Három feladvány
Egy alkalommal a tanítvány azt kérdezte a mesterétől, végtelen-e az emberi képzelet. Ő ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy igen.
___– Korántsem – válaszolta a mester. – Akár mi magunk is kiötölhetünk olyasmit, amit elképzelni viszont nem tudunk.
___– Mondanál néhány példát? – kérte a tanítvány, némiképp hitetlenkedve.
___– Egy magányos fa mozdulatlan lombja a tomboló viharban.
___A tanítvány meglepődött, és némi hallgatás után kissé bátortalanul megszólalt.
___– De hiszen valósággal magam előtt látom – mondta. – Vászonra kívánkozó kép, mindjárt a festészetet juttatja eszembe.
___– Egy oszlop, melynek árnyéka naponta körbejár, és éjszaka fehéren világít – hozott fel egy másik, hasonlóan rossz példát a mester.
___– Ezt is könnyen elképzelem – válaszolta a tanítvány. – A legendák világába illő kép, a mágiát juttatja eszembe.
___– A hold tükörképe egy befagyott tó jegébe dermedve – mondta akkor a mester.
___– Ezt is el tudom képzelni – válaszolta erre amaz. – Versbe illő kép, a költészetet juttatja eszembe.
___– Helyes – mondta a mester. – Nos, bármi, amit el tudunk képzelni, legyen az akármilyen képtelenség, ismereteinken és tapasztalatainkon alapul. Láthattál vihar tépázta fát, láthattál oszlopot az árnyékával, és láthattad a hold tükörképét is egy tó jegén, nagyon sok mindenről azonban csak leírásokból, vagy mások elmondásából szereztél tudomást és alkottál képet magadnak. Most képzelj el például egy kockát, melynek középpontjában összeérnek a csúcsai, egy érmét, melynek csak egy oldala van, vagy egy lényt, melynek a neve értelemszerűen többes számú*.
*Egyetlen hasonló lény ismeretes csak a legendák világából, a Farid ad-Din Attár perzsa költő (1145-1220) által A madarak tanácskozása c. költeményben megénekelt, harminc madárban megtestesülő Szímurg, mely név maga is azt jelenti, ‘harminc madár’. Kérdés azonban, hogy egyetlen lénynek tekinthető-e, hiszen a madarak mindegyike is Szímurg; továbbá, hogy többes számú-e a név.
Szakítópróba
Igyekeztem visszafogottan mutatni ki, hogy szeretem. Figyelmes voltam hozzá, kedves és gyengéd, de éppen csak annyira, hogy egy kicsit nyeregben érezhesse magát. Jobban a hatalmában voltam, mint gondolhatta. Már jó fél éve jártunk együtt, de még nem mertem megkérni a kezét; biztosra akartam menni.
___Egy napon azt mondta, tegyünk egy próbát, amiből egyértelműen kiderül, hogy egymáshoz valók vagyunk-e, vagy nem. A próba abból áll, magyarázta, hogy leülünk egymásnak háttal, ő lerajzol három különböző dolgot, és közben telepátia révén üzen nekem, hogy ugyanazt rajzoljam. Ha veszem az adását, ahogy mondta – vagyis ha rám tudja kényszeríteni az akaratát, az én értelmezésemben –, és ugyanazt rajzolom, amit ő, akkor egészen biztos, hogy egymáshoz illünk, mert „egy hullámhosszon vagyunk”. Ha pedig nem, akkor jobb, ha szakítunk.
___Szerettem benne, hogy mindig olyan határozott, magabiztos. És persze következetes.
___Elvégeztük a próbát. Ő a holdat rajzolta le, én a napot, ő egy macskát rajzolt, én egy kutyát, ő egy kört, én meg egy négyzetet.
___– Nahát, éppen az ellenkezőjét rajzoltam annak, amit te – vontam le a lesújtó következtetést, és kérdőn néztem rá.
___Gondolkozott egy kicsit, kerülve a tekintetemet.
___– Akkor még inkább biztos, hogy összeillünk – jelentette ki aztán határozottan. – Jól kiegészítjük egymást – tette hozzá magyarázatként.
___Igaza volt. Az ezüstlakodalmunkat ünnepeljük hamarosan.
Hozzászólások