na, szia! Délután, estefelé megjövünk. Ha szükséged van valamire, hívj fel a mobilon!

Végre egyedül! A rokkant férfi égre nyújtott kézzel ordította el magát. Elnyújtott, furcsa torokhangon üvöltött. Egy kicsit úgy, mint egy farkas, egy kicsit úgy, mint az ősember bömbölhetett valamikor a történelem hajnalán.

Hátborzongató, itt történt valami! Ez az atyafi belőtte magát, vagy egyszerűen… megzápult. Látszólag, valójában csak kieresztett némi ájert magából. Megesik, nem, ha sokáig visszafojtunk magunkban valamit. Csak nyelünk, fortyogunk, aztán pukk, úgy törünk ki egyszerre, mint az Eyjafjallajökull vulkán mostanában Izlandon.

A férfi odagördült a szekrényhez, és megkereste édesapja vérnyomáscsökkentő italát. Egészségedre! – emelte az üveget az ég felé, s akkorát húzott belőle, hogy egy pillanat alatt bepöckölt. Pazar nedű, nemhiába szereti az édes is. Te meg mit hallgatsz? – intézte szavait továbbra is az Atyához. Nincs kedved beszélgetni egy régi híveddel? Mi, hogy beszélgettünk mi már máskor is? Hogyne, de eddig még egyszer sem kérdeztem tőled semmit sem. Most kérdeznék, ha megengeded – hörpintett egyet ismét a palackból. Az 50 fokos pálinka villám­gyorsan áradt szét az ereiben. Valamikor fiatalkorában meg-megitta ő is a magáét, de miután egy papnak ez már nem illik, leszokott róla teljesen. Eh, mit számít! Akkor még lelkész volt, most csak egy tehetetlen, szánni való léhűtő. Első kérdés: miért nem kívánsz nekem is hasonló erőt, egészséget, jó Atyám? Ne, ne haragudj, csak kérdezem. Nincs válasz? Erre szokták mondani: elfordította arcát előlem az Úristen. De miért Atyám, miért? Ez volna a harmadik kérdésem. Vagy második? Milyen meleg van ebben a szobában! – gombolta ki az ingét kábultan. Kérlek, ne érts félre! Én nem lázadok, csak éppen nem értem, hogy szolgáljak ilyen testtel ezután? Neked, de a családomnak is, bárkinek, amikor magam is gyámolításra szorulok? Hogy segítsek például az apámon, akit a múlt és egy öngyilkos lelke riogat? Aztán ott van Margitka! Kétségtelen, hogy vétkezett, és alighanem szenved is. Én segítenék rajta, de nem tudok. Pedig még az életemet is odaadnám, ha ezzel eltörölnéd a bűneit – dadogta, s csak az utolsó szónál eszmélt rá, milyen szamárságot talált ki. Hiszen így csak a Megváltó beszélhet, másrészt öngyilkosság lenne, amit minden vallás elítél. Térj magadhoz, mert berúgtál! – rázta meg a fejét szégyenkezve, átkarikázott a konyhába, és bedugta fejét a csap alá. Ez jól esett, de még mindig forog a ház körülöttem. Erre megfőzött egy kávét, és tovább töprengett. Abszolút igaz, hogy az öngyilkosság bűn, de vajon minden esetben? A hazugság sem bűn, ha kegyes célból hazudunk. Lásd Szent Erzsébet esetét a rózsákkal![i] Jézus áldozata sem állt messze az öngyilkosságtól, elvégre nagyon jól tudta, ha kitart elvei mellett, megölik. És ő mégis kitartott, kereszthalált halt miértünk. Miért ne áldozzam fel hát én is az életem, ha ezzel megmentek néhány lelket cserébe? – húzott ki egy kenyérvágó kést a fiókból. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is… – imádkozott hangosan, végül csuklója fölé emelte a késpengét. Isten veled, Margitka, bocsássatok meg, gyerekek!

Helyben vagyunk, most már minden egyértelmű és világos! Ehhez kellett a szesz, a hegyi beszéd és a konyhakés. Még egy pillanat, és Madarász János nincs többé. Ekkor villant belé a nagy kérdés: biztos, hogy minden olyan egyértelmű és világos? Valóban azt hiszi, hogy egyszerű ember létére bárkit is megmenthet, és az öngyilkos sem mindig vétkezik? A csudába, mégsem olyan erős ez a pálinka! Na, még egy korty, mielőtt… Hű, de forog ez a konyha körülöttem! Lehunyta a szemét. A forgás nem szűnt meg, sőt, vele együtt elkezdett ő is keringeni, pörögni. Aztán elájult.

Miközben János odabent diskurált magával, odakinn egyre sűrűbben havazott. Az ég is elborult, s olyan sötét lett, mintha alkonyodna, jóllehet még csak reggel volt. A Madarász-házzal szembeni Caféban loncsos férfi feketézett. Ráérősen bámult ki az ablakon, s valahány­szor a Madarász-ház felé sandított, szemében gonosz fények villóztak. Természetesen nem kerülte el Margit és a gyerekek távozása sem, ami látható elégedettséggel töltötte el.

– Kér még valamit, mert ha nem, ajánlom, menjen melegedni máshová – szólt rá a pincér mogorván.

– Majd később. Én nem sietek, ráérek.

– Semmi később! Vagy fogyaszt, vagy átadja a helyét, és távozik.

– Fulladj meg! – kászálódott fel a férfi, és kiballagott a teremből szinte ugyanabban a pillanatban, amikor Albert bácsi és a neje otthonról.

Most jött el az én időm! – ujjongott fel a csavargó magában. Már hetek óta leste (többnyire innen, a Caféból) az alkalmat, mikor törhet be az extanító házába. Kinyomozta kik és hányan laknak bent, mikor szoktak hazajönni, elmenni, hogy utána azonnal besurranjon, és… Kirabolja Madarászt? Hideg! Hogy megleckéztesse vagy akár meg is ölje a… tiszteletest. Szóval bosszú, személyes indíték. Van ilyen, de hogy valaki egy rokkanton akarjon bosszút állni…! Brr, itt valami nagyon-nagyon nincs rendben!

A férfi odasétált a kapuhoz, és elővett egy sperhaknit. Fél percbe se telt, s máris feltárult a kiskapu. Ez profi, ilyen alaknak még a páncélszekrény sem jelenthet akadályt. A belső ajtó nyitva volt. Vili, itthon van a papocska. De hol, mert a szobában nincs, a szentségit! Micsoda raktár! – tekintett körül a túlzsúfolt szobában. Ágy, ágy mindenütt. Tiszta mizéria! Hogy tud ennyi ember ilyen lyukban létezni? Messziről látszik, hogy ezeknek sem lehet tejföl az életük – lopódzott szívébe önkénytelenül a szánalom. Te nem vagy eszednél! – pirított magára pirosan. Csak nem fogod ezt a nyavalyás liliomtiprót sajnálni! Ez itt Madarász, a tázlári tiszteletes, aki elvette a párodat, és tönkre tette az életed, egyszóval bűnhődnie kell, méghozzá tüstént, mert bármelyik percben betoppanhat valaki a családból. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben… Aha, imádkozik a mitugrász! Kipattintotta a bicskáját, és átcammogott a konyhába. A tiszteletes meg sem moccant, talán elaludt. A levegőben erős pálinkaszag terjengett.

– Áldás, békesség!

Semmi reakció.

– Ébresztő! – rázta meg a lehorgasztott fejjel pihegő rokkantat.

Milyen megfáradt, összetört ember lett belőle! Igazán gyerekjáték lenne megölni, vagy legalábbis elcsúfítani ezzel a bicskával – emelte fel a kezét szilajul. A fenét, rossz ötlet! Előbb még elszórakozok vele egy picurkát, amíg bocsánatért nem könyörög – lódult meg a fantázi­ája, s szinte maga előtt látta a mitugrászt, amint összetett kézzel pitizik. Hopp, felébredt! Kezdődhet az utolsó felvonás.

– Pálinkás jó reggelt, drága tiszteletes úr!

– Maga… maga kicsoda? És hogy került ebbe a lakásba?

– Nem ismer meg? Én vagyok Vas Gábor. Marcsi férje, emlékszik?

– Emlékszem – tapogatta meg János a homlokát.

– Akkor azt is tudja, mit akarok.

– Gyanítom. Már vártam magára.

– Maga tönkre tette az életem, tudja-e? Előbb elmarta a szerelmem, aztán elidegenített a fiamtól.

– Tudom.

– Maga miatt kezdtem inni is, legvégül el kellett adnom a házamat. Azóta az utcán élek, tiszteletes, család, állás és pénz nélkül.

– Nem tudtam, de sajnálom.

– Sajnálja. Csak ennyit tud mondani mindarra, amit elkövetett ellenem?

– Még mit akar? Megölni? Parancsoljon, semmi akadálya – hunyta le a szemét megadóan.

– Hova ment a felesége a két gyerekkel?

– Kecskemétre.

– És az édesapja?

– Disznót vágni egy rokonhoz. – De ez most hogy jön ide? Tolakodott nyelvére a kérdés, aztán mégsem kérdezett semmit sem.

– Kasa! – gondolta Vas Gábor; akkor van ideje elcsevegni a papjával. – Nem linkel?

– Számít ez most valamit? Rajta, csinálja!

– Mit csináljak?

– Amit akar. Vágja le a fülemet, ujjamat, szúrja ki a szemem. Vagy nem ezért tört a házamba?

– Van egy cigije? – ült eléje egy székre a villanyszerelő.

– Tessék!

– Furcsa ember maga, tiszteletes – fújta a füstöt János arcába. – Én meg bolond, amiért bedőlök magának.

– Ezt hogy érti?

– Sehogy! Felejtse el! Nyilván minden másképp alakul, ha korábban, úgy egy évvel hamarabb „török” ebbe a kastélyba. De hát az utca nemcsak zülleszt, tanít is. Amint látom, azért magának is megvan a maga keresztje. Elárulná, hogy jutott idáig?

– És maga?

Meghökkenve néztek egymásra.

– Maradt még a törkölyből? Köszönöm – fogott kezet a lelkésszel.

Megint egymásra néztek, és mosolyogtak. Odakint lassan elállt a hóesés, és a nap is kisütött. Hirtelen elsuhant valami az ablak előtt. Mintha egy kiterjesztett szárnyú, hófehér angyal lett volna, s olyan erős fényt árasztott, hogy Jánosnak le kellett hunynia szemét a nagy fényben.

– Ott! Ott! – mutatott az ablakra! – Valami elszállt előttünk.

– Micsoda?

Kinyitotta a szemét. Eltűnt, már semmi sem volt az ablakban.

– Semmi! Bocsánat! Csak a szemem káprázott.

 

VÉGE

 

[i] Egy alkalommal Szent Erzsébet kenyereket vitt a szegényeknek, amikor sógorával, a zsugori Henrikkel találkozott. Annak kérdésére, mit visz a kosárban, Erzsébet így válaszolt: rózsákat. Lássuk! – mondta a király. Erzsébet engedelmeskedett a parancsnak, és valóban rózsák voltak a kosárban, ugyanis Isten megbocsátván a királylány füllentését, valamennyi kenyeret rózsává változtatott.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Egy tiszta lelkű ember – 10. rész”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés