___Az író befejezte első könyvét, melyen közel hét éven át dolgozott. Ahogy haladt a megírásával – eleinte eléggé keservesen – mind kevésbé volt igénye társaságra, annál inkább magányra, hogy teljesen az írásnak szentelhesse magát, megszállottan, ami miatt végül a kedvese is elhagyta.
___Éppen elhalt az éjféli harangszó, amikor leírta az utolsó mondatot. Nem érzett örömet, se megelégedettséget, se megkönnyebbülést; soha nem ismert ürességet érzett. Ruhástól végigfeküdt az ágyon és elszívott néhány cigarettát, szinte egyiket a másik után, a mennyezetet bámulva meredten. Aztán elnyomta az álom.
___Nem sokat aludt; hajnalodott, amikor felébredt. Úgy érezte, egyszeriben sokat rosszabbodott az állapota. Igen, beteg volt; valami titokzatos betegség emésztette hosszú évek óta, alig észrevehetően, de kérlelhetetlenül súlyosbodva az idő múlásával. Állandó, félreismerhetetlen tünetei nem voltak, csak igen sokféle, váltakozva ismétlődő tünete. A művének nagyjából egyötödét írta meg, amikor felismerte, hogy beteg. Ám az is lehet, hogy csak elhitette magával, és talán éppen emiatt nem fordult orvoshoz. Különös módon egyre könnyebben írt attól fogva, ugyanakkor írásának a minősége is látványosan javult – bár igazán kifogásolható kezdetben se volt –, a tartalmát illetően pedig a bölcselet magasságaiba emelkedett. Meggyőződéssel hitte, hogy a betegsége is része, sőt fontos része írói mivoltának; hogy testének lassú fogyatkozása, pusztulása folytán titokzatos erők szabadulnak fel benne, amelyek építőleg működnek közre az alkotás – egyfajta teremtés – folyamatában. Szinte példaképként tekintett azokra a nagy művészekre, akik köztudottan valamilyen pusztító szenvedély rabjai voltak, meglehet, tudatosan szabadítva fel magukban ilyenformán azokat a bizonyos energiákat.
___Betegségének tünetei, melyeket hosszú lenne felsorolni, most egyszerre jelentkeztek. Csak feküdt az ágyon mozdulatlanul, behunyt szemmel; bántotta a világosság. Órák teltek el, mire rászánta magát, hogy felkeljen. Nagy erőfeszítésébe került minden mozdulat. Valósággal gyötörte a szomjúság, de alig ivott egy kis vizet, erős émelygés fogta el. Kimerülten feküdt vissza. Arra gondolt, akkor először, hogy meg fog halni. Csakhamar kezdett elsötétülni előtte minden, miközben úgy érezte, örvény ragadja el és egyre sebesebben húzza lefelé.
___Egy pusztaság közepén találta magát. Esti szürkület honolt a tájon, s imitt-amott könnyű párafelhők gomolyogtak a föld felett. Tudta, hogy itt kell meghalnia, magányosan, számkivetetten. Leborult a földre és fohászkodni kezdett Istenhez, hogy adjon haladékot neki, hiszen fiatal még, és oly sok mindentől megfoszttatta magát, hadd élvezze egy kicsit az életet.
___– Az írás lett a végzeted, miatta jutottál ide – visszhangzott az Úr hangja a pusztaság felett. – Ám remekművet alkottál, mely épülésére szolgál majd az eljövendő nemzedékeknek is. Teljesítem a kívánságodat, ha megtagadod, bizonyságául annak, hogy ez a nemes szándék vezérelt a megalkotásában, hiúság és becsvágy nélkül.
___– És mi módon tagadhatnám meg? – kérdezte ő, felegyenesedve s az égre tekintve.
___– Rábízod valakire, hogy az ő nevén váljon ismertté, neki szerezzen hírnevet meg gazdagságot, és őt tegye halhatatlanná.
___Az író nem késlekedett a válasszal.
___– Hálásan köszönöm, Uram, a nagylelkűségedet – mondta –, de nem vagyok érdemes rá. Csak annyi haladékot kérek hát, hogy tűzbe vethessem a kéziratot.
___– Dicsérendő a tartásod – mondta erre az Úr.
___Az író csak másnap ébredt fel, javában délelőtt. Teljesen egészségesnek érezte magát; mintha újjászületett volna. Az álmára furcsamód nem emlékezett.
Hozzászólások