Az újságíró alamizsnás poharáról
Tom Wolfe (Richmond, Virginia, 1930 – New York, 2018)
Az utánajárás, a kutakodás, a riporteri munka, különösen a nem szalonképesnek tartott témákban… hát, hogy is mondjam, méltóságon alulinak érzett tevékenység. Az írót olyan kényelmetlen helyzetbe hozza. Nemcsak hogy be kell lépnie azoknak az embereknek a felségterületére, akikről ír, hanem még időbeosztásuk rabszolgájává is válik. A riporterkedés fárasztó, zűrzavaros és fizikai értelemben is mocskos, unalmas, és még veszélyes munka is lehet. De mind közül a legrosszabb, a finomkodók szemszögéből, a megalázottság állandó helyzete. A riporter azzal kezdi, hogy behatol valakinek a magánszférájába, olyan kérdéseket tesz fel, amelyekre nincs joga választ várni – előbb vagy utóbb olyan mélyre süllyed, mint aki máris alamizsnáért könyörög, alamizsnás poharát kitéve információra vár, vagy arra, hogy valami történjen, azt remélve, hogy elég ideig megtűrik ahhoz, hogy megkapja, amire szüksége van, miközben személyiségét a helyzethez alakítja, hol behízelkedő, hol engedelmeskedő, máskor elbűvölő, miként a körülmények megkívánják, eltűrve a csípős megjegyzéseket, gorombaságokat, néha még veréseket is a sztori megszerzéséért való örök buzgalomban – mindez olyan viselkedés, ami igen közel van a szolgaisághoz, sőt a kolduláshoz.
(Forrás : Tóth Szabolcs Töhötö: Első leütés)
Hozzászólások