1994 nyárutó, egy
éjszakai menedékhelyen
Miért csukódik be néha örökre
Isten kicsiny házán vajon az az ablak,
a nyomorból egy szemétdombra lökve,
ahol egyszer, régen átszállt már egy angyal.
Álma csókot hintett nagy öleléssel,
friss kenyér volt, édes, roppanós csokival,
kisautóval lepte azon éjjel,
ígérte, elviszi őt egyszer moziba.
Azt a csepp, bozontos hajú még aprót,
akinek kis keze szúr felém üvegkéssel,
s kiált valami rettenetes hangzót –
– Ki vagy te, hé, menj el, nem érem kevéssel!
Járt-e errefelé azóta az angyal?
Télbe készül rőt nyári est kacattal,
s életekkel megtöltött koszos szatyra gyűrt,
érkezik lassú lépteken haladva
a kín halomra, csatornának alja, bűz.
Zsúfolt az emeletágy, s a szűk szoba
velük nyeli rendületlen a napi port,
s elnyűtt testeket, miknek nincs is kora,
s figyel, rejtve észrevétlen a talmi bort.
Borzalom fő, serceg, „konyhakész”
avas szalonna ressre pirítva terül,
penészkenyéren szerencse ma csak néz.
Kis időre jött mámor gyomorba merül.
Járt-e mostanában erre egy angyal?
Kapun belépsz, és benned felindulás:
Igen lehet, és kell, és te majd megcsinálod!
Szőke loboncon, s könnyű piros ruhán
és fodrain hűs, városi szél ficánkol.
Amíg nem láttad, semmit nem tudsz róla,
milyen egy nyomorba zárt kisgyermek arca,
hogy rád néz haragos, dacos és szótlan,
aztán káromlást szól, s hadonászik karja.
Míg bőrödön nem folyt félelemverejték,
mert te kék szemű vagy, arcod, ruhád tiszta,
meg hát jóllakott, míg tőle ezt elvették,
s mert úgy érzi, semmit nem is kap már vissza.
Bár iszonyat húrja húz feszesre izmokat,
szívemben fájdalom, könnycsepp marja arcomat.
-–Istenem, milyen kicsik,
árvák, és… olyan koszosak!
Szakad a sóhajtás mélyről,
és nincs semmi pátosza.
Aztán lassú, még bizonytalan lépésekkel
elindul valami nem várt feléjük bennem.
Dalt kérdezek, verset, hogy óvodába jár-e,
és szeretik-e vajon az apró süteményt,
emlékszik tán valaki, mi volt ma az ebéd,
milyen szép a kicsiny lány zöldes barna szeme,
tudja-e a nagy fiú, katonának kell-e…
s már együtt énekeljük nyáreste a telet.
– Mikulás, Kiskarácsony, mihamarabb jöjj el!
Angyalok, angyalok,
halljátok, mily csengőn
szólnak a dallamok!?
És ezredéves szemétdombjuk felől
érkezik az a bozontos legkisebbik.
Az imént szelelt el, „fegyvert” hajítva,
s kezét most szorosan maga mögé rejtve,
kérdőn áll elém, megbotlik kavicsban.
– Van-e kisfiad vagy kisleányod néked? –
S fölnéz rám, oda föl a nagyon magas égbe,
ahová úgy érzi, soha fel sem érhet.
(Gyermeki hang – hallod már? – oly tiszta, és édes!)
– Mert ha igen, ajándékot küldenék én nekik.
Kerék híjas kisautót, – álombéli sárgát –
s a jobb sorsra készült kócos rongybabáját,
bizonytalan gyermekkéz – én már alig látom –
emel föl magasra ősi barátságot.
És mind ott állnak némán, megszeppenve.
(– Vajon méltó ajándék, és hát fogadja-e?)
S én kezembe öleltem apró, koszos kezét,
könnyemmel mosdattam meg hálás barna szemét,
s még üzent is valamit, de már nem halottam,
mert örült és sírt a szív, dobolt meghatottan,
és ügyetlen, zavartan zsebemben matattam,
még emlékszem, sós kekszet eleget találtam,
hogy – Ó jaj, mindegyiknek legalább egy jusson! -,
kezem, szemem őrajtuk kérve végigfusson
még egy Istenhozzáddal, oly gyorsan, oly csöndben,
s túlharsogva kérdezték–- Máskor vajon jössz-e?
Integetve ígértem – Igen, igen, persze!
Nyáresti fény oszlopához zilált-fáradtan dőlve,
tisztán állt, s nézett rám mosollyal, erőtlen,
mint szárnyas oltár, mint sok ismeretlenes
ismerős képlet, amit értek és érzek is már
azóta végre – egy Angyal.
Hisz ahová ritkábban jutnak el
e mennybéli szárnyasok,
mert olyan sok a dolguk,
oda menni nekünk kell.
Hozzászólások