A remekmű
A két író egy-egy szélsőséges példáját testesítette meg mindazon személyiségbeli és jellembeli sajátosságoknak, amelyek általában megkülönböztetik a művészt az ösztönösen is az arany középúthoz igazodó, józan, derék többségtől.
___Egyikük önmagával viaskodó, zárkózott, rejtőzködő aszkéta, afféle nagyvárosi remete volt, akit mesterségének gyakorlásában a tökéletesség kényszere sarkallt és irányított, hangsúlyozott felsőbbrendűség-tudatából adódóan. Ennek megfelelően írásművészetét veretes, kristálytiszta stílus jellemezte, amelyet az igazán értő, úgymond avatott kritikusok némi negatív felhanggal „kiművelt”-nek minősítettek, ráérezvén alkotói módszerének féltve őrzött titkára: az erőfeszítésre, küszködésre a feladat teljesítésében, amelyet jószerével minden egyes mondat megformálása jelentett számára. Másik titka a legnagyobb fokú tudatosság volt művei szerkezetének felépítésében, a cselekménybonyolításban. Csak akkor fogott hozzá a tényleges íráshoz, amikor gondolatban már megkomponálta a vezérfonalat, a szereplőkkel, a helyszínekkel, a mellékszálakkal, a fordulatokkal és a végkifejlettel, a lehető legszűkebb teret hagyva a rögtönzésnek az alkotás folyamatában. Nem kis részben ennek köszönhetően, de elsősorban persze lelki alkatából, műveltségéből és széles körű ismereteiből adódóan szövegvilágát gazdag, misztikába hajló gondolatiság, lélektani és filozófiai mélységek jellemezték. Bár akkoriban már igen elterjedt volt az írógép használata az írók körében is, ő – szakrális tevékenységnek tekintve az írást – kézzel írt, és csak a többszörösen átolvasott és átjavított, tökéletesített, helyenként újra írt, végleges szöveget gépelte le, s hogy nyoma se maradjon a „műhelytitkának”, a piszkozatokat megsemmisítette. Nem volt éppen termékeny író. Negyvenes éveinek elején járt, amikor megjelent az első könyve, amellyel mindjárt nevet is szerzett magának – a fentebb felsorolt erényeinek tükrében kétségkívül méltán. Nagyjából hétévente jelentkezett egy-egy új könyvvel. A következő kettő a műfaji sajátosságok, az eredetiség és a színvonal tekintetében nem mutatott túl a legelsőn, de nem is maradt el attól, megerősítve így írói tekintélyét és hírnevét. A negyedikről még említést teszünk a továbbiakban. Már közel járt a hetvenedik életévéhez, amikor átadta a kiadónak az ötödik, egyben utolsó könyve kéziratát. (Ez a mozzanat lesz történetünk tulajdonképpeni kiindulópontja.) Egyéniségéből adódóan kerülte a nyilvánosságot, kívül tartotta magát az irodalmi életen, tüntetően távol maradt minden irodalmi rendezvénytől, mereven elzárkózott attól, hogy interjút adjon, és rossz néven vette, ha lefényképezik.
___A másik író jó kedélyű, közvetlen modorú, mozgalmas társasági életet élő, kicsapongásra hajlamos bohém volt, aki az írást is egyfajta szórakozásnak tekintette, izgalmas kalandnak, felfedezésnek, ám nem annyira a lélek komor rejtelmeit és a végzet fonalainak kusza szövevényét, hanem inkább a nyelvben mint nyersanyagban rejlő lehetőségeket illetően – az ő szavaival élve. Sose volt komoly, mély tartalmú, különösebb tanulsággal bíró mondanivalója; nem a közlés kényszeréből írt, hanem az írás öröméért. Egyszerű, hétköznapi történeteit megkapó természetességgel, a legnagyobb fokú hitelességgel, és a nyelvi-stilisztikai lehetőségek páratlanul leleményes kiaknázásával beszélte el derűs alaptónusú, sodró lendületű regényeiben. Alkotói módszerében alig volt szerepe a tudatosságnak. Hozzávetőlegesen se tervezte meg a műveit, nem gyűjtött adatokat, nem készített feljegyzéseket, vázlatokat. Csak a kezdéshez volt szüksége egy elrugaszkodási pontra, egy alapötletre, valamilyen apróságra, s aztán a regénye szinte írta magát – ahogy nyilatkozta sokszor. Az őstehetség könnyedségével írt, közvetlenül írógépre, naponta tíz-tizenöt oldalt, ha már benne volt a lendületben. Alig-alig javított azon, amit leírt. Húszas éveinek a közepén járt, amikor megjelent az első könyve, és mindjárt feltűnést keltett. Azóta legkésőbb három évenként jelentkezett egy-egy újabb könyvvel, melyek színvonala alig mutatott ingadozást, fenntartva a népszerűségét, olvasottságát. Nem hiányozhatott az irodalmi rendezvényekről, szeretett felolvasást tartani, nyilatkozni, interjút adni, reflektorfényben lenni.
___Nagyjából egykorúak voltak. Ugyanannál a kiadónál adták ki a könyveiket, de sose találkoztak személyesen, és kerülték is a találkozást. Ám különös figyelemmel kísérték egymás pályáját, és olvasták is egymás műveit. Gyanakvással, féltékenységgel, ám titkolt, önmaguk előtt is szégyellt elismeréssel. Kimondva-kimondatlanul vetélytársak voltak tehát, de hatottak egymás művészetére, sőt igyekeztek tanulni is egymástól. Olyannyira, hogy a történetünk tulajdonképpeni kezdetét megelőzően kiadott legutóbbi könyvük – egyiküknek sorrendben a negyedik, a másiknak pedig a tizenhatodik, de nem tartotta számon, hányadik – írói világuk, nevezetesen azok sajátos tartalmi elemei és stílusjegyei meglepő közeledését mutatta, az egyik éppúgy, mint a másik, ám az eredetiség rovására. Az igényes olvasókban és a kritikusokban emiatt óhatatlanul utánérzést keltettek, vagyis mindkét könyvben érezni vélték a másik szerző szellemét, mondhatni jelenlétét, amit okkal visszaesésként könyveltek el a pályájukban.
___A következő, egyben utolsó könyvük esetében – ők maguk persze nem sejtették, hogy az lesz az utolsó – már szélsőséges formában mutatkozott meg ez a közeledés, mégpedig eltérő eredménnyel, mint ahogyan azt a továbbiakban látni fogjuk.
___A kéziratokat illetően bizonyos, jelentéktelennek látszó körülmények meglepő, sőt okkal végzetszerűnek mondható egybeesést mutattak. Teljesen egyforma irattartóban adták le azokat, ugyanazon a napon, és majdnem egyszerre, éppen hogy elkerülve a találkozást a szerkesztőségben. Ránézésre a terjedelmük is azonosnak látszott: könyvként nagyjából kétszáz oldalasra becsülhető.
___A főszerkesztő némiképp szórakozottan belenézett a kéziratokba, aztán egymás mellé helyezte a két irattartót az asztalán, majd felállt és odalépett a nyitott ablakhoz, hogy elszívjon egy cigarettát. Miután visszaült a helyére és rájuk pillantott, valami rossz előérzete támadt, mely aztán az elkövetkező napokban is kísértette. A zárás előtt még elintézett néhány telefont, majd aktatáskájába tette az irattartókat, és hazament. Másnap több napos ünnep kezdődött; kitűnő alkalom, hogy nyugodt körülmények között elolvassa a két kéziratot. Elhatározta, hogy még aznap neki is lát.
___Kényelmetlenül érezte magát, tanácstalan volt, mert nem tudta, melyik kézirat kié, hiszen egyik szerző se tüntette fel a nevét se azon, se az irattartón – éppúgy, mint a korábbi alkalmakkor, emlékezett aztán. Igaz, nem is fordult elő soha, hogy ugyanazon a napon adtak volna le kéziratot. Rájött, hogy éppen amiatt támadt rossz előérzete az irodában, ahogy rájuk pillantott, miután visszaült a helyére, mert már akkor sem tudta, hogy melyik kié. Ez a rossz előérzet most is ott motoszkált benne, de azzal nyugtatgatta magát, hogy az ünnepek után első dolga lesz tisztázni velük a kérdést telefonon.
___Találomra kiválasztotta az egyik kéziratot, majd ruhástól végigfeküdt az ágyán, és olvasni kezdte.
___Valósággal lenyűgözte, az elejétől fogva. A két írói világ tökéletes szintézise volt egy újszerű, eredetinek tetsző harmadikban, amely – harmonizálva a két író valamennyi alkotói erényét – azt a benyomást keltette benne, hogy egy ismeretlen szerző remekművét olvassa. Késő éjszaka ért a végére, és szinte azonnal mély, álomtalan álomba zuhant. Úgy, ahogy volt, ruhástól.
___A másik kézirat mind tartalmi, mind pedig formai szempontból sikertelen kísérletnek bizonyult arra, ami maradéktalanul megvalósult az előzőben. Mintha ketten írták volna, néhol bekezdésről bekezdésre, néhol szinte mondatról mondatra váltva egymást, de sokkal inkább vetélkedve, mintsem egymást kiegészítve, összhangot teremtve. Röviden azt lehetne mondani, hogy kidomborította mindkettejük előző könyvének a fogyatékosságait. A kevésbé igényes olvasók körében mindazonáltal még kedvező fogadtatásra számíthatott.
___A főszerkesztő egyre türelmetlenebbül várta az ünnepek végét. Néha feltámadt a rossz előérzete, és olyankor már-már a telefonért nyúlt, de erősebbnek bizonyult a félelme, hogy bármelyik szerző is zaklatásnak veszi a hívását, ha egyáltalán sikerül beszélnie vele.
___Korán ment be az irodájába az első munkanapon, ám csak dél felé szánta rá magát, némi izgatottsággal, hogy telefonáljon a szerzőknek. Egyiküket se tudta elérni. Még aznap beigazolódott a rossz előérzete: megtudta, hogy mindketten meghaltak. Nagyjából ugyanabban az időben, az ünnepek utolsó napjának hajnalán. Álmukban érte őket a halál, éspedig az egyéniségükből, hajlamaikból adódó okokból. Egyikük – mint később kiderült – szigorú böjtöt tartott, és túllépett egy mértéket az önsanyargatásban, ami eleve magában rejtette e tragikus vég kockázatát, másikuk pedig a kicsapongásban nem tartott mértéket, és a mámorából szenderült öröklétre.
___A helyszínelők egyikük lakásán se találtak semmilyen, a könyvükkel kapcsolatos feljegyzést, emlékeztetőt, sem egyetlen összegyűrt, teleírt, vagy akár csak pár sorral megkezdett papírlapot a szemétkosárban, vagy bárhol másutt, ráadásul az írógépük típusa is megegyezett.
___A főszerkesztőnek kellett hát eldöntenie, hogy melyikük nevét adja a remekműhöz. Úgy érezte, egy ilyen horderejű döntés messze túlmutat egy földi halandó illetékességén, még akkor is, ha a lehető legnagyobb az esélye annak – kettő az egyhez –, hogy helyes döntést hozzon. De meg kellett hoznia a döntést, és meghozta. Tudatában volt ugyanakkor annak, hogy ha téves döntést hozott, akkor a másik könyv kiadásával csak súlyosbítaná a tévedését, ráadásul megbocsáthatatlan igazságtalanságot is elkövetne, mert az – felejthető középszerűségével – a remekmű írójának a nevén jelenne meg, méltánytalanul csorbítva a hírnevét. Úgy határozott hát, hogy a másik kéziratot az iroda szekrényének mélyére rejti, az ott kallódó iratok, levelek, hivatalos és egyéb papírok közé, mintegy sorsára hagyva.
___Mindjárt a könyv megjelenése után otthagyta a szerkesztőséget, de a hivatását is. Vidékre költözött, és a birtokán gazdálkodott élete végéig. Nem is jutott a tudomására – ám nem is voltak kétségei afelől, hogy így lesz –, hogy a könyv világsiker lett, a szó nemes értelmében: a legigényesebb olvasóknak is maradandó élménnyel szolgált, és a legszigorúbb kritikusok körében is osztatlan elismerést aratott.
___Néhány évtized múltán egy jó nevű irodalomtörténész terjedelmes tanulmányt írt róla. Alapos, az egykori vetélytárs munkásságára, sőt életrajzára is kiterjedő kutatásainak, valamint alkotáslélektani következtetéseinek eredményeként óvatos kétségeket is megfogalmazott a szerző kilétét illetően, általános megütközésre.
___Csak egy valaki tudhatná az igazságot: én, aki a történetet kitaláltam. De nem tudom. Ugyanazon dilemma előtt álltam, mint a főszerkesztő, ám egyik szerző javára se dönthettem, mert bármily irányú döntésem azt sugallta volna, hogy ismerem a remekművek írásának az alkotók személyiségében, felfogásában és módszerében rejlő titkait, és mintegy recepttel szolgálok ily teljesítményekhez e példázat formájában. Annyit mondhatok csupán, hogy osztom az irodalomtörténész kétségeit – feltételezve persze, hogy azok éppúgy felmerültek volna benne akkor is, ha a könyv a másik szerző neve alatt válik világszerte ismertté.
Hozzászólások