Beérni a legtöbbel
Élete delén valamelyest már túl, de még ereje teljében a Bajnok – így emlegették messze földön is – felkereste a bölcs remetét. Az a kunyhója közelében ásott gödör peremére ültette, ahogy a látogatóit szokta, majd leült vele szembe.
___– Hallgatlak – mondta aztán.
___– Számtalan módon tettem próbára a képességeimet – kezdte mondanivalóját amaz. – Ádáz csatákban forgattam a fegyvert zsoldosként, kitűnve vitézségemmel, diadalmaskodtam vagy félszáz párviadalban, átkeltem a tengeren egy lélekvesztőn, végigvándoroltam a hatalmas pusztaságon egy szál bottal, égbe nyúló, örök hó födte bérceket hódítottam meg, erőművészként ejtettem ámulatba a publikumot nevezetes vásárokon, dermesztő hidegben úsztam át a Nagy Folyón jégtáblákat kerülgetve, fenevadakkal küzdöttem meg tiltott viadalokon, hadd ne soroljam tovább. Számtalanszor adtam hát bizonyságát különvalóságomnak és bőven volt részem dicsőségben, a lelkem mégse telt el megelégedéssel. Úgy érzem, a legnagyobb kihívás, mellyel kiérdemelhetném a legnagyobb dicsőséget, még előttem áll. Ám nem tudom, mi lehetne az. Te alighanem meg tudod nevezni.
___A remete nem gondolkozott sokat.
___– A legnagyobb kihívás nem kecsegtet dicsőséggel – mondta. – Egy életen át tart, és legfeljebb a tisztelet és megbecsülés kiérdemlésére szolgál lehetőséggel.
___– Mi az hát? – kérdezte a Bajnok.
___– Nap mint nap ugyanazt tenni – válaszolta a remete. – Miként teszi azt a jó mesterember, a földműves, a kereskedő, a tanító, a tudós, a lelkipásztor, hadd ne soroljam tovább. Minden más csak nagyravágyás, evilági hívság.
Az utolsó lecke
A Mester elérkezettnek látta az időt, hogy elbocsássa a tanítványát. Így szólt hozzá:
___– Elegendő útravalót kaptál a tanításokból, most már tapasztalatokat kell gyűjtened, a magad útját járva. Megmutatom hát az utadat.
___A dombok között megbúvó falujukat maguk mögött hagyva, nemsokára egy hatalmas, szinte végeláthatatlan, vad növényzettel borított rónaság határához értek. Elszórtan szelíd halmok, kisebb-nagyobb facsoportok meg bokrok hosszabb-rövidebb sövénye törte meg a táj egyhangúságát.
___– Íme hát az utad – szólalt meg a Mester, miközben kinyújtott karjával félkört írva le végigmutatott a rónaságon. – Az átellenben, a láthatáron kéklő hegyek vonulatához vezet; azon túl a halál birodalma van. A magasra nőtt, buja növényzettől persze nem láthatod, milyen veszedelmeket rejt. Ingoványt, földnyiladékot, dúvadak vackát, haramiák búvóhelyét akár.
___A tanítvány kissé értetlenkedve kémlelte a vidéket.
___– Ha útmutatót eleget is kaphattam – szólalt meg végül –, talán nem jutottam elég messzire a lényeglátásban. Merthogy az utamat bizony nem látom.
___– Pedig itt van előtted, számtalan másik út között. Némelyiket keresztezi is, másokkal hosszan fut együtt, megint másokkal meg eggyé válik egy darabon, de aztán egészen másfelé kanyarodik. Hunyd be a szemed, az segít a lényeglátásban.
___A tanítvány úgy tett. Csakhamar felderült az arca.
___– Most már látom – mondta lelkesen, még behunyva tartva a szemét. Aztán kinyitotta. – Vagyis értem, tudom.
___– Tehát?
___– Nekem magamnak kell kitaposnom azt az utat. Az utamat.
___– Már kezdtem attól tartani, hogy csalódnom kell – húzta fel szemöldökét a Mester színlelt rosszallással –, és nem mondhatom el rólad, hogy a legjobb tanítványom voltál, aki minden feladványt meg tudott fejteni.
Hozzászólások