Hosszú futás - 2. • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Hosszú futás – 2.

Széles iskolai folyosóra futott a bejárati járda. A harmadik ajtóra dőlt betűkkel kiírva: tanári szoba, alatta: igazgató. Az öreg kinyitotta az ajtót, előre engedte. A széles szobában három tanítónő ült. Kíváncsian fordultak a belépők felé. A beszélgetést kettészakította szimpla megjelenésével. Köszönt, aztán egy pillanatig csend állt a belépők és a beszélgetők közé.

– Az új kolléga? – kérdezte egy nagyon vékony, alacsony, szőke tanítónő. Arca sovány volt, mélyen ülő szemeinek kéksége mutatta csak a benne vibráló élénkséget.

– Igen – válaszolta Magdi csendesen, de határozottan.

– Szervusz… szervusz! – mondták, és odasiettek hozzá, hogy egy formális puszival mindjárt el is intézzék a bemutatkozást.

Az igazgató a belső szoba ajtajában állt. Ötvenen jóval túl volt már, testes, erősen kopaszodó férfi, szürke öltönyben. Fekete keretes szemüvege lecsúszott az orra hegyére. Rövid mozdulattal visszatolta. Csak állt, nem jött egy lépéssel sem közelebb.

– Már vártuk – mondta az ajtóból Magdinak. – Ne haragudjon, hogy nem sikerült az állomáson találkozni, de ilyenkor mindenki nagyon elfoglalt – mentegetőzött, de érződött szavaiból, nem tulajdonít nagy jelentőséget az egész eseménynek.

– Nem számít – válaszolta Magdi, és várta, hogy az igazgató, majd csak bemutatkozik. De az nem mozdult, mint egy kőszobor úgy állt ott. Nehezen vette csak észre, a lány tétovázó kézmozdulatát. Aztán zavartan kezet fogott vele. Megmondta a nevét. Magdi nem értett belőle semmit.

– Ismerkedjen meg a kollégákkal, mindjárt itt lesznek a többiek is. Sikerült albérletet találnunk. Katika volt olyan kedves, felajánlotta, ha kell, megosztja a szobáját magával. Nem tudom, megfelel-e? Beszéljék meg – mondta, majd bement a belső helyiségbe, mint aki, teljes megelégedettséggel elvégezte munkáját.

A Katika megszólításra, egy alacsony, vékony, barna lány jött oda hozzá. Bemutatkoztak egymásnak. Magdi, huszonnyolc-harminc évesnek gondolta. Figyelte a kezét, nem látott gyűrűt rajta. Megbeszélték a szoba dolgait. Valami behemót, nagyszobában lakott, egy öreg házaspárnál. A kettéosztott albérleti díj sem bizonyult túl soknak így. Magdi úgy érezte látatlanban is, nem csinált rossz üzletet, tehát elfogadja. Nem érzett azonban különös szimpátiát a lány iránt.

A testületi ülésen aztán megjelent, minden pedagógus. Még ideje sem volt, hogy bőröndjét elvigye az albérletbe. Kezdődött az értekezlet, úgy tűnt, mintha csak rá vártak volna. Magdival együtt, tizenheten voltak. Az igazgató sokáig beszélt, emelt hangon, magas pátosszal.

Amint hallgatta a beszédet, végig nézett a többieken. Lassan és diszkréten, araszolva, arcról-arcra.

– Ezek a kollégáim? – tette fel a kérdést, önmagának. – Igen, velük dolgozom majd. Ő az igazgató… nagyképű lehet… hogy nyomja a szöveget… nem is érdekli, hogy figyelnek-e rá? Lényeg, hogy elmondja… „a tanítás legfontosabb alaptétele”… „ügyelni kell”… „törekedni”… A Feri bácsi? Olyan rendes, kis öreg. Biztos húsz éve itt tanít már. Neki semmi újat nem tudnak mondani. Az öreg kusza ábrákat rajzolt füzetébe, nagy elmélyüléssel. Ezzel is telik az idő. Kati? Vénlány típus! Sok ránc van a szeme alatt, pedig látszik, mennyire szeretné eltüntetni. A púdertól egy groteszk, mosolynélküli arc, nézett rá vissza. – Csak négy férfi… tényleg csak négy férfi? Eddig ezt észre sem vettem… – állapította meg egy kicsit meglepetten. – Nőuralom! Milyen szakosak lehetnek? … az magyar, hiszen szórakozottan most is olvas egy könyvet, biológia, mert rendezett volt minden ruha rajta, mint a virág körbefutó szirmai… matematikus, mert egy kopott körzővel babrált… az a fickó pedig tornatanár, olyan sportosnak akar látszani, mintha legalább ő lenne a Papp Laci… az a szőke asszonyka, az biztosan oroszos, igen ott a szótár előtte. Ő az alsóban taníthat… ő is, ő is… hiszen mindegyik kedves, szerény és jóságos volt.

Nem bizonyult ez olyan rossz játéknak, legalább szórakozott vele, de csak játék volt, mert annak is szánta. Később aztán megtudta, hogy több mint a felét, eltalálta.

Este az albérletben, amely a valóságban is elfogadható volt, tágas, meszelt falu szoba volt, utcára nyíló két ablakkal, megkérdezte Katitól:

– Te, mióta vagy itt?

– Már nyolc éve.

– És kibírtad?

– Látod, megvagyok.

– Szüleid?

– A szomszéd faluban. Innen húsz kilométerre.

– Otthon nem lenne jobb neked?

– Lehet, itt nyugodtabb vagyok. Nem zavar senki. Az albérlet is elfogadható.

– Nem vágysz többre?

– Mire? Dolgozom, pénz kapok érte és kész. Élek.

– Hány éves vagy?

– Huszonnyolc.

– A férfiak?

– Nem érdekelnek.

– És ez így lesz mindig?

– Azt hiszem… lehetséges.

Magdi kissé szomorúan, úgy érezte a beszélgetés után, talán rá is ez vár majd. Aztán megrémült a gondolattól. – Ez mégsem lehetséges! – tiltakozott hirtelen. Elhatározta, nem enged, nem lesz ilyen gyenge! A gondolatok kavarogtak a fejében. Sokáig nem jött álom a szemére. Kati azonban aludt, mintha nem történt volna semmi.

Négy nap múlva megkezdődött a tanítás. Magdi egy vegyes, harmadik osztályt kapott. Az alsós tanulók osztályai, eléggé messze voltak a központi épülettől. Már hét órakor indulnia kellett, hogy időben ott legyen, reggelente korán kelt, hat óra körül. Elvállalta a napközi vezetését is ebben a részlegben. Így este öt előtt sohasem ért vissza az albérletbe. Teltek a napok. A tanulók, szép ütemben haladtak az anyaggal. Október közepén látogatót kapott, a járástól. A felügyelő, három óráját nézte végig. Elégedetten távozott. Csak annyit kérdezett:

– Most végzett?

– Igen.

– Szeret tanítani?

– Nagyon.

. Akkor dolgozzon nyugodtan.

Ez valóságos szárnyakat adott számára. Az idő megszűnt körülötte. Továbbra is korán kelt, ment az iskolába. Délután későig maradt, este, pedig otthon dolgozott. Újabb és újabb megoldásokat talált ki. Alig várta, hogy másnap a gyerekek között legyen.

A szombatokat, meg a vasárnapokat, azzal ütötte agyon, hogy kéthetente hazautazott Pestre. Az ilyen látogatások mindig megnyugvást adtak, csak a hétfői visszautazás volt kegyetlen. Ilyenkor mindig előjött az otthon melege, a könnyebb iskolai napok sokasága és a most végzett, jelenlegi munka felelőssége… Később aztán, ezt is mérsékelte, a költségek miatt.

Téli estéken, végig látogatta a kollégákat. Olyan bemutatkozó látogatások voltak ezek. Falun ez így szokás. Sokat olvasott, néha elment moziba. Ez utóbbiban csak az volt a rossz, hogy egyedül kellett végig jönnie, a kihalt falun. Először nem félt, később vette észre, hogy távolról valaki, mindig kíséri. Ekkor jutott csak ismét eszébe, hogy ő nő is.

A tavasz hirtelen köszöntött be. A hó, napok alatt elolvadt. A meleg napsütésben, érezni lehetett a föld szagát. Magdi szűknek érezte a szoba, nyomasztó levegőjét. A szabadba vágyott. A délelőtti szünetekben ott állt az iskola udvarán. Falnak támasztotta a hátát. Magába szívta a nap melegét. – Lassan már egy éve lesz! – mondta, úgy önmagának. – És kibírtam! Akkor pedig, túl vagyok a nehezén.

Egyik májusi estén, lesétált az állomásig. Katit is hívta, de ő inkább lefeküdt, aludni. Magdinak jól esett a csendes, tavaszi estében a mozgás. – Talán sportolni kellene – gondolta. Már visszafelé jövet, a kocsma ajtajában összefutott, Feri bácsival. Az öreget meglepte, hogy a lány ilyen későn, kint van az utcán.

– Így nem illik járkálni, még baja eshet – mondta aggodalmasan Magdinak – és egészen közel állt a lányhoz. Enyhe italszag csapta meg az orrát, de Magdi nem tudta eldönteni, hogy az öreg lehelete ilyen, vagy a kocsma ajtóból árad feléje.

– Miért, nem bánt senki? – mondta büszkén.

– Az lehet, de mit szólnak, ha magát itt látják?

– Semmit.

– Nem biztos az. Mindjárt azt mondják, hogy a tanítók elzüllenek. Mit tanuljon, ilyen embertől a gyerek?

– Felnőtt vagyok! – vágta rá Magdi.

– De lány, és egy lánynak, nem szabad fiú módjára viselkedni. Jöjjön, elkísérem – indítványozta és gyengéden, olyan terelő mozdulattal, megfogta Magdi karját.

– Ha nincs jobb dolga – egyezett bele Magdi és bosszantotta az öreg atyáskodása. Az motoszkált a fejében: – Nem vagyok én gyerek! Tudom, mit szabad és mit nem. Ezzel nyugtatta hirtelen keletkezett felindulását. Az úton mérges szótlanságban, ment az öreggel. Feri bácsi, pedig beszélt. Magdi nem is emlékezett, mit mondhatott, az ajtóban kezet csókolt, olyan véletlen mozdulattal, megsimogatta a vállát és elment. Semmiféle jelentőséget, nem tulajdonított az egész esetnek. Éjjel igazán jól aludt és reggel pihenten ébredt.

Másnap délután, amikor bement a tanáriba a gyerekek füzeteiért, feltűnt, hogy a kollégák szótlanok maradtak. Pedig általában beszédes kedvűek. Várt egy kicsit. Továbbra is csend. – Mi történhetett? – megkérdezni mégsem akarta. Aztán arra gondolt: – Igazán, nem is vagyok rá kíváncsi!

A folyosón Kovácsné futott utána.

– Ne haragudj, de szeretnék kérdezni tőled valamit – látszott rajta, hogy nagyon zavarban van.

– Tessék.

– Tényleg ne haragudjál, de szükségesnek tartom, hogy szóljak. Feri bácsival az este találkoztál?

– Igen! Miért fontos ez?

– Haza kísért?

– Persze.

– Kérlek, vigyázz az öreggel. Azt beszélik, hogy bent volt nálad. Látták kijönni tőled.

Magdi döbbenten állt. Nem talált szavakat. Nézte ezt a riadt szemű asszonyt, aki most vigyázni akar rá.

– Ez képtelenség! – szakad ki a torkán, a hirtelen jött védekezés.

– Én… én… csak szóltam. Ne haragudj ezért – elnézést kért és alakjánál is kisebbé válva, eltűnt a folyosóról.

Ott állt percekig. Nem tudott elmozdulni onnan. – Aljas rágalom! – forrt benne a tehetetlen indulat. – Miért bántanak? Nem tettem én semmit, vagy kellett volna?

Este szótlanul ült az ágya szélén, arra gondolt, milyen jó lenne megosztani, mostani gondját valakivel. Katira nem számíthatott. Ő már teljesen érdektelenné vált. Nem izgatta semmi, csak aludt és aludt. Az élete, egy nagy alvás volt számára. Érezte, képtelen ezt így folytatni tovább.

Gondterhelt napok következtek. Az iskolában, szótlanul dolgozott. A gyerekek megérezték a tanító néni hangulat változását. Először tágra nyitott szemmel figyeltek, de amikor rájöttek, hogy már kevesebbet beszél, nem szól rájuk, egyre hangosabbak lettek.

Kovácsnéval folytatott beszélgetést követő, negyedik nap este, kopogtak az ablakon. Összerezzent. Kati sírni kezdett. Újból kopogtak, erősebben, majd egy férfihang szólt:

– Gyere ki te szép tanító néni. Gyere, hagy öleljelek meg.

Félelme, mérhetetlen gyűlöletté erősödött benne. Odament az ablakhoz, félre húzta a sűrű függönyt. Az ablaknál egy részeg férfi állt. Egyik kezével a ház falának támaszkodott.

– Nem szégyelli magát! Takarodjon innen! – kiáltotta Magdi és visszahúzta a függönyt. Érezte, hogy az izgalomtól, a félelemtől remeg a teste. Szíve kalimpált. Nehezen vette a levegőt. Újból elhúzta a függönyt. A férfi nem mozdult. Szünet állt be a hirtelen keletkezett csendben. Valahol távol kutyák ugattak.

– Hívlak te szép pesti lány. Ha akarod, kiegyenesítem a derekad! – mondta újból a férfi, de lecsuklott a hangja. Aztán egy autó motorjának zúgása erősödött. A fényszórók élesen bevilágították a szobát. A két lány rémült arccal várt a szoba közepén. Az autó lassított, majd megállt a ház előtt. Beszélgetés hallatszott.

– Mit állsz ott? – kérdezte valaki a részegtől.

Válasz nem érkezett. Dermedt, feszült csend maradt továbbra is a szobában, és kint az utcán.

– Ki, lakik ebben a házban? – kérdezte egy másik hang.

– A két tanító néni! – mondta az első hang.

– Nézd meg, ki áll ott?

Ajtó csapódás, aztán léptek közeledtek.

– Ez a Tóth Misi! – szólt vissza a másik hang.

– Vezesd ide! – mondta az első távolabbról, valószínű az autótól. Dulakodás hallatszott, szitkozódás, csattant is valami, hangjáról ítélve pofon lehetett. Aztán olyan reccsenésféle tompa ütés, később még egy. Majd szünet, aztán becsapódott a kocsi ajtaja. Felzúgott a motor, nekilendült és egyre távolodott. Hosszú ideig, csak a kutyák ugatását lehetett újból hallani.

Magdi elhatározta, ennek az ügynek a végére jár. Másnap, bement az igazgatóhoz. Röviden elmondott mindent.. Az igazgató kétszer is megigazította szemüvegét, hallgatott egy darabig, aztán a lányra nézett.

– Sajnos egyedül laknak ott – volt a válasz, amelyben Magdi érezte ennek az embernek a tehetetlenségét.

– Az még nem ok, hogy kurvának nézzenek bennünket! – vágta rá erélyesen.

– Meg kell ezt érteniük! Én tudom, nehéz magának, Katinak, meg a többieknek – sopánkodott továbbra is az igazgató.

– Megértés, megértés, az a legkönnyebb. Tenni kell valamit! – mondta Magdi, de nem bírta tovább ülve hallgatni ezeket a semmitmondó válaszokat. Felpattant.

– Így szokott ez lenni. Tudja, ez a falu – folytatta elcsukló hangon a férfi.

– Azt tudom! – fejezte be és kiment az irodából.

Már az első perctől sejtette, amikor ezzel a kőszobor utánzatú igazgatóval találkozott, hogy tőle segítséget nem remélhet. De akkor ki fog segíteni? Kinek kellene segítenie? Ezeknek a fura alakoknak, mindent lehet? Vagy oldja meg, ő maga? Most még nem tudta, lesz-e ereje hozzá? Fáradtnak érezte, minden végtagját, agya mégis lázasan dolgozott. – Mi lesz itt velem: Ez vár rám? Nem! Ebből nem kérek! Ebből nem akarok részesedni!

Elkeseredésében, este újból kiment sétálni az utcára. Az emberek utána fordultak. Látta amint egyesek összesúgtak, beszélgetni kezdtek, mások dermedten figyelték útját. Eleinte zavarta, idegesítette ez a látszólagos bizalmatlanság, ez az alaptalan kíváncsiskodás. Csak azzal nyugtatta magát, ennek az egész, hülye esetnek, egyszer vége kell, hogy legyen. Nem tett semmi olyat, amelyért szégyenkeznie kellene, nem olyan lány, amilyennek ezek gondolják, vagy hiszik, még ha Pestről, jött is ide.

Nem tudta megmondani mennyi ideig róhatta az utcákat, csak egyet érzett, ahogy telt az idő, úgy a séta felvidította. Hangulata is jobb lett. Érezte, visszakerül minden a helyére. Talán erőt is gyűjt, elegendőt, a küzdelemhez.

A villanyokat már régen felgyújtották, amikor a kocsmához ért. Oda, ahol a múltkor a Feri bácsival találkozott. A kocsmából éles fény és hangos lárma szűrődött ki az utcára, meg a pohárcsörömpölés. Talán egy percre állt meg ott, az ajtóval szemben, amikor egy férfi a vállára tette a kezét. Ahogy hátrafordult, megrémült, ettől a hideg arctól. Hirtelen még sikoltani sem tudott. Érezte vastag ujjainak szorítását. Elviselhetetlen volt a borszag, ami ebből az emberből áradt. Rúgott, ököllel belecsapott az arcába. Egyetlen mondat dörömbölt az agyában: – Nézd a kis macskát! – mondta nevetve a férfi és állta Magdi rúgásait. Ez a kegyetlen, erős szorítás, agyában tudatosította kiszolgáltatottságát. Az előbb azt hitte, rendbe jön minden, de erre semmi remény. A félelem erősödött benne, de ez hirtelen annyi erőt adott neki, hogy kitépte magát a hideg arcú hústömeg szorításából és elkezdett futni, futott… futott… hosszú, keskeny járdákon, földes utakon át. Fájt a csípője, a lába, de ügyet sem vetett rá, csak futott… futott.

Zihálva, erejét vesztve ért az albérletbe. Idejét nem vesztegette, lekapta a szekrény tetejéről a bőröndjét, és dobálni kezdte bele ruháit. Közben néma sírással potyogtak könnyei.

Kati felébredt a villanygyújtásra és dermedten ült az ágyban. Nem kérdezett semmit, csak nézte, üveges, közömbös szemmel Magdit, amint összepakolja holmiját. Mindent automatikusan, emlékezet nélkül csinált. Azt sem tudta megmondani, hogyan találta magát az állomáson. Egyszer csak ott állt, rémült arccal a peronon. Mellette bőröndje. Haja teljesen szétcsúszott a futástól. Percekig nem tudta mit tesz, vagy mit akar. – El innen, el! Messzire, nagyon messzire! – csak ezt ismételte. Aztán azt sem vette észre, hogy egy kisfiú állt meg vele szemben. Nagy szemekkel nézett rá, kissé értetlenül.

– Te mit keresel itt, ilyen későn?  – kérdezte a gyerektől.

– Várom az apukámat. Most jön haza Pestről.

– Kivel vagy itt?

– Anyukával – mondta a kisfiú, majd megkérdezte: – A tanító néni is Pestről vár valakit?

– Nem, én Pestre utazom!

– Akkor holnap, nem is tetszik jönni az iskolába? – kérdezte csodálkozva, és tágra nyitotta szemét. Csak ekkor jutott eszébe: – Tényleg az iskola… az iskola! A gyerekek. Igen, a gyerekek! Mi lesz velük? Várnak engem! – mondta önmagának. – Csak úgy elfutnál innen? Ilyen egyszerűen? Nem! Miattuk nem szabad! Nem lehet! Ezért jöttem én ide? Ide ebbe a faluba? Tanítani? Dolgozni?

– Holnap pedig, okvetlen, tessék jönni. Már megtanultam a verset is – mondta a kisfiú. Köszönt és visszafutott anyjához.

A pesti vonat dübörögve futott be az állomásra. A zsibongásban Magdi észre sem vette, mennyien szálltak le a szerelvényről, de azt sem vette észre, hogy az elnéptelenedett állomáson, meddig ülhetett a peronon. Akkor riadt fel, amikor egy öreg nagybajszú vasutas, állt meg vele szemben. Kézi lámpája furcsa sárga fénnyel világította körül, ezt az embert.

– Hová utazik kedves? – kérdezte, meleg hangon.

– Pestre.

– Oda, este nem megy vonat, csak reggel, jó korán, ahogy megvirrad. Ha el akar utazni, akkor pirkadatkor kell kijönni, mindjárt az elején…

– Később nem lehet?

– Aki nem utazott el reggel, az este már nem tud, vagy talán nem is akar… ki tudja? – tette hozzá a vasutas és csodálkozva széttárta karját, majd lámpáját lóbálva, tovább ment a sötétségbe burkolódzott vágányok között.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Hosszú futás – 2.”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés