Mondok neked egy mesét • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Mondok neked egy mesét

 

Elhagyta a zöldellő mezőket és a biztonságot jelentő rizsföldeket.

A magasba törő hegy egyre közelebb került hozzá, hallotta a szirtek között a mélybe zúduló vízesések hangját, és a szél sikolyát. A sűrű ködben apró léptekkel haladt a ragyogó istenek felé. Még soha nem merészkedett ilyen messzire. A homály és az égi illatok ölelésében küzdötte fel magát a hófedte csúcsra, ahol a felhők már olyan közel úsztak az égen, hogy megérinthette azokat.

Belátta az egész világot. Ott volt, valahol a mélyben, a vályog viskó, ahol az utolsó köteléke is elszakadt, amely a világhoz kötötte. Szorosabbra tekerte magán a tőle kapott szakadt szárít és leült a világ tetején.

A csontig hatoló fagy sem tudta kiűzni a szerelmet a gondolataiból, hisz a hűség oly hevesen égett a szívében, hogy átjárta a forróság. A tarisznyájából elővette a férfi pipáját, azt szorongatva hunyta le a szemét és merült el az emlékeiben, várva, hogy a világ hatalmasságai megszánják. A láthatatlan erőknek akarta adni, élete összes jó cselekedetét. Egy kívánság, megannyi dicsőítő himnuszért, szorgos munkáért és alázatért.

Hol a Nap sütötte, hol a Hold sápasztotta az arcát, a világban teltek az évek, míg a hegyen, csak a szívverése mutatta az időt.

Az ő történetük akkor kezdődött, amikor az Úr végtelen magányosságában megosztotta önmagát. Egymásba kapaszkodott lelkek voltak, de a földkerekség legnagyobb fájdalmának a pillanatában, szétszakította őket a sors. Mint két faág a Gangesz sodró vizében, úgy ütköztek néha egymásnak az árban. Ilyenkor egymáshoz tapadtak és közösen úsztak a Létben. Érezték egymás erejét és fényét, hol egymásba gabalyodó indaként, hol évődő oroszlánként, de egy ideje már emberként.

A fényes látomások villanásait a megnyíló ég dübörgése szakította meg. A szikrázó trónusukat elhagyva álltak a szegény lány előtt az istenek, miközben rózsaszirmok és ezernyi ragyogó falevél hullott a magasságokból.

– Mondd, mit szeretnél? – kérdezték.

A lány tíz év után, először állt fel, a lábai bizonytalanul remegtek, a hajában megtörtek a jégvirágok a váratlan mozdulatoktól. Nyitotta a száját, de az ajkai nehezen formálták a szavakat, a csendben, melyet az elmúlt években töltött, a szavak feleslegesek voltak.

– Olvasni szeretnék neki. Rólatok mesélni, egy olyan korban, amikor a démonok közelednek majd felénk, amikor sötétbe borul a világ. Egy rég elfeledett világról beszélni, hogy a karjaimban soha ne féljen! Ezt adjátok meg nekem – kérte a lány.

Könnyes, könyörgő szemekkel nézte az ég küldötteit, de egy szempillantás múlva, már csak felszálló pára mutatta, hogy valaha is ott álltak.

Rémülten nézett körbe, de nem volt ideje a félelemre, mert elviselhetetlen fájdalmat érzett a szívében, és térdre rogyott. A világ tudását, egy nemzetség történetét égették a szívébe, hogy majd évezredek múlva, amikor sötét szárnyak suhogása töri meg a levegőt, mesélni tudjon a Férfinek az illúzió fogságáról.

A Himalája tetején, ma is ott áll az a fa, mely egy elhagyott pipából sarjadt ki és van a világban egy nő, aki minden éjjel mesét súg a szerelmének, hogy az sose féljen.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS