Magyar Miklós Én. Én. Én. Én. Esterházy Péter című kötete 2021. április 14-én, Esterházy születésnapján jelent meg. Erre a napra online kedvcsináló is készült a könyvhöz (amely elérhető itt). A bemutató azonban egészen a közelmúltig, november 2-ig váratott magára. Az alábbi interjú a beszélgetés rövidített változata. (A teljes bemutató az Írók Boltja Facebook-oldalán érhető el.)

A könyvbemutató beharangozója a bolt kirakatában (a bal oldalon) (Fotó: Kovács Bence)

ÉN. ÉN. ÉN ÉN. a kirakatban (Fotó: Kovács Bence)

Krizsai Fruzsina: Elsőként arról kérdezném Miklóst, hogy a kutatói életpályáján, munkásságában hol helyezkedik el Esterházy és – ami legalább ilyen fontos – az Én. Én. Én. Én. Esterházy Péter című kötet. Ennek felderítéséhez megkerülhetetlen a 2014-ben A posztmodern kelgyó enfarkába harap. Esterházy Péter és a francia új regény címmel megjelent kötetéről szólni. A kötetben kimutatja az egyezéseket és különbségeket az ötvenes évek francia regénytípusa, az új regény és Esterházy regényvilága között. Beszélhetünk-e az Alain Robbe-Grillet által fémjelzett új regény közvetlen hatásáról Esterházy művészete esetében?

Alain Robbe-Grillet

Magyar Miklós: A francia és a magyar irodalom, ezen belül az összehasonlító irodalom és az irodalomelmélet teszik ki kutatásaim zömét. Valahogy úgy alakult, hogy visszafelé haladva az időben, először az ötvenes években megjelenő francia új regényről jelent meg egy könyvem, majd a Hagyomány és modernség Proust, Gide és Malraux regényeiben, mígnem 2020-ban Villonról publikáltam egy kismonográfiát. Közben az egzisztencialista irodalomból Sartre és Camus életéről és műveiről írtam két könyvet. Esterházyról először 1992-ben Magyar irodalom a XX. században című, Endrődy Edittel és az itt jelenlévő Tverdota Györggyel írt könyvben jelent meg egy írásom. Ennek a későbbiekben érdekes sorsa lett. Egy évvel később a postás hozott egy svéd folyóiratot, a borítóján Esterházy Péter portréjával és benne az én tanulmányommal. Amikor a Francia Intézetben véletlenül találkoztam az íróval, és megkérdeztem tőle, mit tud erről az egészről, elmondta, hogy ő javasolta írásomat a folyóiratnak. Ettől kezdve elég sokat publikáltam Esterházyról, többek közt az Ön által említett A posztmodern kelgyó enfarkába harap című könyvet és a most bemutatandó kismonográfiát.

A posztmodern kelgyó…

A másik kérdésére, hogy beszélhetünk-e az új regény hatásáról Esterházy művészetére, a válaszom egyértelműen nem. Igaz, hogy a francia új regény és Esterházy művei között nem nehéz megtalálni a közös vonásokat, ám a magam részéről minden olyan állítást, amely szerint az új regény hat Esterházy írásművészetére, tévesnek tartok. Kulcsár-Szabó Zoltán csupán annyit jegyez meg az Esterházy recepcióról írt tanulmányában, hogy „Esterházy írásmódjára – egyebek mellett – a „nouveau roman” esetleges hatását is mérlegelték.” Kulcsár Szabó Ernő is óvatosan fogalmaz a hatás kérdésében. Ő az Útvesztő című Robbe-Grillet-regényt és a helyszínek hasonlóságát, valamint a szövegszerű ismétlődéseket említi. Szabó Gábor ennél tovább megy, ő Esterházy időkezelésében Robbe-Grillet és általában a francia új regény hatását véli felfedezni. A hasonlóságok és egybeesések mellett lényegesebbek a különbségek, amelyek elválasztják Esterházy művészetét a francia új regénytől. Nevezetesen: míg Robbe-Grillet „iskolája” „a mélység ősi mítoszai” címszó alatt a hagyományos regény valamennyi kellékét: cselekmény, tér és idő szőröstül-bőröstül az elavult kellékek panoptikumába száműzi, társadalomrajznak pedig nyoma sincs az új regényben, Esterházy körképet, korképet, ha akarom kórképet ad a Rákosi-éráról.

Krizsai Fruzsina: Miklós 1988 és 1991 között a Sorbonne meghívott professzora. Milyen hatással voltak Esterházyval kapcsolatos kutatásaira a Párizsban töltött évek? Franciaországban milyen visszhangja volt és van máig Esterházynak? Mely regényei váltották ki a legnagyobb érdeklődést a franciaországi olvasóközönség körében?

Krizsai Fruzsina és Magyar Miklós (Fotó: Kovács Bence)

Magyar Miklós: Esterházyval párizsi tartózkodásom alatt kezdtem el foglalkozni. A Sorbonne Összehasonlító Irodalom Tanszékének rendezésében tartott tudományos ülésszakon Jean Ricardou Dűlők című regényét és Esterházytól A fogadós naplóját vetettem egybe. Ami pedig az író franciaországi visszhangját illeti, több regényét lefordították franciára, többek közt: Függő, A szív segédigéi, Hrabal könyve, Harmonia Caelestis, Javított kiadás. Amikor a Sorbonne-on tanítottam, felkértek A szív segédigéinek franciára történt fordításának véleményezésére. Mivel csapnivalónak tartottam a fordítást, megkértem Jean-Luc Moreau költő és műfordítót, aki tökéletesen tud magyarul, nézzük meg együtt a fordítást. Véleménye egybehangzó volt az enyémmel. Elmarasztaló állásfoglalásom ellenére a fordítás megjelent. Ezt később Esterházynak is elmondtam.

A szív segédigéi franciául

A másik kérdésére válaszolva a Le Nouvel Observateurben 2016. július 15-én, Esterházy halálának másnapján megjelent egy riport Apám, a besúgó címmel. Az újságíró kérdésére, mit érez most apja iránt, Esterházy azt válaszolta, hogy leginkább hálát, de szánalmat is, mert nagyon nehéz élete volt. Arra a kérdésre, hogy miként ítéli meg a diktatúra korszakát, Esterházy azt mondta, hogy a diktatúra megtanítja a demokráciát. És sajátos humorával hozzátette: kétféle embernek volt veszélyben az élete: az arisztokratának és a nem arisztokratának.

Krizsai Fruzsina: Az idén megjelent kötetre fókuszálva kérdezném, hogy milyen szándékkal született a könyv? Miklós hol helyezné el saját megközelítését az Esterházy-elemzések sorában? Felteszi a kérdést: posztmodern szerző-e Esterházy? Mi indokolja ezt a közelítést, a kérdésfelvetést? Mi a posztmodernség tétje az elemző kötet szempontjából, és mi az Esterházy-életműre nézve? Milyen viszonyt ápol ez Esterházy önidentifikációjával?

Magyar Miklós: Karinthy kérdését, miszerint lehet-e férfi és nő között barátság, és ha igen, miért nem, úgy vethetnénk fel, hogy Esterházy Péter posztmodern? És ha igen, miért nem? A kritikusok többsége a posztmodernek között emlegeti Esterházyt, tegyük hozzá, joggal, ha François Lyotard tág meghatározására gondolunk, amely szerint a posztmodern helyzet az addigi tudás eszményi egységével való szakítást jelenti. Még a posztmodern irodalom ismérvei is egybevágnak Esterházy írásművészetének legjellegzetesebb vonásaival: kis elbeszélések pluralizmusa, a nyelvi játékok túlburjánzása, az idézetek, az improvizáció, a játékosság, az irónia, az élet és a művészet kettéválása. Tény, hogy a nyelvi konvenciók széttördelése tudatos tett Esterházynál. A posztmodern címkét elsősorban az intertextualitás mint a posztmodern regény egyik legfőbb ismérveként számon tartott jelenség miatt ragasztotta rá a kritika. Helyesebben a kritika egy része, mert a mértékadó kritikusok egyike sem jelentette ki expressis verbis, hogy posztmodern regényeket írna Esterházy. Az író maga több helyütt elhatárolódik a posztmodern címkétől. A Bevezetés a szépirodalomba című könyvének fülszövegét azokkal a szavakkal kezdi, amiket könyvem címének kölcsönöztem: „Fülszöveg, avagy a posztmodern kelgyó enfarkába harap.” Megteszi ezt másutt is. A Hahn-Hahn grófnőben egy rövid távirat: „Maga posztmodern!”. S a válasz: „Anyád”. Anélkül, hogy itt alkalom lenne belemenni a részletekbe, leegyszerűsítve a kérdést azt mondhatnánk, hogy Esterházyt nem lehet beskatulyázni a posztmodern irodalom fogalmába, de annak szinte minden jegye fellelhető műveiben.

Krizsai Fruzsina: Ide kívánkozik a kötet felépítésének a kérdése is. Az egyes fejezetek ugyanis egy-egy szempontot kínálnak Esterházy regényvilágának megközelítésére, didaktikus konklúzióval viszont aligha szolgálnak. Tekinthetünk erre a szerkezetre a posztmodern töredékesség metaszintű megidézőjeként? Hiszen mind fő kérdésében, mind a fejezetek lezárásában ott a tágasság, a gondolatív folytatásának a lehetősége.

Magyar Miklós: Nagyon érdekes felvetés. Az igazat megvallva a könyv írása közben nem gondoltam arra, hogy az egyes fejezetekben felmerülő kérdések nyitva hagyása a „posztmodern töredékességet” tükrözik. Való igaz, az összegzéseket az olvasóra bízom. Umberto Eco minden művet „nyitottnak” nevez. Esterházy regényeire ez a nyitottság fokozottan érvényes. Nos, a kritikus nem adhat − ahogyan maga mondja − didaktikus válaszokat olyan művek elemzésekor, amik maguk sem adnak választ a felvetett kérdésekre.

Krizsai Fruzsina: Az elemzés a szoros olvasat (cloze reading) módszerével él, a bőségesen válogatott példák szinte útjelzőként mutatják ezt nekünk. Hogyan lehetett igazán jó arányérzékkel megoldani ezt? Mi segítette Miklóst abban, hogy a megállapításaihoz kapcsolódó idézetek egyszerre legyenek kellőképp szemléletesek, mégsem túlburjánzók?

Magyar Miklós: Kérdésére válaszolva azt mondanám, hogy nem szeretem azt, amit a franciák „littérature sans texte” – szöveg nélküli irodalomnak neveznek. A bőséges idézetek az írót hagyják beszélni. Az pedig, hogy az idézetek szemléletesek legyenek, de ne legyenek terjengősek, egyfajta kertészkedést igényel. A kiválasztott szövegeknél elő kell venni a metszőollót, és ebben a könyv szerkesztője sokat segített.

Krizsai Fruzsina: Az intertextualitás a kötet egyik meghatározó kérdése, nem csupán a neki szentelt fejezetben, de lépten-nyomon felbukkan az elemzésekben. Miközben az intertextualitás megközelítésének számos elméleti lehetősége van, a könyvben olvasható Esterházy-idézetek értelmezése erősen támaszkodik az elemző (és az olvasó) műveltségére. Miklósnak mi erről a véleménye? Hogyan viszonyul egymáshoz az elméleti jártasság és tulajdonképpeni kulturális ismeretegyüttes? Milyen tapasztalatai voltak erről a kötetben szereplő elemzések elkészítésekor?

Magyar Miklós: Kérdése izgalmas problémát vet fel. Erről maga az író is nyilatkozott egy beszélgetésében. Marianna D. Birnbaum kérdésére, miszerint fontos-e számára, hogy a kritikus és az olvasó azonosítsa a vendégszövegeket, Esterházy előbb nemmel felel, majd pontosítja válaszát, és kiemeli az idézet által okozott „billegést”, „remegést”, az újat, amit az eredeti szöveghez ad, s amiből az olvasónak érzékelnie kell valamit. Én azt gondolom, hogy vannak olyan intertextuális idézetek Esterházy regényeiben, ahol jó, ha az olvasó felismeri az idézet forrását, de általában anélkül is élvezhetők a szövegek. Persze az mindig intellektuális örömöt okoz, amikor felfedezzük az idézet szerzőjét. Egyébiránt az intertextualitás egyáltalán nem a posztmodern, de nem is a modern regény találmánya. Michel de Montaigne, az esszé megteremtője, 1580 és 1588 között írt esszéiben már élt elődei munkáinak, elsősorban Plutarkhosznak bőséges idézésével. Ezek a jelöletlen idézetek Montaigne olvasói számára nem jelentettek problémát, hisz a görög és latin kultúrán nevelkedtek, így azonnal felismerték a forrásokat. Ugye nem kell mondani, hogy a tizenhatodik században nem beszélhetünk posztmodern irodalomról.

Michel de Montaigne: Esszék

Krizsai Fruzsina: Vannak az Esterházy-kutatásnak olyan csomópontjai, kérdéskörei, amelyek jelenleg is foglalkoztatják Miklóst? Várható ezek publikálása?

Magyar Miklós: Egy alkalommal Esterházyval beszélgetve felvetettem neki, hogy bár minden lapján ott a humor, ezzel az oldalával alig foglalkozott a kritika. Elgondolkodott és azt mondta, ez igaz, bár Kulcsár Szabó Ernő írt iróniájáról. Nos, könyvemben egy egész fejezetet szentelek Esterházy humorának, és mivel itt van még kiaknázatlan terület, gondolok más szerzők humorával való összehasonlító kutatásra.

Krizsai Fruzsina: Végezetül felolvasna könyvéből egy Esterházy-idézetet?

Magyar Miklós: A Fancsikó és Pintában a kitelepítést egy gombfocimeccs leírása közben mondja el Esterházy. Az anya kezében tartja a kitelepítésről szóló határozatot. Fancsikó megszólal: „Imént érkezett két ballonkabátos. – Előrébb hajolt, hogy „intimebb” legyen a hangulat. – Mintha mindig ez a két pofa jönne. Ezek talán csak ketten vannak? Szegények. – Részvevően bólogatott, egyre bűbájosabb lett. – Fölajánlották, hogy már holnap falura utazhatunk.”

A fölajánlották és a falura utazhatunk, az ávósok hátborzongató nyájasságát az iróniával átszőtt gyermeki naivitás prizmáján át láttatja az író. Az anya természetesen elsírja magát a végzés olvasatakor, amit Pinta – ismét csak a gyermek szemével, de egy felnőtt iróniájával – kommentál: „Pinta szerepként mondta: – Ezek a nők! Örömükben el-eltörik a mécses. Hát igen: napfény, patak, a sok kedves háziállat. Nagy a kísértés.” A természet ölével való szójáték, amihez valamelyikük „fölösen” teszi hozzá, hogy „öl”, az örkényi groteszk humorra emlékeztetően állítja a feje tetejére a valóságot.

„A természet öle – dörmögtem.
– Öl – mondta fölösen valamelyikőnk. Fancsikó vészjóslóan forgatta el egymáson két kis virágkezét.
Megkértek, hogy holnap reggel 8-ig lennénk ha szívesek elhordani az irhánkat. – Hát hordjuk el – vonta meg a vállát Pinta, és alamuszin meglökte az asztalt. (Mit remélt?)”.

Esterházy-idézet olvasása közben (Fotó: Kovács Bence)

________________________________________________________________________ 

Megosztás

Tweet