1
Mikor lendült a katona keze, akkor jöttél rá: élned kell.
Midőn szilánk vágódott sápadt arcodba, gondoltad leveled jött: rövidesen menned kell haza, egyenest az ég felé.
Most már tudod, ha szeretni kellett volna – nem tetted igazán.
Inkább azt mondtad: önmegtagadás.
Pedig sírt valaki érted.
Késő.
Lassan elbújik a Nap, és egyre furább érzések jönnek rád. Valahol a lélek köldök-körüli régióiban.
Megtudtad azt is, hogy az ember igazából onnan sír, nagyon mélyről, léte mögül.
Megváltoztál.
Mély lettél, mint vérző sebeid.
És még mindig sír valaki érted. Csendben, szélben, nappalokon s éjeken.
De késő.
Lassan egészen sötét lesz és nem fog segíteni senki.
Most mondod ki magadnak először világosan: meghalok.
De azt is elharsogod idegeid húrjain, hogy boldogságodért halok.
S halkan mormolod csiszolatlan imádat: én nem vagyok méltó, hogy hajlékodba menjek, nem vagyok méltó, hogy karjaidba fogadj, nem vagyok méltó, hogy éjeken át simogasd homlokomat, nem vagyok méltó, hogy könnyeid fürösszék arcomat, nem vagyok méltó, hogy virágot adjak neked, nem vagyok méltó, hogy szóljak hozzád…
Pedig csak egy szavadba kerülne és én már boldogan maradnék.
De mennem kell, mert nem vagyok méltó…
Ajkaid és karjaid tartanak a kereszten, e végső száműzetésben.
Az Albizia virága születik újjá zavaros lelkemben.
Emlékszel?
Késő…
Szeretlek…
Kimondtam hát e szörnyű közhelyet…
Most elmegyek, hogy visszatérjek hozzád
Esőben, szélben, záporos havazásban, kínzó éjeken, homokviharokban…
Hogy újra hajlékodban ébredhessek
Kék és fehér virágokat vihessek.
2
Itt vagy hát égi léptű magány, szájba szorult kiáltás…
Szerbusz!
Látom, az ég kékje lilás kíntornává vált.
Hát így megyek el ezen a délután.
Fáj, forog minden színtartomány,
Húsom a poros bűzben végső enyészetre vár.
Köntösöm, az átkozott örökség, friss erőért kiált.
Majd eltűnik a szagom, s a domb füstölgő szemetével lesz egyveretű halom.
Éltem – ez kétségtelen, ezt most se tagadom.
A töviskoszorút tetteimért jutalmul kapom.
3
Hé katona! Te ott a falnál!
Mire gondolsz barna arcod sötétjében?
Végrehajtod-e a parancsot, a lándzsázást, szegezést még idejében?
Köpj egy nagyot a szemétdombra, nyisd ki késeddel agyadat, a késve emlékezőt!
Vagy fuss, rohanj, taposva tiszta hittel vetett búzát, s közben zokogva gondolj arra,
Mit mondott neked anyád…
Mire tanított – ha mert – katona?
Arra, hogy ölj?
Hogy e fal tövében várd valaki kínját, kit tán gyűlölsz, vagy most is csak a közöny gyötör?
Képzeld, ő tudja, hogy nem tudod mit teszel,
Hogy önkívületben küzdöd végig nyomorult életed.
Mondanád: „késő, neki így rendeltetett”.
De még nem sejted, hogy egyszer miatta emeled égre tekinteted.
Kiss Tamás Feltámadás című festményének részlete
__________________________________________________________________________
Hozzászólások