Egy város néz le ránk… • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Egy város néz le ránk…

 

Reggel fölmentek a Lőportoronyba. Lőrinc kihajolt az ásító mélység fölé, Viola óvatosan megmarkolta a férfi könyökét. Lőrinc a lent nyüzsgők felé mutatott: – Nézd, ott egy csomó diák bámul fölfelé. Minket néznek.

– Persze, minket…

– Amikor én ott álltam először, én is fölfelé bámultam, volt ott egy magamfajta, jóarcú, ősz hajú úr. Akkor azt gondoltam, szegény aggastyán, vajon hogy mászhatott fel a toronyba?

– Mikor volt ez az akkor? – érdeklődött Viola. Lőrinc elhallgatott, de mintha az idők mélyében tallózott volna.

– Úgy ötven éve.

– És így emlékszel?

– El nem felejthetem.

– Akkor mondd el! Tudom, úgyis azért másztunk fel erre a puskaporos magaslatra.

A szó azért nehezen gördült Lőrincből elő: – Akkor voltunk először kettesben. Ővele. Amikor nem kellett bujkálni, meg mellébeszélni. Itt, messze otthontól, a magunk urai voltunk. Hát elég szegényes urak…

– Kik ketten? – Violát persze ez érdekelte.

– Ketten, Ithakával.

– Ithaka, ez volt a neve?

– Ez. Én adtam neki.

– Miért lett Ithaka?

– Talán mert… Ithaka messze van. Megközelíthetetlen, szép sziget, ahová Odüsszeusz éveken át vágyakozott.

– És amikor elérte, megunta.

– Az később volt. Mi itt akkor nagyon szerettük egymást, megszöktünk a semmibe, és itt mindent megtaláltunk. Pedig… akár bajunk is lehetett volna. Ami nálunk volt 56 őszén, az volt itt 68 nyarán. De erre akkor aligha gondoltunk. Fogtuk egymás kezét és tankok jöttek szembe, meg a mindenféle hadseregek, köztük a mieink is.

– Féltetek?

– Néha sok volt a gépek dübörgése, meg az emberek némasága. A beszédes némaság. Hallották, hogy magyarok vagyunk, nem örültek nekünk. Aztán mondtuk, mi ölelkezni jöttünk ide. Néztek ránk és hallgattak, nem volt jó. Azért a pesti gyorsnál táblát tartott egy férfi: SALAS írta rá golyóstollal, ez persze szállást jelentett. Villamossal vitt a villanegyedbe, mosolygott ránk, és ha szólt: oroszul szólt, ők is ezt tanulták. Féltünk tőle, és bíztunk benne. Remek zugocskát kínált, fillérekért. Ölelkezéssel kezdtük és folytattuk a napot. És barangoltunk, le a villanegyedből, fel a várhoz, fel a tornyokba, le a folyópartra. A hidak alatt megpihentünk, el-elszunnyadtunk. A háttérben pedig a tankok. Hihetetlen volt. Én még emlékeztem a pesti tankokra, nem lehet azt elfelejteni, ha máshová mennek a tankok, akkor sem. Ithaka rémüldözött, ő nem volt pesti lány. Ő itt találkozott először szerelemmel, és történelemmel.

– Azt mondják, ez a kettő egymás felé tolja az embereket. – Viola szakértőként nyilatkozott, aztán zavartan elnevette magát. Lőrinc kihajolt a torony ablakán, erős szél kerekedett, könnyet sajtolt a szemből. A férfi emlékezett is, kerülgette is az emlékeket, minek mindent egyszerre… Szegény Lőrinc, szegény Viola!

– A főtér sarkán volt egy önkiszolgáló, úgy hívták: Korona, tényleg kaphattál enni egy koronáért, kettőért, amennyi nekünk volt. Napközben végigjártuk a domboldal teraszait, minden padon üldögéltünk és sugdostunk egymásnak csak-mi-értjük varázsszavakat. A folyó fölött párás napsugár, körülöttünk hársfalombok bólogattak. A kolostor sarkánál Ithaka fellázadt, ne akarjam zárdába zárni.

– Mint Oféliát…

– Nevettünk, nem mentünk be. Helyette bementünk az egyetem előcsarnokába, nagyszerű épület volt a folyóparton. Előbb néztek ránk, aztán kérdeztek a maguk nyelvén, aztán angolul, aztán udvariasan kitessékeltek. Ithaka félt, a más-nyelvtől, a hatalmas épülettől, hogy kérdőre vonják, pedig csak kérdezték. Akkor támadt közöttünk az első zavar. Neki volt nyolc iskolája, eddig ez sose volt gond, majd tanul tovább, mondta. Nem tanult. De, hogy ne tanuljak én se, legyen ennyi elég. Neki nem kell egyetem, nekem se kelljen. De nekem kell, feleltem. Ott, a folyó partján, a latin nevű, itteni nyelvű egyetem aulájában. Összevesztünk, kibékültünk, örültünk, hogy kiebrudaltak.

Lőrinc elakadt, a toronykorlátot méregette, mint legfontosabb látnivalót, aztán mintha megszólalna, de csak köhögött. Viola óvatosan kérdezett: – És ő hogy hívott téged? Te is kaptál tőle valamilyen szép, hangzatos nevet? – Lőrinc várt a válasszal, aztán kinyögte: – Kishülyém! Ezt mondta, egyre bátrabban, mindig és mindenre. – Viola hallgatott.

– Ithaka szőke volt, méz szőke. Alacsonyabb nálam, ha magamhoz húztam, a feje belesimult a vállam gödrébe. Kék volt a szeme, a hangja bársonyos. Agyonnevelt lány volt, félt a szüleitől, a szülei féltették. Ithaka nem lázadt éppen, de már elege volt a család ölelő karjaiból. Huszonnégy éves volt, kevés igénnyel, magába fojtott, sok vágyakozással. Az iskolát, azt a keveset, már rég elfelejtette. Én meg éppen hogy elkezdtem. Mentünk kézen fogva a kockaköves utcán, magyar tankot láttunk, magyar katonákat, nem akartuk látni őket. Itt, így – nem! Szaladtunk onnan, Ithaka a vállamra borult, de az akkor nem a vonzalom mozdulata volt. A mellékutcát elállta egy diákcsoport, énekeltek a maguk nyelvén, talán a himnuszukat, ők is fogták egymás kezét. Orosz tankok jöttek, akkor oroszul énekeltek nekik, mutatva, hogy… barátság. Az orosz tank megfordult, és bűzös benzinfüstöt fújt a diákok szeme közé. Fújozás volt, ökölrázás, füttyszó… Forradalom – módjával. Nekem a kezem reszketett, Ithaka sírt, rettenetes volt, akkor nagyon egymáshoz tartoztunk. Aztán csend, újságrongyot görgetett a szél, lementünk a folyópartra. Átkaroltam Ithaka vállát, eltolt magától: – Viselkedj rendesen – szólt, és egyszerre idegen lett, hideg és elutasító.  Alig szóltunk hazáig, mármint a remek zugocskáig. Aztán este együtt álltunk a zuhany alá, béke volt, visszatért, áldott béke.

– Csak nézlek, hallgatlak, és alig hiszem, hogy te voltál – Viola nehezen küzdötte le zavarát. Lőrinc sokáig készült erre a vallomásra, évekig talán, most egyszerre kigördültek belőle a szavak. Tíz óra volt, a Halál éppen rángatni kezdte ama csengettyűt, amely figyelmezteti az élőket: – Tessék emlékezni, és elmondani, mert késő lesz! – megittak egy kávét a főtér luxuspresszójában. Viola pokrócot kért-kapott, most jól esett beleburkolózni, talán nem is a hideg miatt.

– Igen. Egy egész város nézett le ránk. Mintha kérdezte volna: – Mit kerestek ti itt? Aztán pedig, hogy: – Megtaláltátok, amit kerestetek?

– Az évszázados vártemplomba akkor ingyenes volt a bemenet. A szobrok, a szentek, körben sok mécses égett, Ithaka szemében tükröződött a fény, szólni alig mertünk. A lány megfogta a kezemet, odahúzott az oltár elé, megállt középen, megálltunk. Rám nézett, olyat üzent a szeme, amit még soha. Aztán szólt, valami ilyet: – Mi lenne, ha… Hiszen úgyis… De szép volna… Ő még maradt volna, én elhúztam. Riasztó volt a mozdulat, csöndes erőszakot tettem, mintha veszélyt éreztem volna. Ez a nap most már rossz volt. A koronás ebédhez sört ittunk, ez is keserű volt. Ettől fogva Ithaka úgy nézett rám, mint aki azonnal visszavágyik az oltár elé. Itt, most vagy akárhol, akármikor. A kivárt, a megnyert jogán, a Kishülyémmel. Nem mondta, nem. Némán sikoltotta.

Viola kibontakozott a pokrócokból, ujjával a főtéri nagytemplom felé mutatott: – Látod, hogy a bal torony magasabb egy fél méterrel? – Lőrinc konstatálta a fél méter hiányt, de most haragudott, amiért Viola ilyen évszázados hagyományt részesít előnyben az ő történelmi veszedelmével szemben. – Nem, nem ez alacsonyabb, inkább a másik túl magas! Tűrhetetlenül magas, túlmegy azon a határon, amin egy toronynak nem szabad túlmennie.

Lementek a szép hídra, tudták, valaha Kőhíd volt a neve, ilyen egyszerűen, most ezt a nevet csak az egyik parti söröző viseli, a híd fölvette a nagy király nevét. Lőrinc kedélye megfelhősödött. A szentek üres tekintettel álltak körbe, most hideg sziklák voltak. Lőrinc szembefordult velük: – Őt belefojtották a folyóba, mert tisztességesen végezte a munkáját. Őt megnyúzták és a bőrét a kezébe adták, menjen Isten hírével. Őt kerékbe törték, amikor kitartott az adott szó mellett. Mire a túlsó hídfőhöz értek, Viola reszketett a sokszoros rémülettől, Lőrinc egy tömény középkort sorakoztatott fel szentekben, sorsokban. Violának megharapni lett volna kedve Lőrincet, de amilyen ez, még szerelmi civódásnak veszi. Odatelepedett közéjük az a nyár, az az ötvenéves, amelyet Lőrinc azóta hurcolt magában, lerázhatatlanul, de amelyről Violának eddig fogalma sem volt. Hiszen most ők vannak itt, ők ketten, Lőrinc és Viola. Vagy hárman, Ithakával együtt?  Vagy négyen? Lőrinc nyomában ott jár az ötven évvel fiatalabb fiók-Lőrinc, és bele-belesúg a mai Lőrinc szavaiba, bele-beletapos a mai Lőrinc lelkébe? Gonosz lény a múlt, gonosz az idő, de a leggonoszabb az emlékezés. A boldog órák szép emléke

– Gyere, menjünk le… – Lőrinc megfogta Viola ujja hegyét, levezette a hídfőhöz, a Kisoldalra, ahol megpihenni szoktak, ha ebben a városban járnak. Már úgyis délre járt az idő. A szent kövek hátát látták innen, a nagy árnyékú malomkereket, a szüntelen csobogású folyót. Ketten voltak, ők ketten. Böngészték a kétnyelvű étlapot. Maguknak, még ha ezúttal is koronáért.

– Most elromlott a kedved, látom! – Pedig, hát, mit tudhatott Viola? Ezt a néhány mondatot hallotta reggel óta, hol románcba, hol rémregénybe rejtve.

– Sőt, éppen most lett könnyebb minden – bizonygatta Lőrinc, de maga sem hitte, amit bizonygat. Hajó pöfögött el mellettük, felintegettek a benne ülők, Lőrinc az ujját emelte, Viola elfordult.

– És boldog voltál akkor itt, boldogak voltatok? – Viola szépen formázta meg a kérdést.

– Igen, azok. Csak hát a boldogság röppenő madár, nem is igen tér vissza. Hozzánk se tért… Utolsó nap elhatároztuk, hogy végigjárjuk a város összes hídját, látod, van belőle elég. És akkor még nem tudtuk, hogy ez az utolsó nap lesz. Minden hídon megálltunk középen, és követ dobtunk a folyóba, hogy majd visszatérjünk valamikor. Hídról-hídra jártunk, a szélső, a vasúti hídhoz már éjszaka volt, amikor odaértünk. Aztán ájult fáradtsággal zuhantunk ágyba. De szerettük, mindvégig szerettük egymást. Aztán elfogyott a koronánk is, emelt fővel hazavonatoztunk, a zord szülők megszólták gyermeküket, mert megsoványodott. Mást ők nem éreztek, nem láttak. A többi csak ránk tartozott…

– És? És aztán? – Lőrinc megvárta, hogy a pincér újabb korsókkal térjen meg. Sörrel nem koccintottak, Violával ilyenkor összeütötték a homlokukat, és azt mondták egymásnak, párban, egyszerre: — Párduc.

– Aztán… – Lőrinc mélyet lélegzett. – Aztán – hosszúra nyúlt szüzesség, háromnapos jegyesség. Valóban három napig tartott az együttlétünk. Ithaka boldog volt a három nappal, a tudattal, hogy célba ért, meg talán az emlékkel. Véletlenül találkoztunk tizenöt év múlva az egyik pesti metróállomáson. Vége a történetnek, a történet vége nem történet, csak napi silányság. A mi történetünk az volt, amit itt hallottál, reggel óta. Jártam itt azóta többször is, nem keresem, nem felejtem. Inkább azt kívánom: mindenkinek legyen része életében egyszer egy ilyen fölséges viharban. Párduc – és összeütötték a fejüket, Lőrinc és Viola.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Egy város néz le ránk…”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés