„Ha csak kitesszük a lábunkat az utcára, a tereken szobrokat, monumentális épületeket, templomokat találunk, rajtuk és bennük szobrokat, festményeket, s mindezt egy szóval: művészetnek nevezzük.” (részlet Lázár Béla: Kis művészettörténet c. könyvéből)
*
A tematikus címszóban szereplő művészet és pénz nem szól másról, mint a művészetek (művészek) támogatásáról. Ugyanis a művésznek is meg kell élnie. Élnie, mert csak akkor tud alkotni, olyan maradandó alkotást létrehozni, melyet majd az utókor is becsülni tud. Ezt az anyagi támogatást igényelte már a görög, a római, a középkori, a szocialista, a polgári művészet és természetesen napjaink művészete is. Ezek a pénzügyi támogatások azonban nem egyértelműen a művészetek támogatására kerülnek felhasználásra. Mert ugye ebből szakít a közművelődés, a kultúra és végül a művészet. Ki tud adni – pénzt? Ez a pestiesen szólva – jó kérdés. Első sorban az államnak van ilyen jellegű funkciója, melyet különböző pályázatok útján tesz közzé. Ehhez járulnak még (kis pénzükből) az alapítványok, jogi személyek, közhasznú és nonprofit szervezetek, polgári társulások, vállalkozók és az adakozó szándékkal (és „tehetséggel”) bíró állampolgárok. Karinthy Frigyes szerint: „A gazdag ember filozófiája: Csak annak adok, aki nekem rokonszenves. De nekem nem rokonszenves, akinek adni kell.” Aztán ezen a gondolatmeneten a kevéske pénz is csak úgy csörgedez, mint száraz időben az erdei patak vize.
*
„A művészet „az emberiség tudatra ébredése” (Babits Mihály), s egyben az emberiség egyetemes nyelve. Az emberi haladásért és tökéletesedéséért küzdő művészek alkotásai – mint a megismerés jelentős eszközei – tartalmasabbá, színesebbé teszik életünket, gazdagítják érzelmeinket. „Világképünk a művészet nélkül tökéletlen lenne” (C.Fiedler). De a művészet segít abban is, hogy ne csak a múzeumokban és képtárakban keressük a szépet, hanem közvetlen környezetünket, otthonunkat, munkahelyünket is úgy alakítsuk, formáljuk, hogy általa harmonikusabbá váljék életünk.” (részlet: M. Kiss Pál: Művészetről mindenkinek c. könyvéből.)
*
K. Tibor az egyetemen művészettörténetből diplomázott. Ennek már vagy harminc éve. Otthon ült a szobájában, csendes magányában és a művészetről elmélkedett. Az elmélkedése során több híres ember szava jutott ismételten eszébe, visszaidézve tanulmányait. „A mű nem annyira a művész, mint inkább azok által él, akik szeretik a művészetet, és azért szeretik, mert keresik az emberséget.” (József Attila). Hippokratész szavai is eszébe jutottak: „Az élet rövid, a művészet hosszú.” Ehhez hozzátartozik Wassily Kandinsky szavai, mely szerint: „Az alkotás nem ismer kényszert – a művészet szabad.” Ady Endre, pedig úgy fogalmazott: „A művészet nekünk … vigasztalásunk, szent hitvallásunk.”
*
L. Károly a Duna menti kisvárosban lakott. A gimnázium elvégzése után először a MÁV-hoz került, áruraktáros lett. Később a vasút már nem szállított árut, csak utasokat, így feleslegessé vált munkája. Először otthon ténfergett, majd rajzolgatni kezdett. Ő maga is meglepődött, hogy ez mennyire jól megy neki. Egy barátja elvitte rajzait a kisvárosban élő és alkotó festőművészhez, aki szárnyai alá vette L. Károlyt. Szorgalmasan rajzolt, majd festett. Először akvarell volt napirenden, majd az olaj. Sajnos a festőművész is szűkösen élt, neki is behatároltak voltak az anyagi lehetőségei, tehát folyamatosan nem tudott festéket, vásznat adni az ifjú titánnak. L. Károlynak az volt a szerencséje, hogy zenei tehetsége sem volt kisebb, mint a festői. Gitárjával hetente kétszer leült a piac bejáratához és dalolt, zenélt. Jobb napokon pár ezer is összejött fémpénzekből. Aztán ebből vett festéket, vásznat. A kereteket, melyekre a vásznat feszítette, otthon maga fabrikálta össze. Jó három év után a művelődési házban megrendezték első önálló mini kiállítását. Két képét egy látogató (mecénás) meg is vásárolta. Úgy érezte, övé az egész világ…
*
T. Z. Károly már nem számított kezdő írónak. Az utóbbi években több folyóiratban jelentek meg novellái. Ez bizonyos alkotói örömmel töltötte el, még büszke is volt arra, amit formált. Talán ez a legtermészetesebb reagálás mindarra, amit tett. Önálló kötetet szeretett volna, össze is állította a szerény, füzetnyi nagyságú könyvecskét. Elküldte egy kiadónak. Többszöri sürgetésre, elutasító választ kapott. Ezt még öt kiadóval, levelezés, telefonálás követte, melyre hasonló nemleges választ kapott. Még szerencse, hogy mindez kedvét nem szegte. Arra az elhatározásra jutott, hogy megpróbálja egyedül. Magánkiadásban elrendezni ezt az önálló kötetet. Mert ugye, milyen író az olyan író, akinek még egyetlen kézbe vehető könyve sem jelent meg. Itt jön képbe (kézbe, számlára) a pénz. A kiadáshoz bizonyos költségek kifizetésére van szükség. A leírt sorokat nyomdai hasábformára kell szerkeszteni (ha már rutinos számítógép kezelő, ó maga is készítheti). Jön a nyomda költsége (papír, nyomás, kötés stb.) Ha kész a könyv, akkor a forgalmazás. T. Z. Károly úgy döntött, belevág a könyvkiadásba, egyedül. Mivel egyértelművé vált, hogy olyan mecénás nem akadt, aki egy összegben letette volna azt a bizonyos 250-300 ezer forintot, amennyibe a kiadás kerülne, egyéni akcióba kezdett. Kilincselt, mondta a szöveget, alázkodott, fogadkozott, már fárasztó is volt ez a tortúra, de összejött a kívánt összeg. Elindult a nyomdai gép és kész lett a könyv. Itt jutott eszébe pihenésképpen az a mondás, miszerint: „a pénz, az, ami nem boldogít, de jó, ha van!”
*
A pénz, amelyet kapcsolatba kell hoznunk a művészettel, mert ez a mozgatórugója, régi eredetű. A pénz olyan meghatározott értékkel bíró tárgy, mellyel cserekereskedelmet lehet bonyolítani. Érdekesség – Borneoban még a XIX. században is törvényes fizetőeszköz volt az emberi koponya. Évszázadokig a sót is fizetőeszközként használták Etiópiában, de a régi Rómaiak is sóval fizették ki a munkásokat. Ha most egy kis iróniával a koponyáról és a sóról beszélve társítjuk napjaink művészeteket, támogató magatartását, akkor ezt kell mondanunk, hogy „elsózott” világunkban, nagy rendet kellene tenni a „koponyákban”, hogy minden a helyén legyen.
*
Egyik legismertebb mecénás volt VII. Kelemen pápa, aki rajongott a szobrászatért, festészetért és az építészetért. Jelentős összegekkel támogatta Michelangelo, Sebastiano del Picombo, Raffaelo és Cellini munkásságát. A támogatás azonban nem védte meg a művészek alkotásainak egy részét az akkoriban Rómát feldúló német zsoldosok barbár pusztításaitól. Mégis azt kell mondanunk, melyet Temesvári Pelbárt, ferences szerzetes (1435 – 1504) mondott: „A művészet örök, az élet rövid, s a tapasztalat csalékony.”
*
A művészetet – annak különböző ágait – az alkotó művészek „készítik”. Sokszor vagyunk kíváncsiak, hogy keletkezik, hogy alakul, hogy fejlődik az emberi lélekből az a vágy, hogy érzéseit formába öntse, és formáit érzésekkel átalakítsa. A megszületett alkotások, egy szobor, egy festmény, egy zenemű, egy épület, egy könyv és még sorolhatnánk, hatással van ránk. Fazekas István szerint: „A szép elvarázsol, a fenséges magával ragad.” Ivan Alekszejevics Bugin azt mondja erre: „A művészet lépcsőfok egy jobb világ felé.” A realitást előtérbe helyező Oscar Wilde megfogalmazása: „A művészet sokkal inkább fátyol, mint tükör.” Ezen aztán vitatkozhatnánk…
*
Z. Attila most töltötte be 55. életévét. Már több mint húsz éve vállalkozó. Ez idő alatt egy kis „üzemet” hozott össze a kisváros határában. Meglepő eszközöket gyártott nyomó, préselő, esztergáló gépein. Ezek mind a háztartásban kellenek, ezekkel lehet húst kloffolni, krumplit, zöldséget tisztítani, sütni benne, passzírozni, szűrni, meg minden efféle konyhai műveleteket. Jól számított, mert minden háztartásban kell ilyen eszköz. Volt egy kis megtakarított pénze, mikor belevágott ebbe a vállalkozásba. Ő nem a rablóféle felszólításnak volt a híve: – „Ide a pénzt! Vagy megöllek!” Másként gondolkodott, a japán közmondást fogadta meg: – „A pénz vitorla a zsebben.” Apránként szedte össze, ezért sok kloffolót, tésztaszaggatót, szűrőt, tepsit kellett legyártani emberivel. Mert ugye közel ötven főnek adott munkalehetőséget. Aztán ahogy így forgatta a dolgokat, szépen gyarapodott. Talán ismerhette Berzsenyi Dániel szavait, ha nem is fogalmazta meg: – „Ész, pénzt ád minden, de csak együtt osztanak áldást.” A gyarapodást azonban óvatosan, nem hivalkodva tette. Egy régi házat felújított, belülről modernül berendezte. Hatalmas nappalit alakított ki, sok-sok falfelülettel. – Kell a hely a képeknek! – mondta, amikor építkezett. Ugyanis művészetpártoló lett. Még gimnazista korában ismerkedett össze egy festővel, innen a festmények utáni vonzalom. Több festményt megvásárolt, aukciókra járt. A képeit neves festők nevei fémjelezték. Jól érezte magát ebben a környezetben. Mintha ismerte volna Ernest Hemingway mondását: „A képet nézd elfogulatlanul, a könyvet olvasd nyílt szívvel, mint a tied, az életedet meg éljed, ez az egész.”
Hozzászólások