Sopianae. Így hívták azt a porfészket, ahol véget ért a karrierünk. Semmi különös: egy mocsárba fulladt városka valahol a Limes mentén, melyet jobbára katonák laktak. Szóval nem egy nagy durranás egy olyan pályafutás végéhez, mint amilyen a gallé volt, és amilyen az enyém. Más véget érdemeltünk, mint ami itt jutott nekünk, annyi biztos, és ezt minden szerénytelenség nélkül állíthatom.
Néhány hónap múlva Rómában harcoltunk volna, no, nem a Colosseumban. Nem voltak illúzióink, oda már nem voltunk szalonképesek. Két kiöregedett gladiátor, harminc felett, már ne reménykedjen a Colosseumban. De mégis csak Rómában léptünk volna fel.
Addig azonban ott harcoltunk, ahol éppen tudtunk: Limes melletti porfészkekben, mint például ez a Sopianae.
Az amfiteátrum a város déli falánál állt. A fából készült lelátókon katonák, poros tógájú szabadosok, hivatalnokok, veteránok zsibongtak egymás bűzében, mindenféle gyanús utazó kereskedőkkel egyetemben.
Aulus végignézett a csőcseléken, majd nagyot köpött a homokba.
– Semmi hősködés, fiúk! – mondta nekem. – Csak mutassatok be nekik valami harcfélét. Semmi kedvem sérült gladiátorokkal megérkezni Rómába.
A gallra villantotta a szemét:
– Te is megértetted, ugye?!
A gall azzal az ostoba, idétlen vigyorával válaszolt, amivel mindig kihozta a sodrából a gladiátoriskola vezetőjét.
– Nekik is jár valami szórakozás – mondta végül.
Aulus nem szólt semmit. A jobb kezével lassan félrehajtotta tógája redőit. Elővillant az övére csatolt korbács. Erre a gall láthatólag lecsillapodott. Tudta, Aulus nem viccel, ellentétben Tullus-szal. Ő egy agresszív fasz, mint minden volt gladiátor, aki kiképző lett egy Ludusban. Ő üvölt, csahol, mint egy kutya. Aulus ellenben hallgat, de jó pár gladiátort agyonkorbácsolt már, ha úgy adódott. Néhánynak tanúi voltunk mi is.
Az itteni amfiteátrumban nem volt alagsor, lift, amivel a küzdőtérre emeltek volna minket, egyszerű kapun léptünk be a porondra. A nézők gyér tapsa fogadott minket, olyan volt a hangulat, mint egy kiszáradt teveszar.
– Meg kellene mutatni a bugrisoknak, hogy milyen is egy igazi – római – gladiátorharc – mondta nekem a gall.
– Csak óvatosan.
És megmutattuk. Bár a gall talán nem egészen így gondolta. Először csak azzal bosszantott, hogy a szemem előtt hadonászott a kardjával.
– Hagyd ezt abba – sziszegtem neki –, hagyd ezt abba, mert megbánod!
Csak röhögött, majd megsebezte az oldalamat.
– Csak a vér kedvéért – vigyorgott rám. Ezután por rúgott a szemem közé, és beverte az orromat.
– Ne baszakodj, gall, velem ne!
A közönség kissé felélénkült, és ettől ez a hígagyú barom vérszemet kapott. Hallottam, rohan felém. Vakon hátráltam, lassan elértem azt a kőoszlopot, ami az aréna közepén állt. Ehhez az oszlophoz szokták kiláncolni a halálra ítélteket. A gall rohant felém. Hallottam, ahogy a láncokat csörgeti a szél a fejem felett. Felugrottam. Megkapaszkodtam a láncokban, és már készültem, hogy lendületből fejbe rúgjam ezt a hülyét, mikor a súlyomtól dőlni kezdett az oszlop. Vakon ugrottam valahova és elterültem a homokban. Az aréna most már egy emberként üvöltött a gyönyörtől. Megadtuk a módját a szórakozásnak, az biztos! Nem sejtettem, hogy mennyire!
Ezután csak arra emlékszem, hogy ott állok a küzdőtér közepén, az őrjöngő emberek között, és előttem a földön a gall fekszik. Lábát összeroncsolta a rádőlő oszlop.
– A lábam, lábam! – kiáltozta kétségbeesetten.
Nem tudtam mit csináljak. Kinéztem Aulusra. Nyugodt arccal állt a porond szélén. Világosan láttam, hogy jobb keze elindult a korbácsa felé. Mellette magán kívül üvöltözött Tullus, hogy tönkre tesszük az üzletet.
– Nem akarok nyomorék lenni – mondta a gall ekkor. – Öljél meg!
– Micsoda?!
– Nem tudok nyomorékként élni. Öljél már meg! Mire vársz?!
Láttam a két véresre zúzott lábat, láttam, ahogy Aulus keze egyre közeledik a korbácshoz, láttam a vérszomjas arcokat a lelátón, és láttam a gall könyörgő tekintetét.
A mozdulat precíz volt, látványos és ezerszer begyakorolt. Még Rómában is megbámulták volna: meglódítottam a kardot, csillogva pördült a fejem felett, majd a gall torkában állt meg.
A poros amfiteátrum most felrobbant, az emberek szabályosan őrjöngtek. Én és a gall felülmúltuk minden kisvárosi vérmes álmait.
Aulus hallgatott, már a kezében tartotta a korbácsot, arca mint valami szikla. Tullus hangját világosan hallottam, ahogy azt üvölti felém, hogy kurafi vagyok és ki fog herélni.
Megmarkoltam a kardot, és kifutottam a falelátókon keresztül az arénából. Nem állt utamba senki, nem is lett volna ajánlatos.
Kint a mocsarak felé rohantam, egyenesen déli irányba, minél messzebb a hegytől, minél messzebb ettől az átkozott várostól.
Hozzászólások