4.
Egyszer úgyis elmúlt volna minden
Rongyos sápadt öregségben
Zavart elmével, akadozó szívvel
De elmentem volna egyszer úgy is innen
Most mégis jobb így meghalni
Hisz atyám mellett gyermek leszek újra
Talán boldog is, mint egykoron a kis kunyhóban voltam
Mert imádott, mint kisgyermeket, kecske-sovány anyám
Ki sok pászkát megdagasztott s néha az égre meredt némán
Talán fényt látott mögötte, különös csapatot
Angyalszárnyú reményt, baktató tevefogatot
Elmúlt minden, ami gyermeki volt
Lábnyomaimba követ rakott s megátkozott az élet
De mondom, most jobb elmennem, mert haza megyek hozzátok emlékek
Testtelen apai és anyai csókok
Itt vagyok! Fogadjatok!
5.
Fügedarázs, fügedarázs…
Napcsíkos eget ember miért gyaláz?
Mit vétett a lég, a milliárdnyi kis tükör?
Miért épp végtelen elméd a börtönöd?
Fügedarázs, fügedarázs…
Miért gyűlölték az Ember Fiát?
Te bizton tudod, hisz a bibe sötét, melyben halálodat leled egy szebb életért
Utódaid mosolyáért, édesedő kocsonyáért…
Fügedarázs, fügedarázs…
Te nem láttál még bohócsipkát, kancsal mosolyt, halálhozót
Díszes ajkat, parancsolót…
Ordítozó parancsnokot, Napig érő hóhérbotot
Cselt és csalást a szemekben, könyörgő sírást az éjben…
Fügedarázs, fügedarázs…
Hol kezdődött el a romlás?
Beszélj, felelj, hisz nincs más, ki jobban tudná nálad
Milyen dolog meghalni a mámoros éjszakában
Égtől elzárt hús-szobában, illatozó budoárban…
Fügedarázs, fügedarázs…
Jó maggá válni talán?
Mohó fogak alatt őrlődni, mint húsos maradvány?
Félsz-e a rabságtól, míg kutatsz kijárat után?
Vagy sorsod nem más, csak önfeláldozás?
Fügedarázs, fügedarázs…
Láttad Krisztust a keresztfáján?
6.
A bohóc kifestett arca a lelked: ócska, elhasznált, illatozó púder, színe váltó semmiség,
csókálló smink.
De te csak megvagy vele…
Ha könnyek hígítják a mázt, te újra bekened: fintort vágsz, jókedvet mímelsz, de másokat megvetsz.
Tudod, hogy bohóc vagy, mégis felhördülnél, ha annak neveznének: talán ütnél kaszabolnál is, hogy megnyugtasd himbálódzó lelked.
Kóchajad hunyorgó szemedbe lóg, templomi térdelésed karneváli mulatság, keresztvetésed lelki csönd, felvillanó agyi hullám…
Mosolyod a kisdedekre iparkodó, semleges, s gagyogsz, mint egy zörgő robot, kit diódája tekerget.
Égre néző szemed csukva, a vak boldogságot kémlelő,
pedig bárányfelhők mutatják meg merre van a temető…
Pénz, hatalom és hús bohóca, csak tükröd lehet lelked igaz lenyomata: az élettelen, a rideg, a fényes, ahonnan szembenéz veled a megtagadott élet…
Ott, benne láthatod a valóságot, hogy bohóc mivoltod immár nem is álom…
Nem múló pillanat, eltévesztett mámor: betanult valóság, eltűnt aranykor, devalvált emléktár, elkergetett Ámor…
De te csak megvagy vele, mint lopott mogyorójával a szutykos kis pele…
Kiss Tamás Feltámadás című festményének részlete
____________________________________________________________
Hozzászólások