A nagy nemzeti felbuzdulás • Hetedhéthatár

Sport

A nagy nemzeti felbuzdulás

Ez az év gazdag volt sporteseményekben. Sokan, közöttük én is, nap mint nap vártam a jó híreket, újabb érmeket, helyezéseket. A Foci EB-n is helyt álltunk, már amennyire az erőnkből tellett. Aztán jött az elhalasztott ötkarikás játék. És a bizonytalanság. Meg lesz tartva egyáltalán? És lőn. Nézők nélkül, egy kissé „csendben”, de azért mi, az itthoni szurkolók véresre csapkodhattuk tenyereinket, hiszen volt amiért/akiért.
Aztán ott van a social media, ott aztán jöttek a gratulációk, ezrével. Boldog, boldogtalan gratulált mindenkinek és néha egymásnak is.
Csak néztem, és bámultam. Tényleg, ezek az ismerős, vagy kevésbé ismerős társaim mind, személy szerint (név szerint) ismerik a hősöket? Lehet, de egy kicsit elképzelhetetlen.
Aztán utánanéztem pár adatnak, eseménynek és… rájöttem, hogy bizony mi, a „törzsszurkolók”, négy – jó esetben – most pedig öt évenként nagy nemzeti felbuzdulásban magunkénak érezzük őket. És a közben eltelt időszakban, amikor ők keményen dolgoznak, hajtanak, szenvednek? Erről szinte senki semmit nem tud. Semmit. Csak négyévente hangzik el a nevük. És tudják, mi a csodálatos? Ők nem is ezért harcolnak, küzdenek nap mint nap.
És most itt a paralimpia. Ismeretlen (számomra, sokunk számára?) honfitársaink hoznak dicsőséget hazájuknak. És nem biztos, hogy a „lájkok”-at számlálják.

Szerencsém volt egy olimpikon fiatallal és családjával pár napot együtt tölteni. Nálunk vendégeskedtek egy hétvége erejéig. A fiatal srác szigorúan megtiltotta szüleinek, hogy róla, eredményeiről ömlengjenek. És ők ezt tiszteletben is tartották. Csak miután hazamentek, rá egy néhány hétre, egy nemzetközi verseny eredményhirdetésekor tudtam meg, ki is lakott nálunk pár napig-óráig. Nos, őneki szoktam gratulálni. Privátban.
A többi győztesekre is nagyon büszke vagyok, de őket (sajnos) nem ismerem. Személyesen.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS