Ma Magyarország útjain közel három és félmillió személygépkocsi és többszázezer teherautó rója kilométereit, szinte naponta. Az úthálózatot tekintve a harmincegyezer kilométerre jutó gépjármű, ha „eloszlásában” azt a fajta optimumot akarnánk elérni, hogy minden kilométerre jusson autó, akkor egy kilométeres szakaszra száztíz autó jutna. Mozgásukban tartanák ezt az optimális elosztást, szinte nem is jönne létre baleset. Azonban a valós tény ezzel szemben azt mutatja, egy adott pillanatban az országos úthálózat egyes szakaszain – szinte „méterenként” – gurul egy gépkocsi, nem csoda, ha időnként figyelmetlenségből, vagy erőszakból – összefutnak.
*
Újsághír:
„Az országos rendőrkapitányság vasárnapi jelentése
szerint az elmúlt 24 órában összesen 77 közlekedési
baleset történt az országban. A szerencsétlenül járt
személyek közül 17-en vesztették életüket. Egy személy
életveszélyes, 31 pedig súlyos sérülést szenvedett.”
B. Edina most töltötte be tizenkilencedik életévét, szép arcú, kreolos bőrű kislány, a férfiak szeme megakad nyúlánk alakján.
– Nem is akarok visszagondolni azokra a percekre. Borzalmas volt. Szinte hihetetlen. Most itt ülök veled ebben a presszóban, és azt kérded, mik azok a forradások az arcomon? Ettől aztán felmegy a pumpám, dühös vagyok rád. Milyen jogon kérdezed ezt tőlem? Persze látom, hogy csak nézel és rajtad kívül az elmúlt két hétben, mióta kijöttem a kórházból, mások is megkérdezték ezt. A történet egyszerű. Két hónappal ezelőtt barátnőmmel, akit Zsuzsának hívnak, lementünk a Balatonra. Volt egy kis pénzünk, meg szabad időnk, hát miért ne élvezzük a „magyar tenger” szépségeit. Nem is volt semmi gond, a dolgok, úgy mond tíz napig rendben is mentek. Én még maradtam volna, de Zsuzsa egyik reggel elém állt és azt mondta: – Edina én hazamegyek! Elegem volt az egészből, a pénzem is elfogyott. Géza megígérte, hogy utánunk jön, de elfelejtette, egy nagy szar alak, vége! Ha jössz, jössz, ha nem, én megyek! Nem volt mit tenni, együtt jöttünk, így hát együtt is megyünk. Az utazásra az ajánlat, autóstopp volt. Másnap reggel, annak rendje és módja szerint felcuccoltunk és kiálltunk a zamárdi elágazáshoz. Integettünk, vártunk, eredménytelenül. Én már eléggé elfáradtam, mert az elsuhanó autósok szinte ügyet sem vettetek ránk. Úgy látszik ezen a napon a férfiak nem voltak harapós kedvükben. Zsuzsa találta ki, hogy más rucit vesz magára, hátha hatásosabb lesz. Nem is tévedett, pár perc, dekkolás után, fékezett egy olasz rendszámú kocsi és invitált bennünket a srác. Döntöttünk: megyünk! Zsuzsa előre ült Antónió mellé, nevét már a baleset óta tudom. Először minden ment simán, olyan szimpla beszélgetés volt. Zsuzsa kezdte: – Milyen jó kocsi, mennyit lehet vele menni? Antónió nem volt félénk fiú, utólag derült ki, ivott pár pohárral. Rálépett a gázra és „uzsgyi neki” megkezdődött a száguldás. Én csak a rohanást észleltem, meg egyszer-egyszer – szerencsére – előre is pillantottam, de ez a pillanat csak arra volt jó, hogy ösztönösen lebukjak a hátsó ülés mellé. Előttünk egy nagy teherautó, nyitott platóval. A többit már csak az elbeszélésből tudom. Antónió figyelmetlenül és gyorsan vezetett, Zsuzsával volt elfoglalva és a platós kocsi alá futottunk. Zsuzsa a helyszínen meghalt, fejét lemetszette a teherautó. Én összezúzódtam, a tűzoltók vágtak ki a kocsiból, öt napig eszméletlenül feküdtem a siófoki kórházban. Antónió megúszta az ügyet simán. Most perlem, mert nem tudom mozgatni a karomat, meg a lábam is fáj…
*
Újsághír:
„… az említett útszakaszon egymástól különböző
távolságra, körülbelül száz jármű ütközött össze,
több száz pedig a helyszínen „ragadt”. A mentők
tizennégy sérültet láttak el, négyük állapota súlyos,
illetve életveszélyes.”
T. Ferenc szőke, vékony srác. Nem valami stabil alkat, egyik cigarettáról a másikra gyújt, amíg meséli történetét.
– Már elmúltam harminc éves, amikor rászántam magam, „jogsit” szerzek. A jelentkezés, az orvosi alkalmassági vizsgálat rendben lezajlott, megvolt a KRESZ és a műszaki vizsga, aztán jött a vezetés. Olyan nagyon nem voltam oda sohasem a gépekért, tudtam, az autó jó dolog, meg hogy kényelmes. A megbeszélt napon, órában jött a kijelölt „atis” oktató. Már jó pár nappal korábban izgultam, mi lesz, hogyan megy majd? Ugyanis a kollégák már előre alaposan kioktattak, sorban elmesélték, ők hogyan vették az akadályt, meg hogy mire vigyázzak. Beültem az autóba, a kormányhoz természetesen az oktató ült én, pedig mellé. Abban a faluban az volt a szokás, hogy a leendő „mazsolát” kivitték a vasútállomásra. Ott az indóház mögött volt egy hatalmas kibetonozott tér. Ez általában üres volt, csupán ősszel, a cukorrépa betakarítás idején álltak rajta hetekig, répahegyek. Szóval itt kellett megtenni az első lépéseket. Itt nem volt semmi veszély. Amint kiértünk, az „atis” gyerek megállította a kocsit és elkezdett magyarázni: – Ez itt a kormány, ezt kell forgatni, ha ide nyomom ez az egyes, ez a kettes, a hármas, a négyes, meg a lükverc. Ott a lábamnál van három pedál, a jobb oldali a gáz, a másik kettő közül a bal a kuplung, a középső a fék. A balláb csak a bal pedált kezeli, a jobb lábbal kell a gázt meg a féket működtetni. Ez a slusszkulcs, itt kell beindítani. Ezek a kapcsolók, Ezután kiszállt és nekem kellett a helyére ülnöm. Tettünk a placcon néhány kört, jobbra meg balra, egy rövid hátramenetet. Amint megálltunk, már szembe is találtam magam az úttesttel. Ekkor az oktató azt mondta: – Kimegyünk a forgalomba! Innentől kezdve szinte nem emlékszem semmire, csak arra, hogy félórás autózás után bent voltunk az árokban. A kollégák röhögve fogadtak, hiába mondtam nekik, ennyi helyre, karra, meg pedálra nem tudok egyszerre figyelni. Megnyugtattak, ha négyszer elhúznak, az ötödikre már sikerülni fog. Aztán nekik lett igazuk, mert valóban ötödikre kaptam meg a jogosítványt, de már nem volt visszaút, mert az asszony elhíresztelte, lesz kocsink, megvolt a visszaigazolás, egy csomó pénzt befizettünk. A faluban szégyen lett volna, ha abbahagyom. Azóta vezettem már majdnem százezer kilométert, de ma is, amikor kocsiba kell ülnöm, a gyomrom egy kemény gombóccá rándul össze…
*
Újsághír:
„Tizenhat ember halálát okozta az a baleset,
amely szombaton délután háromnegyed ötkor
következett be a Velencei-tó partjának egyik
fénysorompós vasúti átjárójánál. Bár a tilos
jelzés – mint később a rendőrségi megállapította –
szabályosan működött. A német turistabusz
vezetője áthajtott a síneken és az épp abban a
pillanatban odaérkező villanymozdony derékba
kapta a járművét. Az ütközés következtében 16
utas a helyszínen életét vesztette, ketten még
vasárnap is életveszélyes állapotban feküdtek
a székesfehérvári kórház baleseti sebészetén.”
K. Adél nem több huszonegy évesnél, rövid fiús frizurát visel és sötétbarna hajában, már van pár ősz hajszál. Ugyanis barátaival megjárta a halál bugyrát, akaratán kívül, némi szerencsével.
– Egy péntek délelőtti napon történt, amikor négyen egy szürke Trabanttal elindultunk Prágába. Parassapusztánál akartunk átmenni a határon. Rétságnál jártunk, ott egy vicinális vasútvonal leeresztett sorompója keresztezte utunkat. A sorompót már messziről észleltük, egy nagy teherautó állt előttünk. Egy olyan nagy platós, ponyvás IFA, tele málnás rekeszekkel. Megálltunk a teherautó mögött, úgy három méterre. A vonat nem jött, így a motort is leállítottam, mert én vezettem a kocsit. Ott volt a barátnőm, ő ült mellettem, azon a bizonyos „anyósülésen”. Hátul még két lány, hasonló korúak, mint mi. Őket azért hívtuk, hogy az utazás költségei jobban elosztódjanak. Azért mesélem így, mert a leeresztett sorompó előtt már eléggé hosszan várakoztunk. A barátnőm Ica, egyszer már volt Prágában, ő mesélte, milyen szép város és úgy gondoltuk, pár napra elmegyünk, szétnézni. Így, ahogy most mesélem, lazítottunk, várakoztunk. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az IFA sofőrje bekapcsolta a motort, éreztem a kipufogógázt, de valamilyen oknál fogva nem előre ment, hanem hátra tolatott. Olyan hirtelen jött, hogy nem volt időm beindítani az autót, meg ha lett volna is, én sem mehettem volna hátra, mert már álltak kocsik mögöttem. A teherautó egyből elérte a Trabantot. Az első szélvédő üveg azonnal ripityára „robbant”. Tele lettünk szilánkokkal és azok okozta vérző sebekkel. Ekkor a teherautó előre ment és elkezdett bennünket maga után vonszolni. Mint később kiderült, a vonóhorgára akadt a kocsink. A csattogásokra az IFA sofőrje ügyet sem vetett, megfordult és elkezdődött a száguldás. A lányok sikongattak, a Trabant, pedig magatehetetlenül „lengett” a teherautó mögött. Vitt bennünket vagy ötszáz métert, közben a jobboldali ajtó kinyílt, Ica a barátnőm kiesett. Úgy összetörte magát, hogy még ma is tolókocsiban tölti napjait. A szembejövők állították le az IFA vezetőjét, akiről kiderült, hogy egyetemista, a nyárra szerződött el a dunakeszi konzervgyárhoz, málna begyűjtőnek. Ott a sorompónál, a nagy várakozásban jöttek rá a barátjával, hogy a legutóbbi mérlegelésnél átverték őket négy mázsa málnával és ezzel a tudattal csak arra koncentráltak. Természetesen ezek után már nem is vagyok kíváncsi Prágára…
*
Újsághír:
„Évente százan halnak meg közúti motor-
kerékpáros balesetben: hatvan esetben a
motorosok hibájából, negyven vétlen áldozatként.”
A halál nem csak négy keréken száguld, két keréken is ugyan úgy szedi áldozatait, sőt még mozgékonyságuk, merészségük miatt, nem csak saját testi épségüket, de a vétlen gyalogosokét, kerékpárosokét is veszélyeztetik. – Száguldó donor! – így hívják mentőberkeken belül, azokat a motorosokat, akik hajmeresztő gyorsasággal robognak az utakon.
T. János, harminc éves asztalos többé már nem fog motorozni. Egy hónapja jött ki a kórházból, most két mankóval biceg a sebészeti rendelőhöz, hogy átkössék bal lábának megmaradt csonkját. Ő meséli balesetét. – Egy pénteki napon történt. Végeztem a melóval, motorra ültem, hogy hazamenjek, mert ezzel jártam be dolgozni az üzembe. Siettem, hétvégére terveztük apámmal a szüretet, elő kellett készíteni. Úgy vezettem, mint már jó pár éve, mondhatnám megszokásból. Nem volt nagy forgalom, még a gondolatom is elkalandozott egy kicsit. Egy szimpla útkereszteződésben, elvétettem az elsőbbség adást és egy nagy teherautó elkapta a lábamat. Olyan oldalt fűzős csizmát viseltem, mert ez jól fogta a szelet. Egy nagy csattanásra lettem figyelmes, a motor eldőlt és a teherautó tolt egy darabig. Nem veszítettem el az eszméletemet, csak arra emlékszem, ott a földön fekve pillantottam meg a fűzős csizmát, amely tőlem úgy tíz méterre, hevert az aszfalton és véres volt. Akkor még nem tudtam, hogy a bal lábam, térd alatt, benne maradt a csizmában.
*
Újsághír:
„A Tárcaközi Bizottság első megállapítása …
A pörbölyi tragédia egyértelműen emberi
mulasztásra vezethető vissza…”
„… a tragédia után is sorra ellopták a vasúti
fénysorompók akkumulátorait.”
Pál vállalkozó és T. István kőműves szakmunkás, már nem tudja elmesélni a történetet, amely velük megesett, csak az események sorából rekonstruálható. Valahogy így történtek az események: – H. Pál kőműves vállalkozó volt, élt ötvenkét évet, nős, három gyerek apja. Úgymond, jó módban, mert megbízhatónak tartották, a vállalt munkát mindig határidőre teljesítette, a minőséggel is elégedettek voltak a megrendelők. Sajnos neki is volt – mint általában minden embernek – egy hibája, időnként, úgy havonta egyszer, a pohár fenekére nézett. Pár évvel ezelőtt elkapták őt ittas vezetés közben, egy karambol során, el is vették a jogosítványát, két évre. Őt ez nem zavarta, ezért alkalmazta T. István huszonnégy éves kőműves szakmunkást, akinek volt jogosítványa és kocsija is. Vele dolgozott, meg a munkák szervezése során ő volt a házi „taxis”. A napok, csendes időben jól is teltek, ebben nem is volt semmi hiba. Reggel időben kezdtek, este úgy naplemente körül végeztek, mert ez építőipari tevékenység, valóban időszaki munka. Ezt télen nem lehet csinálni. Az eset egy kora őszi napon történt, aznap H. Pál egy családi ház befejező munkálatai után, nagyobb összeget kapott. A nagy összegű „dohány” úgy látszik, égethette zsebét, mert az a bizonyos „havi” őt is elérte. Bementek a nagyközség legjobb presszójába T. Istvánnal, sofőrjével és elkezdtek iszogatni. H. Pál konyakkal kezdte, fizetett a betérő haveroknak is, legalább öt kört. T. István először kólát ivott, majd kiderült, ma már nem megyünk sehová! – így ő is felöntött egy-két felest. Megelégedett békesség alakult ki, kettőjük között, mert a kapott pénzből, H. Pál, T. Istvánnak adott vagy negyven ezret. Csendben üldögéltek, beszélgettek, amikor úgy kétórás iddogálás után, belépett a presszóba J. Erzsébet, huszonnyolc éves bolti eladó. Szép nagymellű, szőke hajadon, vele jött K. Panni, olyan huszonkét év körüli barna lány, akiről senki nem tudta, hogy mivel foglalkozik, mert a nap nagy többségében csak úgy, minden elfoglaltság nélkül, üldögélt a presszóban. H. Pál az asztalukhoz invitálta a két hölgyet, „gavalléros módon” meg is vendégelte őket. A hangulat az idő múlásával egyre jobb lett, éjszakai autózásról beszélgettek, de a lányok látva a fiúk állapotát, még józanságukban, leintették őket. De az idő, meg az ital, a tragédia sátánjának kedvezett. Úgy este tíz óra körül K. Panni felállt, neki haza kell menni. Nem eresztették, de ő mégis menni akart. H. Pál felajánlotta, itt a kocsi elszaladnak vele. Az ital, a körülmények, a hangulat, minden gátlásnak engedelmeskedett. Innen a történet rém egyszerű és tragikus. Mind a négyen beültek a kocsiba, a lányok hátulra, H. Pál a kormányhoz, mivel ő volt az est parancsnoka, T. István melléje. Az ezt, követő eseményeket, másnap a rendőrségi hírekből lehetett tudni: „… H. Pál által vezetett Zsiguli személygépkocsi, a nagy sebesség következtében… község határában, az út menti fának ütközött, a gépkocsi vezetője, valamint T. István, J. Erzsébet és K. Anna utasok a helyszínen, életüket vesztették.”
*
Az autó, amennyire gyors és kényelmes, szolgálja az embert, annyira veszélyes is tud lenni. A halál ott lebeg, az indítókulcs elforgatásával megjelenik, és jelen van mindaddig, amíg a motor működik. 2006-ban 1.305-en haltak meg a közutakon és 35 ezer sérüléssel járó baleset történt. 2007-ben 15 százalékkal nőtt a halálos kimenetelű balesetek száma. Rémisztő számok és még rémisztőbb nemtörődömség, figyelmetlenség. Az okozók, akik volán mellé ülhetnek, akiknek jogosítványa van ma Magyarországon, 4,8 millióan vannak. Mindnyájan nem akarnak balesetet, de amikor a volán mögött ülnek, minden mozdulat, meggondolandó! Tehát tudnunk kell: az autó veszélyes üzem!
*
Utóirat: az Európai Unió elvárása minden tagország számára, hogy a következő években felére csökkenjen a közúti balesetek száma! Van mit tenni!
Hozzászólások