A Pécsi Dalárda története – (1847, 1862-1949) – 32. rész • Hetedhéthatár

Kultúra, művészet

A Pécsi Dalárda története – (1847, 1862-1949) – 32. rész

„Édes Hazánk, kedves dalunk, Érted élünk, érted halunk!”
(A dalárda jeligéje)

 

A harmincadik jubileum megünneplése 1891-ben

A Pécsi Dalárda emléktáblája 1932 (A szerző felvétele)

Most már tényleg következzék az 1891-ben megült 30. évforduló eseményeinek fölidézése. Úgy határozott a jubileumi választmány, hogy először két napon legyen a megemlékezés, másodszor pedig a kezdete 1891. november 7. legyen, mégpedig annak a napnak az előestéje, amikor az 1861-ben kelt meghívó levél egybehívta az „alapító atyákat” Wachauer Károly (1829-1890) házába, az 1847.-i első alakulás utáni újbóli alapítás teendőinek megbeszélésére. (Ennek a háznak a homlokzatán, a mai Apáca utcában immár 1932. óta díszeleg az emléktáblájuk.)

A mi kedvelt Haksch Lajosunk (1862-1939) olyan szépen, szemléletesen írta le az első napon megtartott díszhangverseny előzményeit sokat idézett könyvében, hogy mindenképp idéznem kell ismételten: „… Ez talán a legszebb diadal, melyet a másutt mindig győző Pécsi Dalárda kivívott, hogy végre meghódítsa a saját városát is, megtörte a közönyt, melyet a közönség a saját szülöttjeivel szemben tanúsított. Ott volt Pécs városának színe-java, ott volt a vidék intelligencziájának (sic!) nagy része. A dal varázsa, a művészet hatalma kényszerítette e meghódolásra a kicsinylők táborát, s az ünnep ezúttal valóságos, szívből jövő, nem mondva csinált ünneppé fejlődött. Nem pusztán a dalárdáé volt a jubileum, hanem az egész közönségé rang, osztály s minden más társadalmi és rendi különbség nélkül.”

Haksch Lajos könyvének címlapja 1902 (Forrás: Wikipédia)

Valóban volt alapja e szép, veretes soroknak a bevezetésben, mivel amikor a hangverseny ideje elérkezett, már nem lehetett jegyet kapni rá, ezért az újabb igénylőknek a vétel után újabb széksorokat kellett beiktatni az első napi hangverseny kezdetére. A nagytermet zsúfolásig megtöltő nézősereg a kezdeteknél, a nagyterem pódiumának jobb oldalán, egy kis asztalt pillantott meg, azon díszelegtek a kórus újjáalakulása utáni első éveiben elnyert három-három ezüst serlege és ezüst babérkoszorúja – megosztván sok olyan díszes zászló-szalaggal, amelyeket az óta neves dalárdák kötöttek zászlójukra. Balra pedig maga a díszes zászlójuk volt látható, újabb zászló-özönnel fölpántlikázva.

A Pécsi Dalárda zászlaja Anno (Forrás: JPM Évkönyv 2015)

Nemcsak a pécsi és baranyai érdeklődők, régebben a dalos- egyesülethez kötődő személyiségek jelentek meg, hanem a dunántúli vármegyékből is képviseltették magukat szép számmal. Nem csoda tehát, ha Haksch Lajosunk ismét így ragadtatta el magát: „… képviselve volt a fél Dunántúl…” Név szerint is megnevezett néhány akkori férfi és női notabilitást, akik természetesen az első sorban foglaltak helyet.  Elsőként az özv. gróf Majláth Györgyné (Prandau-Hilleprandt Stefánia, 1832-1914), dalárdánk zászlóanyja képviseletében megjelent lányát, székhelyi gróf Majláth Etelkát (1853-1936), Pallavicini Ede (1845-1914) őrgróf feleségét említette. Őt követte Váradi (Wéber) Antal (1854-1923) költő édesanyja, és ez a nemes gesztus egyben az ő és a fia megbecsültségét szintén jelezte. Jelzés értékű volt, hogy az Egri Dalkört képviselőkről külön is szólott, amellyel köztudottan gyümölcsöző kapcsolata volt a pécsieknek. Matzki Valér főgimnáziumi tanár (nem mellesleg a pécsi kórus volt tagja), Horváth Béla, a vár alkapitánya, Szapáry József joghallgató volt a névsor.

Este 8 óra után a közreműködő katonazenekar kezdte az ünnepi műsort Jakob Ludwig Felix Mendelssohn Bartholdy (1809-1847): „Nászinduló”-jával, mivel a zászlószenteléskor is ezzel indított az akkori pécsi katonazenekar.

Majláth Etelka grófnő (Forrás: Wikipédia)

Őket követte Váradi Antal szavalata. A pécsi kötődésű koszorús poétát úgy „harangozta be” állandó krónikásunk, hogy ő az ország akkor élő legnagyobb klasszikus költője! Amikor Váradi Antal hatalmas ünneplés közepette a pódiumra lépett, a Pécsi Dalárda tagjai szavalata közben köréje csoportosultak. (A hosszú prológot külön közlöm majd.)

A fogadtatás elragadó hangú mondatait azonban idéznem érdemes: „Oly hévvel, oly bensőséggel adta elő ezt a szép prológust, ahogy csak Váradi képes, aki már pécsi főgimnáziumi diák korában is a legjobb szavaló volt. Szép, szívhez szóló hangja megrezegtette még tán a rideg falakat is – annál inkább csalt könyeket (sic!) a hallgatóság szempillái alá. Perczekig (sic!) tartott a csattogó taps és zúgó éljen, s a költőnek többszörösen a pódiumra kellett lépnie, hogy a tüntető tapsokat megköszönje.”

Váradi Antal (Forrás: Wikipédia)

Az ünneplő Pécsi Dalárda következett a tapsorkánt és a fergeteges ünneplést követően. Elsőként a jeligéjükre zendítettek rá, majd egyik kedvencüket, Rieger: „Ki a gonddal” című kórusművét szólaltatták meg, amellyel az 1868-as debreceni országos dalosversenyen először vitték el a pálmát. „A frenetikus taps, mely e dal után fölhangzott, bizonyította, hogy ezúttal is elnyerhették volna azt az ezüst serleget.” Így jellemezte Haksch Lajos az akkori fogadtatást.

Rubinstejn A G – Repin festménye (Forrás: Wikipédia)

Chinorány Izabella kisasszony Anton Grigorjevics Rubinstejn (1829-1894) egyik polonéz-ét szólaltatta meg zongorán „nagy gyakorlottságra valló technikával.” Ruh Valéria (Ruhné) úrhölgy pedig a „La zingara” című dalt  „érzéssel” énekelte. Mindkét előadó sikert aratott, majd díszes csokrot nyújtottak át nékik.

Ismét a Pécsi Dalárda ideje jött volna el a hangverseny folyásában, ha „versenyen kívül” föl nem állt volna ekkor Szapáry József az egri vendégek nevében, és nem szavalta volna el az ez alkalomra írott költeményét énekkarunk dicsőítésére. Mondanom sem kell, milyen ünneplésben részesült ő is, erősítvén tovább Pécs és Eger dalos kapcsolatát. S hogy fölkészült volt ő is, bizonyította az a tény, hogy rögtön ezután átadta a vendéglátók elnökének, Aidinger Jánosnak (1846-1906) poémáját vörös színű díszkötésben.

Rákosi Viktor (Forrás: Wikipédia)

Amikor az ismételt ünneplés elült, jubiláló kórusunk másik kedvencét, Engeszer (Engesser, Engesszer) Mátyás (1812-1885): „Szerettelek” című művét énekelte el. Önkéntelenül összehasonlította Haksch a régebbi és az akkori megszólaltatás nívóját, példaként a kincses kolozsvári diadalt említette, ahol szintén ezt énekelték, és mindkettőt magas művészi színvonalúnak ítélte meg, majd így folytatta: „A közönség majdnem tombolt e dal után, s Váradi Antal, ki ekkor már a közönség soraiban foglalt helyet, elragadtatásában így kiáltott fel: ’– Mit mondanak? Hogy egész Magyarországon nincsen ilyen dalárda? Nem igaz! Az egész világon nincsen ilyen!”

Erkel Sándor (Forrás: Wikipédia)

A kor népszerű „mindenese” (író, újságíró, humorista, országgyűlési képviselő, sportvezető), Rákosi (Kremsner) Viktor (1860-1923), aki Sipulusz írói néven szintén közismert volt, emelkedett szólásra ezt követően. Humoros fölolvasásának tárgya az volt, hogy ő miért nem volt dalárda-tag. Tárcájának elhangzása közben sűrűn hangzott föl a nevetés, és a végén – mondanom sem kell – ő is viharos tapsot kapott, többször is visszahívták.

Erkel Ferenc (Forrás: Wikipédia)

Az első részt követően Bolgár Kálmán (inámi, 1843-1910) versét szavalta el Orbán Márton joghallgató. Természetes volt azután, hogy ismét fölzúgott a vastaps, így éltették a közönség soraiban ülő szerzőt. Mint tudható, a férfi énekkarunk Debrecenben is nyert első díjat, ezért az ott szintén győztes kórus az Erkel Sándor (1846-1900): „Ébresztő” című, ott énekelt kórusművét is meghallhatták a tomboló nézők. És most az utókor nevében csodálják meg Haksch barátunk fogalmazását Erkel alkotásáról, amely példaként szolgálhat nékünk, mai olvasóknak: „A hatalmas mű ezer nehézségei, melyeket, mint akadályversenyek gátjait, mesterségesen szőtt bele a szerző, ezúttal is játékszerek voltak a dalárdának, mely különösen e darabnál mutatta be fegyelmezettségét, aminek hiánya miatt más versenytársai annak idején hanyatt-homlok buktak le Erkel Sándor e valódi próbadalának fárasztó és meredek sziklaösvényeiről.”

Pécsi Nemzeti Színház, 1920 képeslap (Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)

Ismét Erkel-mű következett a sorban, mégpedig az apa, Erkel Ferenc (1810-1893): „Névtelen hősök” című operájának egy koloratúr-áriája, amelynek eléneklésére ismét Ruh Valéria (Ruhné) lépett a színpadra, s olyan sikert aratott, hogy ráadásként még néhány kedves magyar népdalt is elénekelt. A végén rajongóitól ezért még egy babérkoszorút is elnyert.

A minden képzeletet fölülmúló sikerű jubiláris hangversenyt persze hogy a Pécsi Dalárda éneke zárta be, az előadott mű címe a Petőfi Sándor (1823-1849) híres versére írott „Talpra magyar” volt. A rendezvény végén – mint már annyiszor ezekben az évtizedekben – a közönség az ünnepeltekkel egyetemben átvonult a fő utcán, (az 1864 óta) a Király utcán lévő Nemzeti Kaszinó épületébe, és itt, valamint az egybenyitott szomszédos „Hattyú”-ház nagytermében – miután az ott lévő székeket eltávolították onnan – hajnali ötig tartott az első ünnepi nap befejezéseként a „szokásos” akkori táncmulatság, dínomdánom…

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A Pécsi Dalárda története – (1847, 1862-1949) – 32. rész”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés