MIÉRT IGEN, és MIÉRT NEM? – Filo-art

PÜTHAGORASZ: Aranyverseinek 54-60 passzusa nyomán…
Hieroklész magyarázataival, Empedoklész, Platón és mások megjegyzéseivel

Tudnod kell, hogy az emberek „saját maguk által választott bajokkal küszködnek.” (Püthagorasz)
„Mindenki saját sorsának kovácsa.” – mondják az Álmodozók…
„Rajtunk nem függ semmi! Minden előre le van zsírozva!” – szavalja a Nagyokos…
Csak boldogtalanság várhatja azokat, akik „nem veszik tekintetbe, és meg sem hallgatják a jókat.” (Püthagorasz).
Hogy mi is az a „jó”?
Az erény és az igazság, mely többnyire nem a sajátjuk, így aztán „istentől száműzött és tévelygő” is lehet az ember. (Empedoklész).
„Azt akarod, hogy kirúgjanak?” – oktatgat a Bölcs…
„Sokan, csak részlegesen, vagy sehogyan sem szabadulnak meg ettől a felfogástól, és
természetükkel ellentétes állapotokban” szenvednek. (Hieroklész).
„Gondolkodj pozitívan!” – tanítgat a pénzsóvár Kuruzsló…
„Az efféle sors kárt okoz a halandó elmében, észben, lélekben:
egyik szerencsétlenségből a másikba esnek.” (Püthagorasz).
„Minden meg van írva!” – ordibálja a Sorsüldözött…
Ostoba módon, elmenekülnek Istentől.
Mert az ember Isten és állat közötti létben tengődik: „…azon határvonalon található, amely a vétkekbe bele nem botló lényeket azoktól választja el, amelyeket természetüknél fogva nem lehet fölvezetni az erényhez.” – írja Hieroklész.
„Vegyél magadnak madarat, macskát, vagy kutyát! Bennük nem csalódhatsz!” – tanácsolja a hivatásos Embergyűlölő…
Mert lényegében mindent a „természet” határoz meg.
Van, amikor képes fölemelkedni, és eredeti isteni állapotát visszanyerve él „boldog, szellemi életet”, de máskor, meg „elvesztve szárnytollait”, visszazuhan a halandók érzéki világába. Mert a lélek eredendően az istenek világában időzik, de ha szárnyait szegve aláhull, akkor a halandó ember testében éli földi életét. – mondja Platón.
„Egy frászt van lélek! Ne álmodozz!”- harsogja az egoman Tudóska…
Így aztán: „Istentől száműzött és tévelygő, az őrjöngő gyűlöletre hagyatkozó” lény lesz belőle… Nagyon is ismerős… – mondja Empedoklész.
Atének, a büntetés, és a balsors istennőjének „mezején bolyonganak”, elfeledve valódi, természet adta mivoltukat.
„Jól be kell baszni! Bulizunk és kész!” – hebegik a semmibe Alámerültek…
Pedig hát, a rossznak nincs természetes alapja a világban, ha minden a saját természetének megfelelően működik. Eredendően minden jónak teremtetett. (Újplatonista tanítás).
És mégsem képesek felfogni, hogy „gyászos, nyomukban járó viszálytól szenvednek”, amitől „el kellene menekülniük”, de gyengék hozzá, és sokszor még fokozzák is a bajt (Püthagorasz).
„Az ember nem tanul” – hebegi az Okoska…
Lehet, hogy túl nagy volt Isten bizalma és jóindulata, amikor választási lehetőséget kínált eme lénynek… „A keletkezésnek és pusztulásnak kitett lények számára teljesen nyitott az a lehetőség is, hogy a természetükkel ellentétes állapotban legyenek.” (Hieroklész).
Miért nem képes az emberiség zöme saját jósága belátására?
Miért marad a jóság többnyire puszta potencialitás?
Az ember az egyetlen olyan élőlény a Földön, amelyik hasonlatossá válhat Istenhez, ugyanakkor az egyetlen faj, amelyik tudatosan, előre megfontolt szándékkal képes megölni fajtársait is.
Választhat… Minden pillanatában választ, mert választania kell…
Azt hiszi, hogy minden lépésével a boldogságát választja…
Akkor is, ha ölnie „kell?”
Miért csábítóbbak a hitványságok, mint az emberre jellemző magasságok?
Miért van az, hogy „értelmének egyszer birtokában van, máskor meg elveszti”? (Hieroklész). Tényleg nem mondhatunk mást, mint: „az embereknek saját maguk által választott bajuk van”. (Püthagorasz).
Azért van saját maguk által választott bajuk, mert önmagunkat választották Istennek:
A gondolati mocsárba zuhant ember, őrült hatalomvágyában megszülte önmagának a Homo deus-t. Az emberistent.
Ezzel egy kettős kivégzést hajtott végre: kivégezte, kikergette tudatából az erkölcsi értelemben vett abszolútumot, a morálok, moralitások útmutató csillagát, egyben megfosztotta magát legfőbb erkölcsi tájékozódási pontjától.
Földönfutóvá lett: gondolataiban és testi mivoltában is halálra ítélte magát.
Miért cselekedte ezt?
„Önmaguknak köszönhetően szenvedik el a rosszat, mivel menekülni akarnak az Istentől, ki akarják vonni magukat a vele való együttlétből, amelynek tiszta sugárzásában élve boldogok voltak.” (Hieroklész).
Megölte a jövőt is, melynek egyik legszebb emberi érzése a remény.
Beszuggerálta magának, hogy a világban, „ami a saját természetének megfelelően áll fenn és működik”, az rossz.
Ezzel felmentette magát az ölés, és mindenféle mentális gyilkolás bűne alól.
Mi oka volt minderre?
Gőgjében messzire hajította legfőbb emberi természetét: biológiai, anatómiai és lelki értelemben egyaránt.
„A velünk született és ugyanakkor az utólag megszerzett rossz is a szabad akaratunk természetellenes mozgása, amelynek segítségével megpróbálunk vetélkedni és szembekerülni az isteni törvénnyel, miközben nem vesszük észre, hogy micsoda ártalmára vagyunk önmagunknak, amikor úgy véljük, hogy szembeszegülünk az Istennel, hanem vakon csak azt nézzük, hogy képesek vagyunk rendelkezéseivel dacolni.” (Hieroklész).
„Áradatként sodorja” az embert az élet, „gyászos viszályok”, „őrjöngő gyűlöletek” kövezik ki útjait, melyekre már nem létezik orvosság…

Emlékszel? – üvöltötte Rebecca Devlin felé. Amikor a mentális elefántkórról beszéltem?
„Ez a mentális elefántkór azt jelenti, hogy, mondjuk, ha kilöttyintesz véletlenül egy kis barnaszószt, az azonnal hatalmas szósztengerré dagad. Szósztengerré, amely minden oldalról körbefog, és te fuldokolsz ebben az óriási szósztengerben. Rettenetes. De csak magadra vethetsz. Te tehetsz róla. Nem áldozat vagy, hanem maga a kiváltó ok…” (Pinter).
Bates, mint rendesen, magában böstörög, hogyan máshogyan?
„Ha megváltoztatnám az életemet, talán, és éjszaka élnék, igen, éjszaka, és nappal aludnék. De akkor egész pontosan, mit tennék? Mit jelent sötétben élni?” (Pinter)
Rimbaud meg folyton visszafordul, szemtelen mosolyával pökhendi megjegyzéseket tesz:
„Eladó a tömegeknek az anarchia; a felsőbbrendű amatőröknek az elnyomhatatlan elégtétel; a hűségeseknek szerelmeseknek a borzalmas halál!
Eladók a lakások és a költözések, sportok tündérjátékok és tökéletes kényelmek s a zaj, a mozgás és jövendő, ami velük jár!”
Bájos telitalálat… 1873-ban, egy érdekes pillanatában, a „pokolban” kijelenti, hogy: „Úgy várok Istenre, mint egy ínyenc. Örökreszólóan alsóbbrendű fajból származom.” … „Jaj, az Evangélium messze már! Az Evangélium! Az Evangélium!”
Miért? És hol jár, mire vár az ember?

Ez itt nem a rethymnoi Fortessa alaprajza. Ez egy lélek-térkép.
Szétszakadt, rongyos, öngyötrő, kaotikus… Csaknem színtelenné fakult, félelemtől remegő, kifelé-befelé összeránduló, védekező… Még kivehető egy zegzugos, zsákutcákkal tarkított heg, kétfelé szakítva az Egyet. A szétszakadt rojtok azonban már nem illenek egymásba… Tán önálló létezésre vágynának, de nem bírnak igazán elszakadni, széthullani egymástól. Mintha fájdalmas, egydimenzióssá fagyott, torzókká fogyott, segítségért kiáltó arcok öveznék a felszakadt lélek-világot, mintha a kettéválás nyomán valami kiút is nyílna, de hová? Lefelé és fölfelé is csak az üresség vár… Mindkét oldalon bugyrok, tüskék, fura, veszélyt jelző szerkezetek… Meghasonlás… Széttört álmok, vágyak rongyaivá lett, önmagára veszélyes dirib-darabok, mint vég-vonaglásokban felgyűrődő bőr-redők, egek felé emelkedő halhatatlan fohászok… Mintha suttogva ordítana, hogy: „Segítsen valaki!” De nem hallja senki… Csak a karmokká váló egykori simaságok jeleznek még valamit a külvilágból, hogy nincs megértés, nincs kifejezhetőség, kifelé bezárt a világ, és, egy hatalmas, érzéketlen semmiség-áram zúdul felé, felfoghatatlan értelmetlenségeket sodorva. Ettől aztán olyan lesz az egész, mint egy széttrancsírozott seb. És a végtelennek tűnő kiszolgáltatottság, mint lebegő érzület. Itt már elég még egy kis roppanás, és porrá hullnak a szétzüllött elemek, semmivé lesz Valami, ami eddig megtartott egy embert valahol e világban. Ordítana, sírna, hadakozna mindennel, ami csak létezik, de győz benne a „már nem érdemes” szólama, hiszen nem talál semmi érdemeset se kívül, se belül, miközben irdatlan testi fájdalom csavarja minden, még élő porcikáját. Mutáció kell… De már irányíthatatlanná vált a pusztulás-folyam. Ijesztő a felmerülő kérdés: ezek az önemésztő elemek már születéskor benne voltak? Gének szabdalnak szanaszét mindent, ami emberinek volt nevezhető? Nem, az azért nem lehet… Inkább a külvilág semmisége, emberhez méltatlansága tépázza meg, veri ronggyá azt a lelket, ami még az akart lenni, amire rendeltetett. Mintha vakvágányra vezérelt vonatok siklanának ki velőt rázó sikolyokkal, egy elhagyatott pályaudvaron. Se a sín, se a vonat, se a rakomány nem érdekes már, és nem is volt az, és nem is lesz az soha… Nem volt belső feltámadás. Miért?
Tényleg úgy rossz minden, ahogyan volt, van és lesz? Alapvetően rossz az a világ, amit az ember magának kreált, és így aztán az alkotó is lealjasult?
Összetörte magát tudatlanságában? Szétszabdalta patchwork-lelkét? Egydimenziós fekete-fehér torzó lett az emberségből? Törvényszerű volt mindez?
Úgy tűnik, hogy igen, bár az ember isteni lényegét tekintve: NEM. Mégis: az általa megalkotott „Törvények” évezredein át juttatta magát „ide”, és ez az „ide”, már évezredekkel ezelőtt is aktuális volt. És azóta is folyvást cipeli magával azon ok-sorozatokat, morál-csődöket, melyek az „ide jutottunk” kifejezést tette halhatatlanná, időtlenné, holott szegény emberke egészen másra vágyott lelke legmélyén… Mégis: gyakorlatilag egy permanens morális öngyilkosság vált időtlenné, melyet nem kis felindultsággal fejez ki, egy mindenkori jelen, egy mindenkori „itt”. „Itt tartunk”, „ide jutottunk”…
A szívek összevissza kalimpálnak a sors-csapások alatt, a katonavonatok folyvást indulnak és érkeznek, a szerelmek a csalódások kútjaiba fulladva evickélnek újabb kalandok felé, és szünet nélkül zuhognak a politikai légkalapácsok a tudat, lélek, zegzugos, horpadékony „felületeire”, persze tiszta szeretetből. Hülyítve tanul az ember aktuálissá tett morálokat, és cselekszik a „normáknak megfelelően”, mert csak így lehet boldog, például egy kórházi ágyon, egy lövészárokban, egy halálos vírusfertőzésben, egy üzleti tranzakcióban, vagy éppen önmagát feledtetve, tökrészegen. Már itt e földön üdvözülnie kell! Az ütések záporoznak, a sötétség nő, a zavarodottság fokozódik, a rongyok egyre rongyosabbá lesznek.

Mintha alul-fölül betörne a sötétség… Lassan, de biztosan alakul a torz-lélek és a torz-tudat, hogy aztán már ő adjon ki parancsokat a személy „saját érdekében”, így  teljesítve be, téve célirányossá sorsát az adott alanynak, az életnek nevezett „vesszőfutásban”.
Összezsugorodott lélek-torzó néz szembe a „valósággal”, de már nincs hozzá látása, látásmódja, meglátása, belátása. Az lesz a „valóság”, az lesz „az igaz”, amit kap, amit nap-nap után szajkóznak neki. Nem fogja már megkérdezni, hogy MIÉRT? Nem…
Elkapja a hév, mint bikát a gerjedelem, és beindul… Képletesen szólva: eltéved a Bolsover Streeten…” Logika”-halmokat lapátol lelket nemző halhatatlan Önvalójára…De nem tud róla.
„Do you want any friend? Girlfriend or boyfriend?”
Lehet ám barát-gyors-segélyt keresni az „internyeten!” A társkereséssel meg lehet találni azt az utat, ami minden zsákutcából kivezethet. Még akkor is, ha nincs más arrafelé csak zsákutca. Sokszor elég hozzá egy karlendítés, például, ha náci voltál, vagy éppen az vagy, de lehet, akár egy ökölrázás is, ha tartozol valahová, és ráadásul rázhatod a képernyőd előtt is, éppen annak, aki ugyancsak meggyőződésből fenyeget démonokat az öklével… Hiszen szabad Vagy! Ha vélt-valós ellenségeidet meg virtuálisan megölöd, akkor megkönnyebbülhetsz. Elfeledheted összegyűrt, szétrohasztott lelkedet, egyedi egyetlen Önmagadat… Meggyógyulhatsz. de végső soron még ott van a kápszer, a pirulák, meg a pszichiáter… Konyak nyugtatóval… Az influencerek meg, mint ügyeletes zsenik, úgyis belegyömöszölnek valamibe, amiben jóérzéssel megfulladsz, és észre sem fogod venni. Minek neked a lélek ezek után? „Dinnyére sört?”

A fagylaltoskocsi most nem jár az utcákon és így aztán nem is csilingel. Járványkor ez nem illik. Különben is, már jó ideje pisztácia sincs. Szégyen. Senki sem tudja, hogy miért. Különben is, ilyen hideg még sohasem volt április végén. Így aztán nem is kell a fagylalt, mert előjöhet a torokgyulladás, ami csak olaj a tűzre. Egyes letiltott tudósok szerint A Klíma is elhunyt a koronavírusban. Azt mondják, hogy az idén elmaradnak a Tour-ok, legfeljebb a Tour de Absurde lesz megrendezve egy fiktív hegyoldalban, lehet, hogy Skóciában. Oda úgyse menne el a kutya se a nyirkos hideg miatt. Egy öreg párizsi bohóc szerint, meg előbb-utóbb kötelezővé teszik a vörös bő gatyákban való ugrálást, játékharmonikával. De az se érdekes, mert már senkit sem fenyegethet az a veszély, hogy mondjuk Renoir, egy emeleti ablakból lefesti az éppen hűtlenkedő feleséget, vagy férjet. Na persze, ha esik, akkor más a helyzet. Akkor focimeccsre kell menni Londonban, megállni a stadion előtt, és hallgatni a csendet, a sípszót, meg a jajgatásokat a faultok után. Romantikus.
A kupik, mint már egy éve azt megszoktuk, ismét a hátsó udvarokban nyitnak, lefizetett hekusok védőőrizete mellett, közelben mentőautókkal. Egyes poszt-felvilágosultak szerint nem az élet a természetes állapot, hanem a meg nem születettség. Hiszen a meg nem született nem is kérhette, hogy legyen. Az élet tehát nem más, mint véletlen baleset. Elszenvedője halálra van ítélve. Ami a jövőt illeti, jobb, ha régi fényképalbumokat nézegetünk, csak ne kapjunk sírógörcsöket a feltoluló érzelmek, emlékek miatt. Lehet, hogy ez se jó tanács. Ne tépjük lyukasabbra amúgy is olvadozó lelkünket. Valami tényleg nagyon nem stimmel se Itt, se Ott, se Mindenhol, de amennyiben képesek vagyunk önuralommal tudomásul venni, hogy a szomszédok sem fognak rajtunk segíteni, és, hogy csupán se kutyánk és se macskánk lesz, akkor végre megérhetjük az embersors ki-, és beteljesedésének szépségét.
Bocsánat, de őrült hányingerem volt…

Hát közben nem megint besötétedett?

Ó mily boldogság sötétségben lenni! Amikor a korábbi széthullottság képes visszaállni addig ameddig… Az éjszaka pihe-puha tudat-langyában ringatózva egészen máshogyan szűnnek meg a határok, a korlátok, és egy izzadság-tusban eltöltött rémálom egyenesen felvidít.

MOST éppen    Z
_______________U
__________________H
_____________________A
__________________________N
_________________________________O
___________________________________________K
A Be-CSAPÓDÁS egy oltári nagy
_____________________________MEGKÖNNYEBB
_____________________________________________ÜLÉS

____________Tüskés RÓZSAszálak döfik át HOLDból kiszakadó KÖLDÖKömet
_________________s közben halk fuvolaszó simogatja az ébredező hajnalt
______________________NÉRÓ császár felgyújtatja Rómát
_______Aschenbach holttestét a Canale Grandeból halásszák ki részeg gondolások
_______________Egy Barnaruhás Kalapos Hölgy belegyalogol a tengerbe
____________________KUTYÁJÁT fürdeti, becézi, csókolgatja

______Az otthonokban kuksoló emberkék KÉPTELENEK Valamire Gondolni
____________________LEGALÁBB Mentőautó sziréna jönne!
_______________és elvinné az ezüstpapírba csomagolt FÉLELMET
________________________AZ „ILLETÉKESEKNEK”

______________________RÁKOS Tudat-Csönd motoszkál
____________________a szobasarkok pókhálós televényeiben
_______________H. Miller sem készül már több „Utolsó Menetre”
_________________A „Római Lány” ismeretlen sírban nyugszik
______Mint a katona-tömegek, akiket felhúzott szemöldökökkel búcsúztattak
______________________________MINDENHOL
_____________________BELENYUGVÁSBA belepusztulva

___________A MAJD EGYSZER – ország és a MAJD EGYSZER – jövő
__________________lekéste a roncs-lelkekből induló vonatokat
_____________________________BORÚS VAN
____________________Fekete lélek-csend ülte meg a Napot
_______________________________MIÉRT?

Szédülés… Hánykolódás, és a sarkon beforduló kukáskocsi köhögő zaja…
Akaratok, parancsok, idegen lélek-rongyok, mint úthengerek gördülnek…
Káosszá tiporják a csak sötétben fehérnek tűnő emberi szétszabdaltságot…
Mert többnyire ilyenek a várva várt álmok…
Nem kisgyermek-labdázások, vagy napsugaras mosolyok Valakik felé, akik eltűntek, összeolvadt arcokkal hevernek egy zaccos kávéscsésze fenekén – a seholban…
Megvalósulhatatlan petefészek-csodák sikolytalan csendjében porlik az idő…
Injekciókat ad magának a terror-emlőkből született önfegyelem…
Százmilliók rázzák egymás felé görcs-tudatba rángatott öklüket…
Dolce vita-mosolyok mondanak furfangos nemeket a szerelemre és az életre…
És ha megint betör a  hajnal a cikcakkos-, kaotikus, öngyötrő csőd-halmazba,
akkor újra fekete kontúr-rongyokban fog díszelegni az éppen divatos álmorál-tudatba zuhantatott megnevezhetetlenség…
Szédülés után majd újra jön a futóhomok-ébredés…
Ne kérdezd miért…

Éppen nyújtózkodni készültem a már jóval korábban felkelt napban, amikor megcsörrent a telefonom. Hát sose gondoltam volna… Egy hölgyike volt, valamikor egypár összejövetelen találkoztunk. Néha szoktunk egymásnak telefonálgatni… De csak gatni… Egyébként visszagondolva rá, pontosan olyan volt, mint a barnaruhás hölgy a szalmakalappal.
Na meg a hangja is… Mintha ketten beszélnének hozzám, de egyforma mimikával és hanglejtésekkel… Ez egy nőtípus? Lehet!

„Az a hosszú versed Grecoról nagyon nem tetszett…De most nagyon elfoglalt voltam, meg vagyok, mert az egész lakást átalakíttattam. Illetve a házat…Tudod, édesanyámat eltemettem, magamat meg beoltattam, lassan védett leszek…Na nem mindentől…Igen, a magány nehéz dolog, de vannak bizonyos elvárások…Mindenért ezért ne, meg csak azért sem…Pedig igen, tényleg kellene a társaság, a beszélgetés…Igen, e nélkül tényleg el lehet hülyülni…De én nem, nekem jó így most is, mert itt van a kert, nagy fallal, senki sem lát be, jók a szomszédok, nyugodtan napozhatok, csend van, bár a ház nagy, de az egészet belakom…Meg a kutyám, aki szintén itt van…Jobb így egyedül…Persze megyek is sokat, naponta egy órát a kutyámmal, így megvan a mozgás is…Na meg a kert, ott is van elég munka…Tényleg fura világot élünk, az időjárást is egyértelműen befolyásolják, a tudatunkat is, mindent…Ja, hogy ennek katasztrófa lesz a vége? Lehet, bár a kormány nem akarja… Lehet, hogy tényleg nem bír majd ellenállni a nyomásnak…Igazad lehet, nincs menekvés…” Aztán hirtelen elköszöntem tőle…Ennyi elég volt…
„Do you want any happyness?” – kiáltottam fel bánatomban…
Néha úgy érzi az ember, hogy valami megszakad benne, aztán felidéződik a szakadás, és tovább bomlik valami, amiből akármi is lehetett volna… Három pont az élet? Kár…
Bárhogy nézzük, lényegében Bernardnak se jutott több… Csak képzelődött, például arról is, hogy majd valaki életrajzot fog írni róla… Lehet, hogy frázistömeggel megtöltött önámítás az élet? Mert, ahogy visszagondolok sok beszélgetésre, így ez a telefon is előhívta belőlem Virginia egy zseniális, Bernard szájába adott megjegyzését, mely szerint: „…nem vethetjük meg ezeket a frázisokat, melyek, mint időt álló római utak szelik át életünk zsúfolt zűrzavarát, hiszen ők kényszerítenek, hogy civilizált emberként járjunk, a rendőrök kimért lépteivel…”
A rendőrcsizmák kimért léptei közepette kisgyermekek, kábé hatévesek üldögéltek a járda köveken, 1937. július 25-én, amikor  Hitler tömeggyilkos alakjaival együtt felavatta Münchenben a „Németi Művészet Házát”… („Nazi Germany-Pictures of the Madness.” (1937-1939) – Chronos Media History film.) Azóta van a tudatokból kiirthatatlanná vadult „elfajzott művészet”. Mert, aki megfesti a ronggyá tépett lelket, aki leírja az „elsötétedés” valóságát, az „elfajzott…” Ma is az? A frázistömegek általi értelemgyilkosság szükségszerű előzete a fizikai értelemben is végrehajtható tömeggyilkosságoknak.
„Akarsz egy kis boldogságot?” – kiáltott fel a szólni se tudó Nap.
Fekete szélfútta porszemcsék csapódnak szerteszét a szelekkel…
Pupillákba jutva megkönnyeztetik az érzelmeket is elfeledett emberkéket…
Akiknek csak fáj a becsapódás, de nem fáj a teljes becsapottság.…
Kidörgölik magukból a kis fekete porszemeket, mint emlékeiket…
Mennek ők tovább, napsugarakat holdfakó fénnyé tompító akaratokkal…
Ki tudja honnan, ki tudja hová, és ki mondja majd meg, hogy miért…
És, hogy merre vannak a vágytömegek szülte délibáb-tócsák
A remény-csapdák, melyekbe belebotolva nem lesz idő már a gondolkodásra…
Akarsz még ÍGY boldog lenni?

Valahogy szétesett valami… Ez maradt abból a valamiből…

Hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap…
Reggel, délelőtt, délben, délután, este, éjszaka, aztán jön a hajnal, majd megint a reggel…
Aranyló futóhomok-szemcsék gurulnak életet adó szelekben a végtelen felé…
Amelyik megreked, azt elnyeli a többi futóhomok-szemcse…
S ha megáll a szél, az összes kis szemcse életét veszti…
A válaszok a szelekben rejtőznek.
A szeleket Isten küldi.
A szemcsék nem tudnak magukról…

Miért NEM?

Megosztás

Tweet