Talán ott vagy a szélben • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Talán ott vagy a szélben

Számoltam a fűszálakat. Egy, kettő, egy, kettő. Pont úgy, mint régen.  Csomót kötöttem rájuk, hagytam, hogy a szél kifújja őket a kezemből. Egyedül te hiányzol mellőlem. A szél lágyan simogatja a karomat, csiklandozza a hátam, azt gondolom, talán te vagy az. Talán ott vagy a szélben, a virágok illatában, a madarak énekében. Nézem, ahogy a bárányfelhők lassan elúsznak felettem, eltűnnek, elmúlnak.

Egy nyúl szökdécsel az erdő felé, követem, eleinte csak sétálok, majd futok. Hátrahagyok mindent, sikolyaim elfújja a szél, elfújja a ruhám, az elmém, a testem. Már nem látom a nyulat, nem is kell látnom, a fák lombja eltakarja az eget, eltakarja az egész világot, és csak ez számít. Eszem a fa gyümölcsét, iszom a forrás vizét, elfekszem, a vízalatti homályból nézek fel az égre, nincsenek fák, csillagok, csak a Hold.

Fekete szemével hívogat magához, hosszú fátylat húz maga után az égbolton. Fehér bőre kissé ezüstös, sötétkék ruhája vízként simul a testére. Kinyújtja a karját felém, felemel magához, az égről nézek le a világra, minden vörös lánggal ég. Füstnyalábok nyúlnak felém, egyre feljebb kúsznak bennem, nem kapok levegőt. Érte nyúlok, az ezüstös karjáért, de már nincs ott. Visszahullok a földre, a forrásba, körülöttem lángokban áll az erdő, bármerre menekülök, nincs kiút. Beleszaladok a tűzbe, vörös minden, a levegő, az ég, a fák, vörös vagyok én is. Próbálok átjutni a mezőn, a végtelen vörös fátyol visszatart, keresem rajta a fogást, magamhoz szorítom, hiába. Egyhelyben zuhanok, a vörös levegő kavarog körülöttem, elesek, háttal a vörös fűszálak közé. A vörös feketére vált, majd kékre, az idő elrepül mellettem.

Újból a felhőket nézem, igazából én vagyok a felhő. Fentről nézek le rád, ahogy te számolod a fűszálakat. Bárcsak megmondhatnám, hogy még itt vagyok.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Talán ott vagy a szélben”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés