Ecsetvonásokban szunnyadó idő • Hetedhéthatár

Kultúra, művészet

Ecsetvonásokban szunnyadó idő

 

            El Greco – Δομηνικος Θεοτοκοπουλος: „Krisztust megfosztják ruháitól”

 

Az emberiség pedig minduntalan megfosztja magát méltóságától. Mert az emberiség nem tudta, és nem tudja mit tett, és mit tesz önmagával. Mert az ember, sohasem ébredt rá, s tán nem is fog soha ráébredni arra, hogy miféle különös jelenség. De ez a paradoxon lassan közhellyé lesz.

Nem tudom, és talán sohasem fogom megtudni miért, de erről a festményről mindenképpen írnom kell. Nem okoskodva, nem belemagyarázva, nem önmutogatóan, hanem csak egyszerűen, spontán. Nem úgy, mint egy művészettörténész, mert semmi kedvem önmagamat is elaltatni írás közben.

Jómagam, a figurális képzőművészeti alkotásokban, az emberi életrezdülések természetességeit szeretem felfedezni, melyeket elsődlegesen az arcok mimikái, a gesztusok, a testhelyzetek, de a táj, a környező természet is oly nagy megjelenítő erővel képes megragadni és közvetíteni. Lélektan? Igen, bizonyos tekintetben feltétlenül, de ez teljesen természetes, hiszen az ember, akár gonosz, akár jóságos; „lelkes lény”. A festmények, de főképpen az alakos kompozíciók, egyben színek, játékszínek is, ahol a személyek saját élettörténetüket is hordozzák, és leginkább sorsuknak megfelelően vesznek részt adott kompozícióban, játsszák el ott szerepeiket. Az emberi sorsok festészeti értelemben vett megjelenítése sem más, mint színház, ahol a festő, egyben író, rendező, dramaturg, és koreográfus, csakhogy a mesternek, a kompozícióban elméletileg nem adatik meg a mozgás, mozgathatóság: az idő valamely észlelése, észleltetése. A nagymesterek esetében azonban, a szükségszerűen megfagyottnak tűnő idő-létben, egyszer csak – láss csodát – mintha megrezdülne az idő, sőt, sokféle idődimenzió teremtődik, melyeket leginkább metafizikai időknek tekinthetünk, hiszen a szemlélő számára „látszólag” a kompozíció semmiféle időiséget sem hordoz, maximum, hogy a mester melyik évben festette. Az idő, mégis ott honol, elsősorban, a tekintetekben, a kosztümökben, de a színek összecsapásaiban, villódzásaiban, és a mozdulatok sokféleségében is. És láthatunk csodát; „láthatóvá” lesznek sorsok és idők.  Ebben a tekintetben is fantasztikus nagymester volt Greco.

Évtizedek óta nézem a képet, melyről valami döbbenetes erővel üti meg a gondolkodva szemlélőt az emberi mivolt iszonyata és emelkedettsége. A szemlélő számára, az első pillanat minden alkalommal Krisztus arcára vetül, hiszen az égő vörös köpeny is őrá, a leendő megfeszítettre fókuszálja a tekintetet. De meglátásom szerint, mely természetesen nagyon is szubjektív, messze nem ez csak a lényeg, nem ez csak a döbbenetes ezen a művön, hanem a Krisztus mögött és fölött tornyosuló emberáradat. Első pillantásra, a félelem és iszonyat hordozója az a fejtömeg, és arctömeg, mely, egységes masszába tömörítetten burjánzik, és úgy magasul Krisztus feje fölé, mint valami tehetetlen, tanácstalan, tudatlan anyaghalmaz, akár egy cunami-féleséget előidéző hatalmas hullám, vagy akár egy időhullám, következmény-tömeg, melyet az elítélt tettei váltottak ki, hoztak működésbe. Leghátul csak koponyatetők, aztán a szemlélő felé haladva lassan egészen kicsi, majd egyre nagyobb arcrészletek, és végül teljes arcok bomlanak ki. Már-már abszurd az a tumultus, amit ez a koponyahullám jelez, szinte összeütődnek a csontok, melyekhez, kisebb erdőt formálva, fémzenét szolgáltatnak a lándzsák. Néha azt érezheti az ember, hogy ezek a lándzsák, és lándzsások, szinte rá akarják zúdítani a tömeget a főhősre, valami erőszakos nyomás nehezedik a fegyvertelenekre, akik ezáltal egy különös helyzetbe, szinte mozdulni képtelen rabságba jutnak. Mintha ez a zúdulás az idő egyfajta mentalitást kifejező mozgása is lenne, kifejezve egy elmúlt, és egy jövőbeni borzalmat; a tudatlanná tett tömeg és diktátoraik uralmát. Az embereknek ilyen helyzetekben nincs, vagy már nincs választásuk; beszorultak egy mindenkori téridő-morál partikularitásba. Érzékelhető, hogy megfordulni sem tudnak, de előre jutni sem képesek, hiszen mögöttük a lándzsások, előttük, középen az áldozat, balján, spanyol vértben minden bizonnyal Longinus, jobbján a vetkőztetést kezdő alak áll. Micsoda „szentháromság”!

A vértben nyilván a hatalom, és nem feltétlenül a krisztusi időket idéző, és kizárólagosan arra utaló megjelenítésről van szó, hanem az akkori, „kortárs” hatalom ábrázolása is, netán, mint az inkvizíció szimbóluma van jelen, ami egy igen érdekes idő-morál szimultaneizmust vág a szemek közé.  Mint ismeretes, ő döfte lándzsáját, akár képletesen is, Krisztus oldalába, az a szenvtelen, bár homlokát ráncoló alak, akinek se szája, se szeme, fél arca sötét árnyékban, unalmas részvét-színleléssel tekintve a történésre, az áldozatot észre sem veszi, számára teljesen érdektelen. A hatalom, és a hatalmasoknak az időtlenségben való, gondolatilag absztraktnak minősíthető kifejezése nem éppen egy efféle tudati képben jelenik meg, mint általános, az emberi képzetekben? A jobb oldali vetkőztető alak ostoba, fontoskodó, bohócképű, s bár feje Krisztusénál alacsonyabban van, mégis, képes fentről tekinteni rá, mert bár ítéletvégrehajtó automata, mégis többnek tartja magát az áldozatnál, hiszen a hatalom szolgálatában áll. Az elbutított ember félelmetes önbizalmát sugározza, nem utolsó sorban széles, gyakorlott kézmozdulataival is. Olyan, mint egy óriási varangyos béka. Tudja, hogy fontos ember, de mást nem tud, nem is szabad mást tudnia. A társadalmi morál egyik időtlen alakja; amúgy szürkék és észrevétlenek az effélék, Greco azonban itt és most, avagy akkor s ott, odatolja elénk ezt az alakot, hogy „látva lássuk”, kikkel voltunk, és vagyunk bekerítve. Krisztus, a szeretet embere, nem is juthat máshová, mint a hatalom rideg érces lelkű vértje, és az azt kiszolgáló bohócok közé. Az emberi történelem örök triója jelenik meg itt, melyben a középre szorított elítélt, megcsúfolt, elűzött személye változott és változik csupán, a „rendet” fenntartók, minden korszakban ugyanazok maradnak. De egyben az elítéltek is hasonlítanak egymásra; ők ugyanis látnak, tiszta tekintettel és elmével szemlélik és mondják a magukét mindenféle korban, társadalomban, sokféle műfajban és stílusban, melyeket nem egyszer ők teremtenek meg. Krisztus lényének lényege a látás, valaminek a meglátása, mely egy mélységes befelé fordulás következményét is mutatja; ezért az ő arca egy tiszta ember-arc, mely mentes minden lelki-tudati árnytól, befolyásoltságtól, megvezetettségtől. Ő szabad; és ebben a szabadságában képes meglátni az ember és a világ lényegét, sorsának tragikusságát, és azt a halovány reményt, melynek törékenysége csal könnyeket arcára. Krisztus arca semmi más, mint egy érzelem-áradatban feloldódott gondolat, egy, az emberi tragikumot jelző múlt-jövő utazás, látnokság, együtt az emberben megfogalmazódó legszebb gondolattal, mely egyben érzés is; a szeretet határtalanságának és örökös hatalmának álmával. Mert álom volt ő előtte, álom volt létében, és talán álom marad mindörökké. Greco Krisztusa látni véli a jövőt, és tűnődésében úgy érzi, azt mondja nekünk, hogy áldozata hiábavaló volt. A fejek vibráló masszája, a hatalom fényessége, a végrehajtók közönye azt tudatja velünk, hogy nincs remény az ember megváltására, azaz arra, hogy lelkében a gyűlöletet, az egoizmust, az önzetlenség és a szeretet váltsa fel. Nagyon úgy tűnik, Greco képtelen volt hinni az evangélium, a jó-hír, ember általi megvalósíthatóságában, és talán éppen ezért is mutatja meg oly brutális erővel a töprengő kétségbeesettek, félve reménykedők, továbbá a közönyösök, a bohócok, álarcosok és kiszolgálók tudatlan tömegét, mely utóbbiak mindig is körülvették a hősöket, hogy vesztükbe segítsék őket.

De nézzük részletesebben, hogy kik vannak jelen, és mi játszódik le a színen?

A fejtömeg-tumultusban erős nyugtalanság, zsongás, zümmögés-szerű beszédhangok, toporgások, testek egymásnak ütődéséből adódó puffanások, a lándzsahegyek érces súrlódása, csengései, néhány bekiabálás, artikulátlan felhördülés, visszafojtott és kitörő düh, káröröm, gyűlölet adnak különös atmoszférát. A megmutatkozni kívánó, vagy éppen eltitkolásra ítélt jellemek szívják magukba, vagy éppen visszaverik, mintegy eltaszítják az atmoszféra színes kis atomjait. A fejeken, arcokon megjelenő színhullámokat, részben a tudatok arcbéli kivetülései mozgatják, másrészt az egyre erőteljesebbé és félelmetesebbé váló atmoszférikus elsötétülés. Tömegmozgás van; tömegvélemény-kitörés és elhallgatás, testi-lelki taszítás és vonzás, és vészterhes hangulati remegés, melyen átüt a valós érzések visszafojtottsága. Ebben a félelem kiváltotta lelki nyöszörgésben furamód megnyúlnak az orrok; „Mit gondoljak? Mit merjek kimutatni? Hogyan mutassam ki?” A tanácstalanság, már-már a közöny álarcait ölti fel a tekintetekre.

De vannak beszélgetők, és őket bölcsen hallgatók is. Krisztus jobbja és a vértes ember között, a „Vastagnyakú”, bal válla felett pedig „Álszakáll”. Bár akkoron, csaknem minden férfi szakállat viselt, de ez a jóember úgy néz ki, mintha nem a saját haját és szakállát hordaná. Rókaképű, pletykáló, nagyhangú, aki mindig mindent pontosan tud, a kételkedés nem az ő műfaja. Na és a káröröm, a gúny, a vak meggyőződés sem hiányozhat belőle. Krisztus feje mögött átszólva, átkiáltozva, talán éppen azt meséli el Vastagnyakúnak, a nagyfiú hangján, hogy „bizony-bizony így jár minden megháborodott, aki messiásnak hívén magát, mindenféle badarságot összehord, megzavarja a népet, én már csak tudom. Én megmondtam előre, hogy ez lesz! Sok kivégzésen voltam jelen, és néhányon segédkeztem is.” Vastagnyakú izomembernek tetszik a duma, szinte kárörömmel vegyes élvezettel hallgatja, és rövidesen helyeselni is fog, és nincs már messze az a pillanat, hogy lendületbe hozza jobb kezével markolt lándzsáját, melyen vér színű díszítések vannak. Ez a gyilkolás és vér lándzsája. Lehet, hogy ő adja majd oda Longinusnak. Krisztus feje fölött, a fejét fél oldalra fordító fehér szakállas öregúr, aki legyen „A Bölcs” névre hallgató, mintha megpróbálna néhány hangfoszlányt elcsípni Álszakállék beszélgetéséből, de nem nagyon mer előre hajolni, hiszen ott van tőle jobbra és előtte egy meglehetősen sötét arcú alak, aki, sisakszerű fejfedőjéről ítélve, ugyancsak katona lehet. „A Bölcs” arcán annyi azonban látszik, hogy az elcsípett hangok tartalmától meg van döbbenve, szomorú, és homlokredői, lehunyt szeme maga a reménytelenség. „Hát ennyit ér ez a világ, hát mégis ilyen brutálisak az emberek, mégis veszni kell a jónak, nem érdemes itt már élni tovább, minden reménynek oda. Mit ér a gondolat, mit ér a filozófia, mit ér az őszinteség, mit ér a hit? Miért ilyen az élet? Miféle törvénynek szolgálunk mi?” A ráncokban megmutatkozó, megélt szenvedés hosszú időfolyamának, ez csupán egy kis állomása. A katona pedig, fejét égnek emelve küld nagyképű tudatlanságot a mindenségnek. Sötétlő tekintetével kihívóan néz, mintha látna valamit, mintha észrevett volna valamit, és lát is valamit, de vak és süket, arca gúnyosan agresszív. Egy bábu, egy bohóc. Időtlen figura. Jobbján, aki elé vállával betolakodik, egy, „A Bölcshöz” hasonlóan, világosabb arcú valaki áll, szomorúsággal tekintve az áldozatra. Talán nevezhetjük őt „Hívőnek”. Már-már meditál, oly mélyen magába merül, és valami kifejezhetetlen magány ül arcán, akárcsak az ősz szakállas emberarcon. Mentálisan egyáltalán nem tartoznak a koponyatömeghez. De ő is, akárcsak, „A Bölcs”, uralkodik magán, szinte érezni azt a mimikai erőfeszítést, ami úgy, ahogy sikerül is, hiszen elborzad, mint mindenki, aki e helyen titkon gondolkodni mer. Így aztán, egyes pillanatokban újra és újra felmerülhet a szemlélőben, hogy ezek az arcok, mintha semlegességet, közönyt is árasztanának. Pedig nem. Ami itt arckifejezésükön átüt, az nem más, mint félelem, részvét, eltökéltség különös egyvelege. Mondhatnánk azt is, hogy apatheia; szenvedélymentesség-felmutatás az emberi mivolt iszonyatossága megnyilvánulásának közepette. Talán két sztoikus, két másik idegen az áldozaton kívül. „Ti ostobák! Azt képzelitek, hogy megölhetitek Istent? A tüzet, az okot? Még magatokból sem pusztíthatjátok ki, holott nem érdemlitek meg e testbéli létet sem. Kínlódtok a hússal, vágjátok, kalapáljátok, bűzt, borzalmat keltetek – ó ti szegények, ti nyomorultak! Most gyűlöljelek benneteket? Nem, nem érdemeltek meg semmiféle gerjedelmet, még részvétet sem. Nem tudjátok, mit cselekedtek! Nem tudják, nem értik a világot, a mindenséget, nem volt és nincs egy gondolatuk sem. Ez a szegény ember, akit most megöltök, akinek elveszítek testét, vajon mi rosszat tett? Hiszen arról beszélt, hogy mind egyek vagyunk, mint ég és föld, hogy végre fel kellene ismerni lelkünk egyetemes, isteni mivoltát, és azt kinyilatkoztatva kellene élnünk egymásért. Nem egymás mellett és gyűlölködve, ölve, pusztítva az amúgy is halandó porhüvelyt. Ennél nem létezhet értelmetlenebb dolog, hiszen a lényeg, az isteni úgyis pusztulhatatlan, elenyészhetetlen! Hát nem vagytok képesek megérteni? Minden mozdulatotok, minden ütésetek, szúrásotok, minden felgerjedtségből származó gesztusotok pusztán tudatlanságotokat árulja el, képtelenséget az értelmes emberi élethez. Nem látjátok? Ez a szegény ember sír! És közben, mintha derűs lenne, mert nem ismeri a gyűlöletet, és mert nem önsajnálatból sír, hanem így nevet ki benneteket. Nem veti meg tetteiteket, mert nem ismeri a futólagos érzelmeket. A jövőt ölitek meg ti ostobák! Jövő? Lassan tényleg jönnie kell a mindent felperzselő tűznek, hiszen a múlt is borzalmas volt. Talán új lelkeket, új lógoszt hoz, talán jobb lesz akkor a világ, mint volt, és amilyen éppen ebben a múló mostban van. Itt, ahol mi most állunk, tolongunk, ahol elvesznek egy testet a tűztől, itt, ebben az értelmetlenségben, ahol az ember önmagától is megundorodik. Mi hozott ide? Nem tudom. Egyszer csak itt voltam, mert jönnöm kellett. Látni halandó és halhatatlan szétválását.”

A koponyahullám egyre csak morajlik, lobognak a spanyol vértesek tollai, közülük néhányan, mintha egyre összébb szorítanák a tömeget, mint például az a lándzsás, aki a „Hívő” mellett-mögött tűnik elő, fura, szemtelen, sötét profiljával. „Nincs itt mit bámészkodni, jobb lenne, ha tágulnátok innen!” – kiált az egybegyűltekhez. A vörös-fehér tollak háttérben is felvillanó piros, mintha vér lenne, akárcsak az előtérben álló ember páncéljának foltjai, melyek Krisztus ruhájának tükröződései. A végrehajtó tudatlanok örök bélyegei, lelkük tükörképei, a hatalom gátlástalanságainak szimbólumai. Megvillan az elítélt vérétől szabadulni képtelen gyilkos lelke. Az ég pedig félelmetes, jégkék és szürreális, akárcsak a magáról megfeledkező ember és tettei. Ez a boltozat lesújt, felkavar, fehér felhőfoszlányaiban véres idegszálak táncolnak, ez az ég már ítélet, a kozmosz ítélete; kirekesztés a mindenségből, a boldogságból, ez az ég a megtévedtek, tudat-fosztottak agya, háborodottságuk vetülete. Ez az ég őrjöng, zajong, vészt jósol, vádol. És szív, magába szív, utat mutat valakinek, aki megérdemli, hogy átjusson, kijusson az ember sötét világából. Ő Krisztus.

És valaki, az Állszakáll mögül rá is mutat a feláldozandóra. Minden bizonnyal spanyol nemesember, és természetesen, már csak származásából fakadóan; katona is egyben. Ő „Don XY”, a mindig határozott véleménnyel bíró, pontosan, szigorúan, de ha kedvét leli benne, akkor kegyetlenül ítélkező emberke. Miért is ne tenne így, hiszen övé a világ; vagyon, nők, bor, és ami még jólesik neki. Összeszorított ajkakkal sziszegi: „Bűnös!” Pontosan tudja, mit követett el, nála pontosabban maga a helytartó, avagy az inkvizíció sem tudhatja, mert értesülései is csalhatatlanok. Volt ő már tanú épp eleget. „Halál minden lázítóra, aki a szent rendet akarja megrendíteni, aki a csőcselékkel és az ördöggel cimborál, aki a király, a hadsereg és a klérus, a szent inkvizíció ellen próbál agitálni! Feszítsétek meg!” Az ő szemébe nem lehet port hinteni, hiszen résnyire nyitott pilláival minden ferdeséget, bűnt meglát, megnyúlt orrával pedig kígyóként sziszegve tartja távol magától az alattvaló nyomorultakat. Kalapján vörös foltok villognak. Ahol tud, segít; jelent, feljelent, besúg, sejtet, mert így követeli a hűség az alázat, mint a földi lét legfőbb szolgálata Isten és király számára. „Igenis, mi föléd magasodunk, mint minden bűnös fölé, mi, akik itt vagyunk, hogy végig nézzük bűnhődésedet, kínjaidat, mások okulására is.” Ő is az időtlen ember-elemek közé sorolandó. Nem vitás, ezt követeli a tiszta erkölcs és a meggyőződéses hit. Hova is jutna a világ a sok-sok szürke és barna koponya nélkül, még elképzelni is rossz azt az eszmei anarchiát, ha nem lennének ők, ha nem vetnének pokoli hullámokat, áthághatatlan akadályokat a sokféle lázító és bűnöző elé, ha nem falnák fel a gonoszt, mint pestis a testet!

A lendülő kar balján egy sárga sapkás, sárga ruhás férfi áll. Alighanem ő sem parasztember, de nem is gazdag nemesember. Kezében lándzsa. Világos arc, melyen a megdöbbenés, csodálkozás vonásai tükröződnek, elárulva lelke rejtettségeit. A pillanat varázsát megélő ember, mégpedig a megvilágosodás pillanatában tobzódva; meglát valamit, amit más nem láthat, hiszen nem is néz arrafelé senki, csak ő. Ő, „A Rádöbbenő.” Ő a Nap, a barnás koponyatengerben, a tömeg által felfedezetlen sugárzás; fénycsepp az iszonyat égi-földi zajában. Talán egy fehér galambot lát? Nem tudni, de mintha egy láthatatlan fénycsóva pásztája zúdulna fentről a tömegre, melyet egyes egyedül a „Rádöbbenő” vesz észre, mintha őt célozta volna meg ez a tünemény. Szeme már-már könnyes, akárcsak Krisztusé. Lándzsáján – ellentétben a „Vastagnyakú” kezében lévőtől – az ég jégkékével azonos színű bevonat van. Ez az ég lándzsája. Nem töprengő filozófus alkat ő, nem is zuhan a kétségbeesés örvényébe, nem zokog, és nem töri az agyát testet-lelket betegítő eszmefuttatásokon, mert az itt és most semmit sem segít. Emlékezzünk itt, az ugyancsak felfelé tekintő, sötét képű katonára; lehet, hogy ugyanazt látja, mint a „Rádöbbenő”, de megdolgozott tudata gúnymosolyra fakasztja.  „Don XY” jobbján és „A Bölcs” között aztán ismét egy kétségbeesett arc tűnik elő; nem érinti meg a megvilágosodás csóvája, ábrázata maga a sötét lemondás. Lesütött szemekkel pillant a feláldozandóra, életet, és mindenféle létet értelmetlennek gondolva, tehetetlennek tudva magát, pedig úgy érzi valamit megpróbált tenni, de nem eleget, sejtette, hogy nagy baj lesz, de hiába, minden hiába, ez lett a vége. Csak otthon kis családjában beszéltek nagy csendességben egy emberről, aki más, mint a többi, minden bajt képes meggyógyítani, halottat is feltámasztott, ráadásul az örök életről beszél. Jöttek mentek a hírek, és ő is egyre biztosabb lett abban, hogy létezhet itt e nyomorúságos létben is valami igazság, testi-lelki megkönnyebbülés, vagy legalább egy szebb halál, mely után sokkal igazabb világ várja az embert. És most minden összetört, mintha soha nem is villant volna föl a remény. Pedig éppen arra az elhatározásra jutott, hogy megkeresi, és beáll a tanítványok közé… Elkésett, mert nem kellő mélységben hitt. Ő az időn kívüli, mert mindig későn érkezik.

Talán hasonló sötét gondolatokba burkolózik az az ősz öregember, aki „A Rádöbbenő” lándzsát szorongató keze által akadályoztatva próbál az események középpontja felé tekinteni. Illessük őt „Az Öreg” névvel. Lát, és homlokát ráncolva borzad el a történésektől. Nem leplezi kétségbeesését, megdöbbenését, lehet, hogy kegyelmet várt, valami más, emberségesebb megoldást, hiszen ez a szerencsétlen nem háborút akart, mint Barabás, hanem általános békét, szeretetet. „Hihetetlen, hogy ez történik most, elképesztő, hogy senki sem volt képes felfogni az értelmét tanításainak. Nem értem, de most már egész életemet sem értem. Hol volt benne az értelem? Talán most érkezhetett volna el, de nem engedik, nem hagyják… Vége, és ezzel a reményeimnek is vége, engem már tényleg csak az enyészet vár, vagy ha igazat beszélt, akkor valami sokkal szebb, mint ami itt volt. Ki se merem mondani. Nem tudok már többé hinni semmiben, senkiben.” Az öröklétben hinni vágyó, örök hitetlen ő.

„A Rádöbbenő” ellenpólusa, a Longinusnak nevezett vértes jobb válla, és a Vastagnyakú lándzsát tartó karja fölött, aranyló fejfedőt viselő, leselkedő emberke. Legyen a neve is „A Leselkedő”. Úgy áll ott, mint akinek sietős, mint aki nem akar lemaradni semmiről, és mindenáron valami „racionális” magyarázatot akar keresni a történtekre. Különösebben nincs megdöbbenve, se meglepve, sőt, inkább magától értetődőnek tartja a történést. Mintha beleszokott volna – „szocializálódott” (!) volna – abba a világba, melybe önhibáján kívül beleszületett, és ugyancsak önhibáján kívül kénytelen élni. Tudomásul vett kényszerűség, mely „az én nem tehetek róla, nem tehetek semmiről, hiszen senki vagyok” jelszó-szerű tudatokkal működik, mely mentalitás, néha nagyon is megengedő, de nagyon kényelmes, hiszen bármit is „kénytelen” tenni viselője, éppen a „kénytelenség” és a „nem tehetek róla, nem tehettem mást” önfelmentésekben oldódik fel. Leselkedik, les, tudálékoskodik, néz, elnéz, de nem lát semmit. De elnéző is, hiszen „mindenki kényszerűségből cselekszik, éppen azt, amit meg kell tennie”, hiszen ettől működik a világ. Bűnös, bűnöző tehát nem létezik, csak rosszul értett, félreértelmezett helyzet és élet, és aki nem hajlandó ezen örök igazság megszívlelésére, az természetes, hogy nagy bajba kerülhet, és kerül is. Íme, ez a szerencsétlen, aki nem volt képes megérteni, hol él, és hol vannak a korlátai. Megalkuvó? Bizonyos értelemben biztosan, de ki nem az??? Idő fölötti, korszakokat, morálokat megenni képes túlélő ő. Mindehhez helyeslést bólintanak a vértesek sisakjai.

Tömeg van, dulakodás, tülekedés, hangoskodás, de mégis inkább a csend az, ami fenyegető.  Mert csaknem mindenki inkább magában beszél, és akkor mer hangosabb lenni, ha az egyre erősebben szabdaló szél elfedi a hangját. Azért is csendnek kell lennie, hiszen a megfestett alakok csak némák lehetnek, és mégis; itt a lelkek üvöltése ér el olyan fokot, hogy az már egy iszonyatos csendet okoz. Ha netán valaki nem venné észre, vagy nem érezné a jelen lévők közül sem, itt temetés történik, melyen jobbára csak azok vannak jelen, akik nem számítanak. Lehet, hogy ez egy első temetés, de lehet, hogy már a sokadik, lehet, hogy most törik össze először az emberi méltóság legrejtettebb lényegét, de lehet, hogy nem. Lehet, hogy tudja ezt ott valaki, lehet, hogy nem, de úgy tűnik, hogy Krisztus testének megölése, lelkének megalázása egy hatalmas, hömpölygő történelmet formáló gyűlölet-folyam darabkája, melyben az ember mindenkor porig alázta és alázza magát, így teljesen mindegy, hogy ezen a színen miféle ruhákban jelennek meg a szereplők, mely korban temetnek és hol, hiszen az ember úgysem képes „önmaga fölé emelkedni”, vagy legalább azzá válni, ami lehetneMiért is kellene római kori ruhákba bugyolálni a szereplőket akkor, amikor időtlen emberi tulajdonságokat és úgymond; „társadalmi morálokat”, illetve azok betartását, megtagadását, és egyenes következményeit akarjuk ábrázolni? Akik számítanak, azok amúgy sem szerepelnek e képen, ők nem szoktak jelen lenni a végrehajtásoknál. Poncius Pilátus sem volt a tetthelyen, és a szanhedrin sem képviseltette magát, ők már megtették a magukét. Az effélék általában kiszállnak a „tömeg” által viselt történelemből. Bár, ha itt elnézzük a kosztümöket, akkor az eseményből, leginkább a szent inkvizíció valamely nagymestere hiányzik. A dolog kortalan, és ebben az értelemben „történelmietlen”, hiszen az emberi természet, az emberi biologikum, összes jellegzetességével sem történelem, hanem egy elképesztő élő organizmus, melyből mindenkori „történelmi tudatot” kreálni, és azt elhitetni a halandó, gondolkodásra képes lénnyel; ördögi praktika.

Röviden szólva: politika. Krisztus megölése politikai esemény? Igen. Azért is, mert a megfosztás, valaminek, akár az életnek az elvétele is, a mindenkori politikusok, nagyurak – gúnyosan szólva; joggyakorlata, és a piszkos munka elvégzéséhez mindig megtalálják, mert kinevelik, a nekik éppen megfelelő módon tudatfosztott senki-sorsúakat; az én-tudatuktól, gondolkodásuktól megfosztottakat. A megfosztás, Greco képén is korlátlan oda-vissza időutazás; mentális és fizikai értelemben egyaránt megjelenített megfosztás; az elme, a neocortex leépítése, és leépülésének kínja, melynek aljas kísérlete elől senki ember fia sem menekülhet. Egyes görög filozófusok által „eredendőnek” tartott „Jót” kell megfeszíteni, pellengérre állítani, és erőnek erejével megsemmisíteni. Erről beszél remekművén a mester, hiszen Krisztus vereséget szenvedett, és ez a vereség előre vetíti a sötét jövőt, a majdani Európa tudati meghasonlását, tradicionális keresztény értékeinek metamorfózisait, majd önpusztító felszámolását.

García de Loaysa, egykori kanonok bírálata, aki szerint meg kell változtatni a képet, mert rendkívüli illetlenség, hogy a tömeg Krisztus feje fölé magasodik, nem más, mint az ormótlanná nőtt klérus egomán butasága, és talán politikai értelemben vett fondorlata is, hiszen Krisztus elvesztése, halála, eltávozása e világból, vajon kiknek vált előnyére, és kik voltak azok, akik végleg elkeseredtek emiatt? Mintha a kanonok úr rosszul ismerné az Evangéliumot, mintha Krisztus nem az elesettek, nyomorultak között élt volna, mintha nem őket jött volna vigasztalni, hanem a nagyurakat kényeztetni. Ha utóbbit tette volna, akkor ittléte fel sem tűnt volna; jómódú egyházfiként élt volna, és akkor tán kereszténység sem lenne. De nem így történt, mert nem történhetett így. A tömeg, melynek tagjai, mivel minden ember egyedi és egyetlen, nem moshatók össze egyetlen masszává, azt legfeljebb a kanonok úr és követői hitték, mert, ha csendben is, ha némán is, de a hit és a meglátás, avagy, szerencsés esetben a látás adománya nem írtható ki véglegesen az emberi mivoltból, hiszen annak elemi sajátossága, és éppen ez az, amit Greco képes felmutatni, és éppen ezzel adja meg a jövő értelmét is ennek a jelenetnek. Mert mindig voltak és lesznek rádöbbenők, megvilágosodni képesek, és kiválasztottak, és ők mindig a népből, a senki-sorsúakból, a leírtakból, a nem fontosakból, az „egyszerű emberekből” törnek elő, amit oly könnyű „tömegnek” nevezni, holott csak a mindenkori hatalmak bohócai sorolhatók ebbe a kategóriába. Így aztán ön a végső vesztes kedves kanonok úr, mert, bár nagy gondolat volt a boldogság, üdvözülés kiemelése ebből a földi világból, csakhogy, a Megfeszített úgy képzelte, hogy „itt e földön is” a szeretetnek kell uralkodnia. Hát nem úgy történt, mert örök törvény, hogy a hatalom elrúgja magától a „közönséges embereket”, és csupán használja őket, mint poharat a vedeléshez, és az inkvizíció idején végképp elveszett Krisztus álma, földi hatalmuk gátlástalanságán.

És e ponton teljesedik ki Krisztus magányossága, az a határtalan, leírhatatlan távolság, mely gondolatvilága, azon belül erkölcsisége, és az éppen uralkodó – mondhatnánk mindenkori morál között feszül. Ha alaposabban bele gondolunk, akkor könnyen rádöbbenhetünk, hogy az igazán nagy elmék élettörténete, legyenek akár tudósok, költők, festők, zenészek, többnyire egy efféle vákuumban zajlott és zajlik ma is; egy gondolati, eszmei zónában, ahol az elhúzódás adta biztonság ugyanúgy jelenvaló lehet, mint a vészterhes kitettség, hiszen a produktumok; könyvek, beszédek nem maradhatnak örökké elrejtve, főleg akkor nem, ha a kérdéses személy az éppen aktuális morál megváltoztatására tör. De éppen ők szolgálhatnak az örökkévalóságnak. Ugyanakkor emberi paradoxon, már-már skizoid viselkedés, sötét kétarcúság az, ahogyan diktátorok, felkent uralkodók és egyebek, többek között Krisztus erkölcsiségébe próbálnak kapaszkodni, amidőn elkövetik aljas tetteiket.  Rá hivatkozva és más kiválóságokból éltek és élnek az egománok, a hatalom megszerzésére törő megszállottak, a pillanat-emberkék, akiket – bárhogyan is próbálnak színészkedni – előbb utóbb a csendes utálat kísér megérdemelt helyükre. Ők tán „tudják” mit cselekszenek?

A magány pedig átsüvít ez életen, és az emberi történelmen, felemésztve a senki-sorsú milliókat, sok esetben felőrölve a teremteni képes embert is, de mégis: utóbbiak roppant szellemi ereje az, mely alkotásaik átélése által mérhet végső csapást a gonoszra. Krisztus megfeszítése, már a végső csapás szerves része, melyet az emberiség egész történelme során, különféle tömeggyilkolások, háborúk, terrorizmus által folyamatosan önmagára mér, soha fel nem fogva ennek totális valóságát és értelmetlenségét.

Krisztus személye, a végső csapás elkerülésének akkori egyetlen lehetősége lehetett volna, adva volt a pillanat, hogy mégse feszítsék meg, hogy győzzön egy gondolatisággal telítettebb, jövőt látó értelem, de nem ez történt.

Meghalásának biztos köz-tudatában egyre magányosabbá vált, olyannyira, hogy hozzátartozói, szerettei sem néznek már rá, inkább a keresztfába szöget verő végrehajtót szemlélik, mintegy elterelve figyelmüket és lelküket Tőle, aki akkor és ott, az egyetlen nagymestere volt az odaadásnak és a szeretetnek.

A három Mária arcán a végképp elveszett múlt derengése, lemondás, reményt vesztettség, és belenyugvás. Elfordulnak a jelentől, a még élő Krisztustól, úgy viselkednek, mintha ő már múlttá vált volna, pillantásaik a közeli jövőt kémlelik; a kivégzés előkészületeit, és várják az elkerülhetetlent.

Mintha Jézus anyja, a fekete-jégkék kendős hölgy, mozdulni próbálna a keresztfa felé, de az aranyos köntösű, szőkés hajú asszony az, aki visszatartja egy esetleges végzetes mozdulattól. Félnek, és magukat is féltik. A fehér kendős asszony arca sokkal inkább a merengőt jeleníti meg; reményteljes múlt, és elveszett jövő érzéshullámainak rezgésében adja meg magát a sorsnak. Homlokára különös fehér fény vetül, ami nem feltétlenül véletlen ecsetvonás, hanem sokkal inkább megvilágosodás-szimbólum.  Netán ő lenne Mária Magdolna? Krisztust rajongva szerető szerelme nem volt, és nem is lehetett holmi bűnös perszóna, pusztán a szerelmet is adni tudó húsvér nő, a halál földi kívánásának legfőbb ellenzője; maga az élet. De most mégis úgy tűnik, hogy nem kívánja tovább ezt a földi életet. Greco meglátása, véleménye már-már vakmerő, de kikerülhetetlen, hiszen húsvét környékére teljesedik ki a gyümölcsfák virágzása.

De tényleg ő Mária Magdolna? Vagy inkább Kleofás felesége?

Ha alaposan megnézzük, az aranyló köntösű hölgyet, akkor egyre inkább arra a következtetésre jutunk, hogy ténylegesen ő Mária Magdolna, hiszen egy részről; szőkés a haja, és a szőkeségeket inkább tartották erkölcsteleneknek, mint a feketéket, vagy a barnákat, ugyanakkor a köztudomás szerint, Mária Magdolna hosszú, fekete hajú nő volt. Mindenesetre feltűnő arany színű ruhája, aranyos fényben csillogó, glória-szerű formákban befont haja, és a fonatokból kivillanó zöld növényi borostyán-szalag, mely a megújulni képes természet szimbóluma is lehet, kétségtelenné teszi, hogy ő az. Karja mezítelen, középső és gyűrűs ujja pedig pontosan úgy illeszkedik egymáshoz, mint Krisztus mellére tett kezén, ami titkos összetartozásuk jele is egyben; jegyességük bizonysága. És itt van a már említett „visszatartó mozdulat”, ami egyben Mária Magdolna és Krisztus anyja közötti bizalmas viszony elárulója is egyben. A két asszony Kánában, a híres borfakasztó menyegzőn találkozott. Ők voltak azok, akik Krisztust feltétel nélkül imádták. A festményen látható érintés gyengédsége több, mint beszédes, és José Saramago megható sorait idézi fel bennem, amidőn Kánában a két asszony lelkileg rátalált egymásra: „Megáldalak téged Magdalai Mária, azért a jóért, amit a fiamért, Jézusért tettél, ma és mindörökre megáldalak.  Magdalai Mária közelebb lépett, hogy tisztelete jeléül megcsókolja a vállát, de a másik Mária a karjába fogta, magához szorította őt, a két asszony csöndben megölelte egymást…” (Jézus Krisztus evangéliuma, p. 388.).

Ha megnézzük Greco, 1576 körül festett „Bűnbánó Magdolna” című festményét, akkor világossá válik az alak azonossága, hiszen ott is szőkésbarna a haj, jobb kezének középső és gyűrűs ujja összezárva érinti mezítelen testét, keble csaknem szabadon, és a zöld növény –  ott is a borostyán – szintúgy a kompozíció szerves része; a megújulás, a házastársi szerelem, a hűség az érzékiség, egyszóval, az élet legyőzhetetlenségének szimbóluma. De miért pont a középső és a gyűrűs ujj kapcsolódik oly szorosan egymáshoz? Talán valami különös mudráról lehet szó? A mudrák, buddhista és hindu meditációkban alkalmazott, az elmélyedést szolgáló kéztartások, aktivizálják az energiákat, segítik a testi-lelki egyensúly megteremtését, lélektani, testi problémák esetében különös jelentőséggel bírnak. Az „ujjtudomány” azt mondja, hogy a középső ujj, a megbízhatóság, komolyság, felelősségtudat hordozója, továbbá az éter és a tér jegye, a gyűrűsujj pedig az erős beleélő képesség, empátia hordozója, a Te és a föld szimbóluma, az érted élés jegye. A gyűrűs és középső ujj összezártságát, így aztán, akár az örökkévalóság és a megújulás szimbólumának is tekinthetjük, és bár páran azt emlegetik, (pl. Michael Scholz-Hasel is), hogy ezen ujjtartás Tiziano 1561 körül festett azonos című művéből ihletődött, de az vitathatatlan, hogy egyedül Greco művészetében vált ez az ujjtartás konzekvenssé, egyedül az ő ábrázolásában záródnak oly szorosan össze ezek az ujjak, és a „Krisztust megfosztják ruháitól” című művében pedig egyértelműen a szerelmesek összetartozásának rejtett  szimbólumává is válik, amit – ahogyan azt mondani szokták: „csak a vak nem lát”.

Bár Greco élete sok tekintetben ma is rejtély, de az alig lehet kétséges, hogy a „Szent Hivatal” számára sok tekintetben veszélyes személynek számított. Állítólag fel is jelentették, többek között az „El Expolio de Cristó” miatt is, mivel egyéni módon merte értelmezni az egyház szent tanait; se töviskorona, se vér, és a három Mária jelenléte, melyet a szentírás e helyütt sehol sem említ. Ráadásul idegen – görög –, és az idegenek azok, akik az eretnekséget leginkább terjesztik, ráadásul meggazdagodott, bizonyára eretnekségeket tartalmazó könyveket tart, a zsidók rajongó barátja, és az sem véletlen, hogy nem sikerült a vágya, hogy udvari festő legyen. Kétség sem férhet hozzá, hogy megfigyelték. Legfőbb bűne, ami kitudódott, állítólagos együttélése legkedvesebb modelljével, egy nála jóval fiatalabb hölggyel, akitől fiúgyermeke is született, akinek arcvonásai számtalan festményén felismerhetők, így valószínű, hogy az „Expolio” képen is szerepel, mint Kleofás felesége. Elisabeth Szél regénye szerint, elsősorban ez utóbbi bűne miatt küldték a házába Hortensio Félix Paravicino y Arteaga (1580–1633), trinitárius szerzetest, hogy otthonában figyelje meg és kémlelje ki szentségtörő életét. Azt azonban senki sem sejtette, hogy Hortenzio már jó ismerősként, a festő rajongójaként érkezett meg házába, ahol barátságuk elmélyült, és amikor Grecot az Inkvizíció elé idézték – más besúgók munkájának eredménye folytán –, Hortensio, mint beidézett tanú, ott is kiállt mellette. Paravicino, egyébiránt híres tudós volt, már 21 évesen a retorika professzora a Salamancai Egyetemen, ismert költő, és több szonettben dicsőítette Greco művészetét. Egyik legismertebb, leghíresebb portréját, éppen róla festette a mester. Segítségével megúszta a kínhalált. Mindezek mellett, szinte rémülettel töltheti el az embert az a gondolat, hogy mi lett volna akkor, ha a „zsűri”, alaposan megvizsgálja, megszemléli az általunk elemzett festményt? De nem tette – hála Istennek –, mert hatalmi elvakultságában elvesztette mélyebb gondolkodó képességét, így szinte szabaddá tette a festőt.

Vessünk egy alaposabb pillantást Krisztus köntösére is! Bíborvörös, melyet akár egy gazdag zsidó is viselhetne. De Krisztus már nem csak az, hanem egy, már előzőleg megkínzott ember, aki már háromszor elesett a kereszt alatt, így véráztatta, foltos, szakadt köpenyt kellene viselnie. Greco képein Krisztus vörös palástot visel, vagy vöröset és kéket (például az „Olajfák hegyén” című festményen is), melyet akár dogmatikai értelemben természetesnek is nevezhetünk, hiszen Isten fia, így királyi palást illeti meg, vagy durva egyszerűséggel azt a merész és szentségtörő kijelentést is megkockáztathatjuk, hogy a „Krisztust megfosztják ruháitól” című alkotáson, a művész, nemes egyszerűséggel egy gazdag zsidó kivégzésére is utal, melyet az inkvizíció hajt végre, akkor és ott Spanyolországban. Nagyon elgondolkodtató… De közben kapjunk el egy rendkívül jelentős mozdulatot: Krisztus lép, előre, felénk, félénken, bizonytalanul, lábbeli nélkül, de mintha mégsem előre lépne, hanem inkább, egyensúlyát vesztve, hátra dőlne, szinte azt az érzetet keltve, hogy lassan, de biztosan belezuhan a mögötte nyüzsgő tömegbe. Mintha múlt és jövő között, remény és elveszettség között táncolna, egyensúlyozna. De nincs már visszaút az életbe, lépni kell előre, ami maga a halál, a megfeszítés. Az elmúlt élet, és az eljövendő, közeli halál köztes létében, mint remegő bizonytalanságban, az evilági lét értelmetlenségéből kilépő, és egy reményteljes, de bizonytalan máslét, talán öröklét roppant törékeny mezsgyéje felé imbolygó emberre vethetünk egy pillantást. Utóbbi vonatkozásban, a mindenkori ember mélységesen magára ismerhet, aki, barátoktól, ellenségektől, hatalmaktól, és önmaga belső vívódásaival küzdve halad át testben és lélekben az életidőn, az életen.

Epilógus:
Gyönyörű, napsütéses tavaszi délután, egy kis faluban, a verandán. Ülök, és csodálom a napfényt, élvezem a virágok illatát. Madárcsicsergés, szélben susogó fák, bokrok, mellettem, a szék lábánál pedig Gyuszi cica alszik önfeledten. Mintha az örökkévalóság költözött volna ide egy pillanatra. Köszönöm Neked Istenem!

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Ecsetvonásokban szunnyadó idő”


  1. Nagyszerű írás! Gratulálok.

    Hozzászóló: Magyar Miklós | 2021. április 24., 06:12

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés