7.
Vándorlások…
„Valami fehérség mered az ég felé ott a távolban, mögötte meg piroslik valami…” – nyögtem magamban. „Azért nem semmi, amit itt át kell élnem, csoda, hogy még bírom…” Ingatag lelki állapotban hajtottam magamat tovább, mert a kíváncsiság és az életösztön még nagyobb volt a kétségbeesésnél. Aztán eszembe ötlött egy kifejezés, ami úgy szólt, hogy civilizáció. Miféle lehet/lehetett ez itt? Az épületek, az árkád-sorok, mintha egy régi, mondjuk itáliai világot hordoznának, de akár ókori is lehetne, szóval valami klasszikus íze van a dolognak, bár valahol „modernek”, túl simák, de messze a bauhaustól, szóval nem lehet tudni… Netán valakik újjá akarhattak építeni egy hajdani világot, de valami közbeszólt? Vagy ismeretlen okok miatt – mert fogalmam sincs, hogy miért –, de elpusztult „itt” egy város, és ezek a groteszk építmények maradtak csak meg? Miért ezek? Miért építettek ilyen épületeket? Kik lakhattak ezekben? Élőlények itt nincsenek, illetve egy, a hölgy, nyilván az volt valaha, de még földbe gyökerezett fák sincsenek. Pedig ők tovább élnek, mint a hús-vér lények. Nyomuk sincs. Atomkatasztrófa? Neutronbomba – valamikor… De ilyen elszigetelten? – morfondíroztam magamban. Képtelenség… Közben természetesen haladt felém ez a fura világ. Lehetett, vagy van ennek a helynek, vagy ezeknek a helyeknek (nem is tudom…) történelme? A jelekből ítélve igen, mert érezhető a kegyetlenség áporodott levegője, és túl ezen, vagy éppen ebből szabadul ki egy önző, hatalmas akarat, uralom logikus lehetősége, ami aztán összeroppantotta alkotásait… Kérdés – megint Kunderára kacsintva –, hogy vajon „kívülről” tört rá a „szörnyeteg”, amit „történelemnek hívnak”, mondjuk hódítás által, vagy belülről bomlott szét ez egész, lakói torzsalkodása, vagy bizonyos vezetés dicstelensége, kegyetlensége okozta ezt a kihalt, élők nélküli állapotot? Egy biztos: „személytelen, kiszámíthatatlan és érthetetlen” az egész… Netán megint álmodom, ami nem rémes, de félelmetes… Legalább lekötöttem a gondolataimat, és nem estem pánikba. Miközben bandukolva majdnem megnyugodtam, eszembe jutott a temető szó is. Lehet, hogy itt nincsen? Persze bizonyára még nem jött velem szembe, vagy nem abban az irányban „haladok”. De akkor miért nem temették el azt a bizonyos nőt? Lehet, hogy már nem volt idejük rá…
„Én a Föld kérge alá látok:
látom a Föld könyvében szétszórva a jövő csont-írásjeleit.
Én az égitestek méhburkába látok:
látom a kristályok sóhajtalan embrió-tenyészetét.
Látom a jövőből áradni a múltat,
a fekete-gomolyú múltat.
Féltelek Emberiség” (Juhász Ferenc: „Az éjszaka képei” – részlet, p. 17.).
Isten áldjon Juhász Ferenc! Igazad van, itt én „látom a jövőből áradni a múltat!” Mert mi mást láthatnék? Milyen csodát írtál egykoron! Ha a tényleges jövő felé mennék, akkor elméletileg élőlényekkel kellene találkoznom. Na persze ez sem szentírás, mert mire hozzám ér a jövő, már vége… Múlt lesz belőle…
De csak közeledett az a bizonyos fehér oszlop-szerű valami… Jobb kezem felől kezdett becsukódni az utca-szerű tér, egyre sötétebb lett, míg az ellenkező oldalon folytatódtak a fehér árkádok, és ott „sütött a Nap.” Aztán hirtelen, a napos és árnyékos oldal egy igen éles kontúrral elvált egymástól, kapkodni kezdtem a fejemet, belebotlottam két, szinte láthatatlan kockakőbe (jókorák voltak), majd a napos és árnyas foltok egymást elválasztó vonalában, hirtelen megpillantottam egy fehér alakot… Talapzaton álló férfi volt, és természetesen talpig fehérben… „Ez egy szobor… Mi más?” – állapítottam meg hirtelen.
Giorgio de Chirico festménye
De nagyon nagy, csaknem akkora, mint az árkádos építmények. Ekkora ember nincs… Vagy csak csalóka az egész… Oldalról kaptam el a szobornak nevezett jelenséget. A férfi egyenesen állt, rajta hófehér kabát, vagy köpeny, és jobb kezével érdekes, beszédes mozdulatot végzett: kicsit felemelte, tenyerét tanácstalanul kitárta, mintha azt mondta volna, hogy: „Tessék nézni, ez van itt, ez lett ebből…” Mintha egy gesztussal meg akart volna valamit magyarázni, egy történést, ami ehhez az állapothoz vezetett. Fejét hozzám képest kicsit elfordította, így inkább hátsó-oldalsó profilból esett rá első pillantásom. Megpróbáltam megkerülni, de nem tudtam, mert a szobor is forgott velem együtt, így mindig ugyanabban a nézetben, ugyanazt az alakzatot és ábrázatot láttam. Már szédültem. Annyit azonban ki tudtam venni az egészből, hogy bal kezével valószínű egy oszlopra támaszkodik, és lehet, hogy orrán szemüveget is visel, de ez nem biztos… Aztán feltűnt egy sárga színű láda, és a szobor, mintha arra tekintett volna… De ez sem biztos… A láda, csaknem félig takarva volt az eltűnő sötét oszlopsor utolsó oszlopa által. Ahogy jobban szemügyre vettem, a fehér férfi alakja határozottan egy tudóst formázott, úgy is el lehetett képzelni, mint, aki éppen a laboratóriumból jött elő fehér köpenyében, vagy éppen egy kórházból… Valami Doki lehetett? Egy orvos, aki azt akarta kifejezni, hogy itt már nincs segítség, mert mindenki meghalt? És mellesleg, minden elveszett, ami az életre utalhatott volna. Egyre inkább tényként kezeltem ezt a megérzésemet. De mi is ez a láda? Jött a következő kérdés. Ahogy elnézem, körülbelül másfél méter magas, és három méter hosszú lehet, de ez nem is érdekes. Le van zárva, a fedőlapja fekete. „Istenem, ha kinyithatnám!” – nyílalt belém a gondolat, bár közben féltem… Az egyik oldalán egy „X” jelzés volt. Jé, csak most döbbenek rá, hogy ilyen „X”-ek vannak a fehér árkádok oszlopai felett is. Miért? Meg vannak jelölve, mintegy „ki vannak ixelve…” Vagy éppen bejelölték, megjelölték őket… Talán azok, akik elpusztították ezt a civilizációt, vagy annak egy kis darabját? Költői kérdés ez is… De miért hagyták meg az épületeket? Talán ezt a parancsot kapták, vagy egyszerűen őrültek voltak. Jobban szemügyre véve a ládát, mintha különböző méretű, sárgára festett falécekből csinálták volna. Megközelítettem, körbejártam, aztán eldöntöttem, hogy, ha tudom, kinyitom. „Körbe tudtam járni!” Akkor ezek szerint most én változtattam a helyemet, méghozzá, egyszer a jövő, egyszer a jelen, egyszer a múlt felé… A láda ezek szerint az időtlenségben létezett??? Mert létezett, hiszen ott volt. Ott… „De vajon milyen idő dimenzióban érinthettem meg a fehér hölgyet?” Összezavarodtam… Igaz, őt nem jártam körül, de akkor is… Aztán megpróbáltam hozzáérni a ládához, de nem sikerült. Mintha egy különös védő erő akadályozta volna meg. Egyszerűen beleütköztem a nem látható akadályba, egy határvonalba, amit nem tudtam áthágni. „Az időtlenség érinthetetlen” – gondoltam magamban… Persze az időtlenség az csak egy kifejezés, és a kutya se tudja, hogy mit jelent. A fizikusok se, mert ők is emberek. De bárhol is van a láda, látszik, és ezért is van. Akkor tehát nem minden érzékelhető, ami létezik, így az a bizonyos határvonal sem… Így például létezik elmeműködés, és gondolatfolyam is, de maga az elme és a gondolatfolyam nem érzékelhető, hiszen nem vált ki fájdalmat, vagy élvezetet, legfeljebb annak tartalmai, mint működésük következményei hatnak a testi mivolt elemeire, eredői, eredményei pedig észlelhetők, akár egy könyv, vagy festmény, zene eseteiben. A dolog, azaz maga az elme-, és gondolat-folyam-működés, meglehetősen szürreális: érzék feletti. Pontosabban; a lényeges, ha tetszik, akkor az alkotó szelleminek is nevezhető működések, hagyományos testérzékelésekkel nem észlelhetők, pedig léteznek, akár úgy is, mint alkotóképességek. Bármiféle nevet adhatunk nekik.
Tartok tőle, hogy valaminek a közepében járunk… Ez lehet egyfajta metafizikai megnyilvánulás. Akár egy látványban is megmutatva magát…
Lehetséges, hogy az emberi-, és a világ-működés kellős közepe, ha tetszik esszenciája, lelke, lényege, immanenciája, lényegében nem más, mint metafizikai működés és annak kivetülése a fenoménlétek révén. Így aztán attól is tarthatunk, hogy a teljes kozmikus működés, maga is egy metafizikai jellegű működés, vagy működtetés. Az ember számára bizonyosan…
De mi lehet a ládában? Talán a metafizikai működés titka…
Közben valami folyvást azt súgja, hogy az anyagi világ a természet legnagyobb tévedése.
Azért, mert legfőbb specifikuma a hiba. Mivel hibás, el kell pusztulnia.
Létező formáinak, anyagainak megsemmisülései, metamorfózisai a hibák legfőbb fenetikai jelei, igazolásai. Fenoménlétek formáiban könnyen észrevehetők.
Az élő és élettelen létezők önmagukban, de társas mivoltukban is tökéletlenek, mert létezésükkel önmagukat, illetve környezetüket is rombolják, így mindkettőt elpusztítják.
Önmaguk és környezetük elhasználása, felhasználása, felemésztése, lényegében megkérdőjelezi létük értelmét, de értelmességét feltétlenül.
Ez tehát a világ helytelen, a halandó ember számára rendezetlen, elmúlásra programozott, sőt múlásban való egzisztenciája, ami persze csupán egy dimenzió?
Ha a világot, s benne az élőlényeket, magát az embert is, efféle, anyagában hibás, múlandó működéseiben tartjuk valósnak és tökéletesnek, akkor ez lehet, hogy csak hiedelem, vagy nem más, mint az univerzum egzisztenciájának félreértése.
Mert az univerzum (kozmosz), minden bizonnyal „keletkezetlen”, örökkévaló és elmúlhatatlan. Nagy valószínűséggel „más”, mint, ahogy mi képesek vagyunk elgondolni.
Utóbbinak megtapasztalásai és interpretációi (pl. a művészetek, filozófia színterein), kizárólagosan a mély belső késztetések, egyszerűbben; metafizikai érzések megélésében nyilvánulhatnak meg, olyan felmutatásokban, kimondásokban, melyekben az úgymond „ismert világ” lényeinek, tárgyainak stb. „egzakt módon” történt megismerése íródik felül, és kerül teljes, úgymond „logikai” értelemben is vett átrendeződésre.
„Hát miért nem tudtok gondolkodni?” – kérdezhette az a bizonyos fehérköpenyes „Doki”, aki szoborrá, avagy „sóbálvánnyá” meredt, és belehalt az emberi ostobaság elviselhetetlenségébe…
Giorgio de Chirico festménye
_______________________________________________________
Hozzászólások