Hangulatok • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Hangulatok

 

A tökéletesség unalma

(Variációk egy dallamra)

 

I.

 

A merevre feszített vetítővászon fehéren csillogott a fekete égbolt közepén, a tökéletesség hírnökeként.  A fehér szín egyenletesen terült el a kivetítő minden részén, ugyanaz az árnyalat az anyag tetején, mint az alján.  A mértani pontossággal megszerkesztett ábra szélessége és hossza egy hibátlan, szemet gyönyörködtető téglalapot szült. A forma és az anyag egységben volt. Nem szennyezte be se folt, se csillagpor. A nyugalom és béke szigetét láthatták volna az eget kémlelők, ha a teleszkópjuk lencséjét rá tudták volna fókuszálni. Ez a légypiszoknyi hely évmilliók óta szemlélte az ég színjátékát.

Látta Istent a végtelen magányában, amint a meghasadt szívéből kiáradtak a lelkek, az egymásnak ütköző bolygókat, amelyek próbálták megtalálni a helyüket a világban, a dühösen lángoló meteorokat, a fényben önmagukat elpusztító üstökösöket, a letaszított angyalokat és a felfelé szálló imákat. Mindenütt jelen volt a mozgás, az élet, az elevenség lüktetése, kizárólag a tökéletes fehér vetítővásznon. Az örvénylő mozgás, a tömegbalesetek és ellentétek egyre színesebb és izgalmasabb képet festettek a boltozatra.

A világ változatosságáról költők írtak, múzsák súgták meg a megváltás sorait a kínban vergődő poétáknak, festők kémlelték ki a fény titkait, az univerzum evolúciójának vibrálását.

Az unalom ült a fehér vásznon, amely a mozdulatlanság elviselhetetlenségében elkezdte felfalni önmagát. A tökéletesség egykedvű, a hibátlan kivitelezhetetlen, amely tán még a Teremtőnek sem erénye, így a cseppnyi folt megadta magát a változásnak és életében először izgalmat okozva a környezetének beleolvadt a nagyvonalúságba, mely megengedte a bűnös vétkét is.

 

 

II.

 

Forgatta a nyelvével a gyorsan ízét vesztett rágót. Még reménykedett, hogy visszatér a friss mentol íze, de csak émelygést és a hányingert érzékelt. A keménnyé rágott gumi haszontalan hiábavalósággá vált, amely nem szolgálta már a komfort érzetét és nem frissítette a leheletét sem. Visszaállította a pH-ját, megtisztította a fogait, így már hivatalosan is haszontalanná vált a szájában a túl merev gumi, amelyet nem lehetett sem felfújni, sem az ujja köré tekerni.

Utoljára kipréselt egy utolsó ízt az állkapcsával, majd kiköpte. Gyönyörű ívben messzire repült az ajkai közül az egykor rózsaszín édesség.

Oh… megállt és figyelt! Befelé fordult, és a mély belső csendben úgy érezte rátalált egy lehetséges megoldásra.

A zsebébe nyúlt, türelmetlenül bontotta ki a soron következő ezüstpapírba csomagolt lapot, eszeveszett gyorsasággal rágni kezdte és amikor újra felkavarodott a gyomra az íztelen masszától, újra kiköpte azt. Egymás után rágta el és köpte ki a csomag egész tartamát.

Az élelmes hangyák már rátaláltak a kupacokra és élvezték a számukra még kéjt adó ízt, de ő csak állt ott a rágóhalmok között és rögzítette az érzést, amely belőle indult ki, szivárványt rajzolt és a fűben landolt.

Könnyed volt, egyértelmű, határozott, olyan, amilyen már régen nem volt… ilyen leszek, így vetem ki magamból az életre hívott démonokat, így dobom félre az elém vetett könyörületes sorokat és így válok íztelenné, majd, mint ez a rágó. A felhő ismét befedte a napot, ismét győzött a ború, pedig már megvolt, ott volt a kezei között és megint elbukott.

Beleharapott az ajkába, felhúzta a szemöldökét, nagyot sóhajtott és tudomásul vette, hogy a rabsága nem aznap hullik le róla… talán holnap, vagy soha, de azt is tudta, hogy a lírája arra van, amerre a szenvedélye.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Hangulatok”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés