Dosztojevszkij és Proust nyomdokain – Nathalie Sarraute • Hetedhéthatár

Kultúra, művészet

Dosztojevszkij és Proust nyomdokain – Nathalie Sarraute

 

Nathalie Sarraute

Százhuszonegy éve, 1900. július 18-án született Nathalie Sarraute, a francia új regényhez köthető, orosz származású írónő. Első regényét, az 1939-ben megjelent Tropizmusokat Jean-Paul Sartre is lelkesedéssel ünnepelte. A biológiában használt kifejezést, a tropizmust Sarraute az irodalomra alkalmazza: „Mi a műalkotás, ha nem egy ismeretlen valóság felé haladás a látszaton át? Ezt a valóságot keresem a születőben lévő lélektani mozzanatokban, a mély-társalgásban, amiket „tropizmusoknak” neveztem.” Lélektani elemzéseinek tárgyát Sarraute elsősorban a folyamat akaratlan, automatikus volta miatt nevezi tropizmusoknak. Lényeges az automatikus cselekedet hangsúlyozása, mert Sarraute a prousti lélektani elemzéssel szemben nem a múlt rekonstruálására törekszik, hanem a születőben lévő, még megformálatlan, névtelen, „tehát őszinte” mozzanat megragadására. Amit Proust kortársai mélységnek véltek, az Sarraute számára felszínné válik, ami tudatos, „elleplező” cselekedeteinket foglalja magában.

Hiába a kedvező kritikai fogadtatás, a Tropizmusok nem arat közönségsikert. Ekkor kezdi tanulmányozni Sarraute a kor irodalmi áramlatát, s találja meg Dosztojevszkijben „csaknem valamennyi európai kortársíró előfutárát”. Kafkával kapcsolatban írja Sarraute: „Ezeken a végtelen területeken, melyekre Dosztojevszkij nyitott utat, Kafka csapást vágott, egyetlen keskeny és hosszú csapást, mindig egy irányban haladt, s egészen a végéig hatolt.” Sarraute maga is ezt teszi, csak más irányban: egy, a lélektan irodalmi kiaknázása terén Dosztojevszkij által vágott ösvényen megy végig, azt szélesíti, annak lehetőségeit kutatja valamennyi művében.

Akárcsak Proustnál, Dosztojevszkijnél vagy bármely más lélektani regény írójánál, Nathalie Sarraute-nál is háttérbe szorul a külső cselekmény, az eseményesség a benső, a lelki folyamatok ábrázolása javára. Maga ez a tény még nem sorolná szükségszerűen az ,,új regény” táborához. Sarraute azonban sokkal tovább megy a cselekmény elsorvasztásában, mint azt maga a lélektani regény karaktere megkívánná. Mi marad mégis a cselekményből, hisz a szereplőket mozgatni kell, s egy minimális cselekmény feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az elszegényített külső cselekményről a belső annál gazdagabb kiaknázására térhessen át? A külső cselekmény sem szolgál Sarraute-nál egyebet, mint a szereplők jelleme: kiindulópont, mely jelentéktelenségével is elegendő ahhoz, hogy lelki folyamatok láncreakcióját kiváltsa. Valamennyi téma az írónő által jól ismert, Passy vagy Auteuil környéki burzsoázia kedvelt és csaknem kizárólagos tevékenysége, ezen a fokon tehát társadalmi rajz, ha erőtlen is. S mi erőtleníti el ezt a társadalmi rajzot? Maga az érdektelenség, amit az írónő tanúsít iránta. Míg Balzac Emberi Színjátéka társadalmi szinten teszi felfedezéseit és leplezéseit, a sarraute-i œuvre az egyén legbensőbb énjét kutatja. Az Egy ismeretlen arcképe, a Martereau vagy a Planetárium című regényeinek nem az a problematikája, hogy, milyen társadalmi struktúra determinálja a szereplők cselekedeteit, hanem az, hogy mi rejlik egy-egy kimondott szó vagy ki nem fejezett gondolat, egy arcmozdulat vagy pillantás mögött, milyen reakciókat váltanak ki a felszínre kerülő, alig érzékelhető jelek: vagyis egymás tropizmusainak fürkészése. Az egész regény légköre a gyanakvás, mely az érzékeny (sokszor betegesen túlérzékeny), „adó-vevő” állomás szerepét betöltő figurák láthatatlan belső életét, állandó kontaktusát megteremti.

Planetárium

A magyarul is megjelent Planetáriumban (Európa Könyvkiadó, 1973, fordította Farkas Márta) a kezdő író, Alain, apja és a híres írónő, Germaine Lemaire fürkészik egymás gondolatait: «„De hiszen maguk nem ismerik egymást. Engedje meg Apám… Germaine Lemaire asszony.” És rögtön bekövetkezett, amit előre látott, a szája sarkában feltűnt az a kis mosoly keskeny vágású szemében, a súlyos szemhéjak alatt az a vad fény, az a mozdulat, amit észrevesz az apjánál: gyors, néma átrendeződés, mintha valami szétesne, aztán másképp állna össze, más alakot öltene: „Á, szóval ez az …” Parafalemezre tűzött rovar, a boncolóasztalra fektetett hulla, és az apja megigazítja a szemüvegét és fölé hajol. … Igen, tényleg erről volt szó, a diagnózis pontos volt, minden pontosan úgy működött, ahogy gondolni lehetett, ha az ember ilyen jól ismeri a páciens szervezetét, ha mindig ilyen közelről figyelemmel kísérhette, tanulmányozhatta, ha születése óta minden apró betegségére, a legjelentéktelenebb rosszullétére is emlékszik. … Az apja most sem tévedhetett egy pillanatig sem: szóval ezt jelentette a hirtelen elbizonytalanodó, bárgyú kifejezés … Képzeljék csak el, Germaine Lemaire asszony belépett, és ez a szerencsétlen felkapaszkodott fiú, ahogy szégyenlősen, reszketve áll ott, micsoda látvány Germaine Lemaire-nek? mit fog gondolni? képzelni? nem lesz csalódott, kínosan meglepett? elég kedvesek leszünk-e? elég tiszteletteljesek?”»

Mintha a legkisebb külső cselekmény is a benső megragadásának akadálya lenne, Sarraute egyre inkább igyekszik megszabadulni a még meglevő cselekményességtől is. Úgy tűnik, Flaubert álmát valósítja meg az Élet és halál között című regényében, melynek egyedüli témája az alkotás, a szavak hatalma. „Senkire sincs már szükség. Egyedül a szavak. Szavak, melyek bárhonnan előbukkannak.”

Proust az emlékezést, tehát a múlt kiaknázását választja témául, melynek kedvező pillanata a félálom, avagy egy-egy tárgy, hang, íz hatására kezd dolgozni a „varázspálca”, mint a híres madeleine-jelenetben vagy a galagonyabokor láttán. Ezzel szemben Sarraute csaknem kizárólag a jelen időt használja, mivel a még formátlant, az éppen kialakulóban lévőt kutatja. Továbbá Proust hőse önmagába fordul, míg Sarraute szereplőit mindig egy másik szemével látjuk, azaz a másik „maszkja” mögé akarnak nézni. Harmadszor: Proustnál a mozgató rugó az akaratlan, míg Sarraute-nál a gyanakvás. Végül − jóllehet a lélektani regények elemző vonalát követi, annak módszerét tanulja meg Dosztojevszkijtől, Joyce-tól, Prousttól − Sarraute abból indul ki, ahová Proust eljut. Amit munkába vesz, az a már amúgy is mikroszkopikus valóság; ezt boncolja tovább, mert a „gyanakvás korszakában” élő írónő ennek autentikus voltában sem hisz.

Figyelemre méltó Sarraute önéletrajzi regénye, a Gyerekkor is, ami az elvált szülők mellett élő, Oroszország és Franciaország között hánykolódó kislány emlékeit örökíti meg. A könyv magyarul is megjelent (Magvető Kiadó, 1986, fordította Pór Judit).

 

__________________________________

 

 

__________________________

 

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Dosztojevszkij és Proust nyomdokain – Nathalie Sarraute”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés