Még a lassú ütemnél tartott, átjárta sejtjeit a dallam, de két kottafej a szívében maradt. Kivételesen, és egészen sokáig, és e néhány percben feloldódott az elmúlt, fals évek diszharmóniája. Végre sikerült magán kívül rekeszteni a valóságot.
Jó ideje a haragos gondolat zenélt csak benne. Az érthető önsajnálat és az egészséges, korához illeszkedő ösztön káosza fölkorbácsolta megtépázott, fiatal testét, és gyötörte, gyötörte, míg tébolyba nem fordult az érzés, és az eget rengető akkordok kiszívták minden erejét. Ilyenkor, a feje erőtlen bukott a mellkasára, és hang nélkül zokogott, míg a könnyek néma rapszódiát komponáltak a fekete-fehér billentyűkön.
Anyja az ajtófélfánál állt, próbált észrevétlen maradni, és összeroskadva, leírhatatlan fájdalommal nézte, s ha engedte, szorosan magához ölelte gyermekét.
Apja, a szűk dolgozószobájában a történelemdolgozatokat javította, az utolsó robbanó akkordnál kicsorbult a tollvég, és arcát a tenyerébe temette.
Péter előbb formált a hangokból dallamot, mint betűket. Mint más, hasonló korú gyermek, ki mikor ért rá felügyelete alatt, végig loholta a játszóteret, föl és megmászott mindent, csak éppen visszafelé, nehezített módban. Megszerezte a kötelező sérüléseket, és nem sírt. De egy óra elég volt, és már ismét a zongora előtt ült. Képes volt három-négy órán át gyakorolni, és az alig szünetek után ismét, és újra és újra a zongora. A konzervatóriumi évek alatt már rendszeresen koncertezett, díjakat nyert, miközben osztálya szellemi, fizikális motorja, programszervezője lett. Ha nem gyakorolt, szívesen ültek össze együtt zenélésre, hajmeresztő történetek kiagyalására. Már az első évben leszögezték, hogy a sikeres záróvizsgák után, az utolsó, nagy tervük lesz a bakancsos, hátizsákos túra vonattal, Olaszországba. Milánó és Róma, a Szent Péter székesegyház terén kiskoncert, lépcsőin hátizsákos alvással.
A Balatont tervezték amolyan levezető és felvezető programnak, ahol időt szakítanak az olasz utazás átbeszélésére is. Esővel, tikkasztó meleggel indult a késő júniusi nap. A vasúton találkoztak. Egyikőjük szülei meggondolták magukat, így eggyel kevesebben szálltak föl a Kenese felé tartó vonatra. A nyolc fiúnak sikerült két, egymás melletti négyes ülést lestoppolni, hangjuk betöltötte a kocsit, és a fölszabadult vidámság friss szele végig söpört a vonaton.
Péter nagyszülei már lent voltak a kenesei nyaralóban, és a nagyapa várta őket a vasútállomáson.
Az öreg jó kedélyű, bor- és hölgykedvelő, elismert tervezőmérnök hírében állt. Széles mosollyal fogadta a fiúkat. Bepakoltak a ZSD Nysa kisbuszba, majd irány a nyaraló.
Egy festő és egy mérnökember barátsága vezetett oda, hogy még ifjú korukban, egyszer gyerekestül, feleségestűl leutaztak ide telekvásárlás ügyében. A művész lélek természetesen olyan ideális helyet keresett ecsetjének, ahol a balatoni képeihez megfelelő témát talál. A két férfi éppen megállt egy viszonylag gazdátlan, elhanyagolt helyen körülnézni, amikor azt vették észre, hogy csönd van körülöttük. Ahogy jobban füleltek, nevetgélés, ágrecsegés hallatszott, ami a magaslat emez oldaláról átvezette őket a másik oldalra. Ahogy fölértek, gyökeret vert mindkettejük lába. Az elburjánzott, szabadon növő cserjék, fák mögött eléjük tárult a Balaton habos felhők alatt vibráló vize. Az enyhén lankás, frissen kaszált nagy területen az asszonyok két sárgabarackfát, és két, valószínű csihatagból termőre fordult, kicsi almafát találtak, és azt szedték, ették a gyerekekkel együtt, a pipacsos fűben ülve.
– Mint egy Szinnyei életkép! – István odafordult a festőhöz, és ennyit mondott:
– Még kell pár tíz év, mire ezek a gyümölcsfáink eltakarják, akár egy kicsit is előlünk ezt a szédítő panorámát.
Érezték, hogy valami máris megváltozott körülöttük, boldogságuk tapintható vált a levegőben. Pár pillanat után szólalt meg a festő barát:
– Talán az unokáink idejére.
Azzal kezet ráztak, és mint aki már a sajátjában jár, kel, vették birtokba a környéket. Így épült föl, pár év alatt a két kis nyaraló, egymástól zavartalan, kellemes, de kerítés nélküli, közös szomszédságban.
Az autóban István bá’ gondoskodott a harsány jókedvről, és a húszperces út alatt előkerült néhány pikánsabb „korabeli” udvarlós történet. Amikor megálltak, sokat mondó komolysággal az unokájához, és a fiúk felé fordult. Jobb keze mutatóujját nyomatékosan fölfelé emelte, majd elmondta az utolsó intelmét is:
– Aztán mindent csak szőr mentén fiúk!
A tapasztalatlanság pillanatnyi zavara után kitört a nevetés, majd gyorsan leszórták a holmijukat, és irány a VÍZ!
Kicsi strand, majdhogynem privát, mert az itteni néhány nyaralótulajdonoson kívül más nem járt ide. Lejjebb nádas, és horgászcsendességben két csónak. A fiúk, miután lehűsítették fölhevült testüket, a két csónakhoz indultak, beljebb eveztek, hogy a mélyebb részeken egy jót úsznak. Elsőnek Péter állt föl, nyurga, de izmos, inas teste megfeszült, ahogy kezét maga elé emelte, majd egy váratlan fejes ugrással a vízbe vetette magát. A hírtelen mozdulattól a csónak felborult, és a többiek is a vízbe estek. A másik csónakból a négy fiú combjukat csapkodva kiabál át, hogy ez aztán ám a valami!, míg amazok egymást fröcskölték, lökdösték. Csak Péter teste maradt mozdulatlan az 50 centis vízben…
*
A fiatal lány angol órára érkezett. Vizsgákra készült, és pótórákat vett. A földszinti panellakás meglepően tágas előteréből nyílott az egyik szoba.
– Helló! – lihegte. – Ne haragudj, hogy késtem, de ma busszal jöttem, apám nem tudott elhozni!
Azzal már le is ült szokott helyére. Praktikusan berendezett, tipikus fiús szoba, rengeteg videó, kazetták, hangfalak, lejátszók, és egy sarokba szorult zongora. Péter számítógép előtt ült kerekesszékben.
– Hogy vagy? – kérdezte a lány.
– Szarul! Pocsék éjszakám volt. Aztán megint itt voltak a mormonok, pedig már számtalanszor megmondtam, hogy engem ne térítgessenek. Néha azért, ha olyan kedvem van, elbeszélgetek velük, de legtöbbször lefárasztanak.
– Ha gondolod, kihagyhatjuk a mai napot – szólt a lány, de Péter intett, hogy maradjon, és a lány gyorsan kipakolta a dolgait.
– Kezdhetjük? – kérdezte Péter.
– Persze! – szólt a lány, és a közel egy órás, folyamatos munka végén a New York Times egy régi száma került elő. Péter fölcsapta valahol, és a lány elé tolta.
– Ezt kezd el fordítani – bökött ujjával az első címre.
A cikk a szüfrazsettek története volt. A lány hangosan olvasta: – … és a lóverseny pályán, a borzalmas hangzavarban demonstráló nők egyikét eltaposta egy ló, így ő lett a mozgalom első áldozata, ami még inkább fölkorbácsolta az indulatokat és lökést adott… – amikor hangos csöngetés szúrt bele a levegőbe. Péter édesanyja nyitott ajtót, és két fiú, meg egy lány tódult be az ajtón.
– Hát te még nem vagy útra kész!? Ma beszéljük át az olasz utat, elfelejtetted?! Kész az útiterv, mára ígérted? – záporoztak a kérdések, és minden olyan nyilvánvalóvá, természetessé vált a kicsi szobában. Péter meglepődött:
– Ne hülyéskedjetek, péntekre beszéltük meg, ma szerda van!
– Úúúú, tényleg!, akkor moziba megyünk! – vágta rá a lány, s olyanok voltak, mint a fiatal csikók.
Péter arca kisimult, elmosolyodott, s csak annyit mondott nevetve: – Már megint át akartatok vágni! – aztán egy hírtelen mozdulattal a tanítványa kezébe nyomta az újságot, hogy otthon fejezze majd be a fordítást. Ő ismerte már az érkezőket, sőt másokat is, közülük, mert nem ez volt az első eset, hogy az óra végére megérkeztek. Elköszönt, Péter édesanyja pedig hátizsákban hozta a szükséges dolgokat. Az egyik srác pedig már tolta is kifelé Pétert a tavaszi napsütésbe. Nyílt a kisbusz hátsó ajtaja, föl a kerekesszék, Pétert beemelték az ülésre, miközben folyt a vidám disputa, nevetgélés. Vitték, mert szükség volt rá, és mert szerették. És ő ment, mert szükség volt rá, és szerették.
A kisbuszt, a nagyapja hagyta rá. Az eset után lelki beteg lett az öreg. Nem szokott imádkozni, de akkortájt sokszor kulcsolta össze a két kezét – inkább engem vigyél – kéréssel. Aztán amíg Péterrel szülei hónapokig a kórházakat járták, felőrlődött az életvidám lélek és test. Utolsó napjait a nyaralóban töltötte. Ő elment, Péter maradt. A barátok átalakíttatták a Nysát, és sofőr mindig akadt, aki vezesse.
Hosszú volt mindenkinek az út idáig, és talán egy még hosszabb vár Péterre, de az sem lesz könnyebb az eddiginél. Mégis élni kell, valahogy, ahogy, amíg lehet.
Sokat gondol a nagyapjára. Amikor megtudta, hogy meghalt, a depresszió tovább nehezítette a gyógyulását. Aztán eljutott odáig, hogy nehéz óráiban már jó, bátorító érzéssel tudja felidézni utolsó emlékét vele, a Balatont, a fölemelt jobb kéz mutatóujját, a hamiskás mosolyt a bajusz alatt, és az utolsó intelmét:
– Aztán mindent csak szőr mentén fiúk!
Hozzászólások