6.
Vándorlások…
Ez volt az a belső monológ, ami ájultságomból felélesztett. Nem fájt semmim, nem voltam éhes, se szomjas, nem űzött semmiféle szükség… Mintha érzéstelenítettek, vagy érzéktelenítettek volna… „De nem baj – motyogtam magamban –, hiszen lényegében addig mondjuk magunkat egészségesnek, amíg egyetlen szervünket sem érezzük… Akkor én most egészséges vagyok.” „Minél kevésbé veszi észre az ember, hogyan kering a vér ereiben, hogyan emészt etc., annál egészségesebb.” (Széchenyi, „Napló”, 1819). – És újfent feltápászkodva hordoztam körül tekintetemet a vidéken. „Tehát a létezés, ami érzéki oldalait illeti, lényegében egy fura nemlétezésnek tudattalan elégedettsége, pusztán ilyen-olyan nyekergéseket, fájdalom nélküli testzajokat érzünk, ami meg az élvezeteket illeti, azokat bezzeg nagyon is meg tudja élni a testünk… Így van ez jól…” Miközben mindezt kimondtam, már arra se emlékeztem, hogy elájultam. Próbáltam „lezserül” folytatni az utamat, amit már egyfajta próbának kezdtem tekinteni, mert lehet, hogy csak a kiválasztottnak adatik meg. És én az volnék… A jövő pedig tovább áramlott felém… Arra gondoltam, hogy lényegében, az egész létnek, minden létező létének lényege a jövő. A jövő, ami érkezik, jelenné lesz, aztán utána semmi… Csak az érkezőből lehet jelenlét, vagy jelen-lét, ami aztán a múltba zuhanva, mintegy elfogy, eltűnik, semmivé lesz… Hátra fordulván nem is láttam semmi különöset, csupán barnás-sárgás homályt, és a fehér hölgy is mindenestül eltűnt. Lehet persze összevissza emlékezni, de a múltban benne lenni sohasem lehet…
Na persze ez sem igaz, mert például ezek az árkádok bizonyára korábbiak nálam, de nem élők, és nem tudnak emlékezni sem… Bár ez sem biztos, hiszen nem én megyek feléjük, hanem azok jönnek, így lehetséges, hogy folyvást keletkeznek, és a jövőből jönnek, csak nehéz ezt megemészteni… Mi emberek azt hittük, hogy mi cselekszünk, mi megyünk előre. tőlünk függ minden létező sorsa, mi döntünk felőlük, most meg kiderül, hogy a jövő jön nekem terestül, időstül mindenestül, és semmit sem tudok befolyásolni… „Olyan ez, vagy legalábbis hasonló, mint a történelem, amit a kisemberek élnek meg…” – dünnyögtem elkeseredésemben. „Nekik esnek a politikusok, az éppen aktuálisak, aztán elhozzák nekik a jövőt, a jövőjüket, ami ellen semmit se tehettek, tehetnek…” Tétova gondolataim után ismét nekiveselkedtem, azaz; újra fogadtam a jövőt, térben és időben… De aztán hirtelen eszembe ötlött egy fura részlet, illetve szituáció Manuela Gretkowska: „Metafizikai kabaré” című művéből. A jelenetben, éppen Bebáról a szűz kurtizánról és varieté táncosnőről, az ő művészetéről, továbbá az európai civilizáció állapotáról vitatkoznak a férfi szereplők.
Ennek kapcsán megjegyzik, hogy:
„Beba kívül áll a rendszeren, annak ellenére, hogy a Metafizikai Kabaréban lép fel. Művészete érvényteleníti a nyugati civilizáció esztétikai kánonjait, mégis ez a művészet marad fenn, nem pedig az, amelyet ez a civilizáció elismer. Ez a civilizáció már elpusztul, nincs hát sok vesztenivalód. A civilizációk nem azért pusztulnak el, mert elpusztulnak az emberek, hanem azért, mert elpusztulnak magyarázataik.” (p. 74.).
Mit mondjak: elröhögtem magamat… Aztán rögtön Dan Propper „Utolsó óra…” című zseniális műve ötlött fel bennem, de most én alkottam hozzá egy passzust, csak úgy spontán: „Az utolsó óra 2. percében világszerte leszerelték a toxikológiai és infektológiai laboratóriumokat, hogy a természetes szelekció dogmáját érvényesítve, a mikróbák számára is szabad utat nyissanak a gyilkoláshoz.” Mert talán Ez nem történhetett, vagy történhet meg? Meg voltam győződve, hogy a válasz: igen…
Aztán egy másik kérdés bújt elő belőlem: „Vajon fájhatott a halál a porrá lett hölgynek?”
Valószínű, hogy csak azért tolult eszembe, mert ott, valahol a távolban, ami nem is annyira a távol, ismét valami fehérséget látok, de mintha álló helyzetben lenne. Még nem lehet tudni. Halad felém a jövő, ahogy lépkedek, így aztán majd ideér. Jobb kéz felől most megritkulnak az oszlopok, az épületek, és a távolban, egy homályos, dombos, szürkés-sárgás-zöldes, lankás táj bontakozik ki. Bal kéz felől pedig ismét egy végelláthatatlannak tűnő, fehér oszlop-árkádsor húzódik, aztán kisvártatva, jobbról újra jönnek a koszosbarna sorok, de egyszer csak elfogynak. Maradnak a fehérek, hol okkersárga, hol barnás szín-csíkokkal megvilágított talajon haladva. Talpam alatt egymást váltják az egyre kiterjedtebbé váló sárga és barna sávok.
Az ég jégkék és méregzöld keveréke. Mozdulatlan. Egyébiránt leginkább csak a foltok és színjeik változnak, váltakoznak, amúgy úgy tűnik, hogy soha semmi sem képes változni, csak a maga megváltoztathatatlanságában mozdulni a mozdulni akaró felé, azaz felém… Meg lehet ezt szokni?
Hiányoznak az élőlények, a madarak, macskák, kutyák és egyebek… Úgy tűnik, hogy ebben a világban nincsenek állatok, és vajon emberek még vannak, vagy ő volt az utolsó? Pedig van levegő, van ég, repülésre lenne elég tér, persze fák, bokrok nincsenek. Sivatagos minden. Mintha mindenki és minden elköltözött volna innen, ezekből a helyekből, terekből, vagy az is lehet, hogy elszállították őket valahová. Mintha műteremmé lett volna a világ… Minden csak mintha… Például, mintha valami Isten kormányozná ezt az egész „világot”, de ez a kormányzó nem éppen emberszerető… Vagy egy bunkó diktátor nyomaiba ütköztem… Jól megfőzhette a népét… Rafinált módon, mintegy a saját „evangéliumával”… Mert minden őrültnek saját „evangéliuma” van, azaz kivételes kiválasztottnak tartja magát… Pedig valahol nagyon szép is lehetne ez a fura, szürreális világ… Gyorsan, szinte ötlet-szerűen kreáltam magamban egy aljasnak eléggé nem nevezhető ideológiát, melynek eredménye az lehet, hogy az itt élők fordítva kezdik látni a valóságot… Nézzük az amoralitás győzelmének „dokumentumát”! Ez pedig nem lehet más, mint egy „negatív evangélium”!
Íme, így nézhet ki a „Negatív Evangélium”!
„Boldogok a lelki szegények”, mert ők kivetették magukból a lelket, és készek lettek arra, hogy bármi nemű őrültséget elhiggyenek.
„Boldogok, akik szomorúak”, mert maximum a boldogság lepheti meg őket.
„Boldogok a szelídek”, mert folyvást vigasztalni képesek magukat.
„Boldogok, akik éhezik és szomjazák az igazságot”, mert előbb utóbb narkotikumba menekülnek, vagy végeznek magukkal.
„Boldogok az irgalmasok”, mert ők mondhatják meg, hogy kiknek irgalmaznak.
„Boldogok a tiszta szívűek”, mert semmit sem értenek az emberből.
„Boldogok a békességben élők”, mert nem tudják hol vannak.
„Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért”, mert korai halálban lehet részük.
Na ennyi… Érdekes azonban még elmerengeni, amikor Krisztus azt mondja, hogy:
„Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak.” Mondhatja mondjuk ezt, egy show-man, vagy aljas érdekből egy diktátor, hogy rajongóik áldozzák fel magukat valami őrültségért… Aztán: „Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok. Így üldözték előttetek a prófétákat is.”
Mert itt a földön már semmi jó sem lesz, lehet… Örüljetek szenvedésiteknek…
Nesze nektek emberek, itt az új „Hegyibeszéd”!
Na de elég… „Tovább megyek, követ a szél, jeges ujja a hátamhoz ér…” Régi Metró dal, de itt a szél nem érdekes…
Giorgio de Chirico festménye
__________________________________________________________________
Hozzászólások