Május végén írtam utoljára az én lélekgyógyító sétáimról, közben is voltak kisebb-nagyobb séták, de megírni való téma nemigen mutatkozott.
Ma viszont kivasaltam az én 30 éves királykék ruhámat, amit a vak véletlen adott a kezemre, amikor a gardróbszekrényben végre rendet csináltam. Gondoltam, megmutatom neki a lakótelepet, mennyit változott azóta, hogy ő szegény a szekrényben raboskodott.
Ilyenkor, amikor több, mint 24 órája nem szólaltam meg hangosan, hacsak nem beszélgetek fennhangon saját magammal, az a remény is hajtott, hátha összeakadok valaki ismerőssel, és válthatok pár szót egy élőlénnyel.
Ment lefelé velem a lift, a nagytükörben megnéztem magamat, vadi új, 30 éves ruhámban. Nem is olyan rossz, gondoltam! Mármint a ruha, kiállta az idő próbáját.
Kint a szabadban már éreztem, hogy a korábbi napok kellemes hűvössége múlóban, jön vissza a dögletes meleg, amitől, főleg itt, a térkövek fogságában vergődő panelházak között, 40 fok táján már nagyon szenvedek.
Elsétáltam megnézni a sétányon megmaradt néhány nyárfát. Sosem fogok beletörődni a nyárfasor felszámolásába, bár szépen megindokolták, hogy a fák balesetveszélyesek, betegek voltak. De én láttam, a saját szememmel, hogy egészséges fák is voltak köztük, mégis kivágták őket. Pedig milyen szépek voltak!
Amikor ide költöztünk, ez a nyárfasor segített elviselni a szürke panelházak látványát. Szerettem leülni a padon, amire árnyékot vetettek. Most már csak néhány fa árválkodik a sétány elején, őket mentem el megnézni, megkérdezni, hogy vannak? Meg a két hatalmas fűzfát, amik az oda vezető úton állnak.
A lábam önkéntelenül is a finom fagyis felé vezetett, de sajnos azt most a diétám még nem engedi meg.
Tettem egy szép nagy kört, s egyszer csak látom ám, hogy egy aprócska kutya üget felém, megáll előttem, félrehajtja kis fejét, és jól megnéz magának. A bokámig, ha felért, de nagyon bátran egészen közel jött hozzám.
Hiába szólongatta a gazdája, egy kedves mosolyú, ismeretlen nő. A kiskutya nem tágított.
Lehajoltam hozzá, nem simogattam meg, csak a kezemet tartottam eléje, hogy meg tudja szagolgatni.
Hogy hívják? – kérdeztem a gazdájától.
A válasz úgy meglepett, majdnem leültem: Rozi. Mondta a hölgy, és rám nevetett.
Nahát! – szólaltam meg, amikor magamhoz tértem a csodálkozásból. A hangom olyan rekedt volt, mintha végig bagóztam volna az éjszakát egy füstös bárban. Hisz nem használtam, több, mint 24 órája.
– Szóval, Rozi. Engem is éppen úgy hívnak! Legalábbis részben, mert az első nevem Erika, de a második, ahogy neki is, Rozi.
Ezen aztán jót nevettünk, és, bár még soha nem láttuk egymást, nagyon jól elbeszélgettünk, a fiatalságunkról, kutyákról, a velük járó felelősségről, egyedüllétről. Kiderült, a kiskutya gazdája csaknem egyidős velem. A kutyus, Rozi már megengedte, hogy megsimogassam, aztán elköszöntünk egymástól, és hazaindultunk, éppen ellenkező irányban.
El is határoztam, míg hazafelé bandukoltam, hogy ha még egyszer az életben rászánom magamat, hogy kutyám legyen, akkor az biztos, hogy Rozi lesz. Vagy legalábbis Részben Rozi, mint én.
Hozzászólások