A festészet és a költészet szoros kapcsolatát elsőként az időszámításunk előtt az ötödik században élt Szimonídész görög költő, a marathóni csata megéneklője említi: „A festészet néma költemény és a költészet beszélő festmény”. Horatius római költő Költői hitvallásában „Ut pictura poesis”-ről beszél, azaz arról, hogy a költészet olyan, mint a festészet.
A polihisztor Leonardo da Vinci, a reneszánsz előfutára némileg módosítja Szimonídész mondását: „A festmény néma költészet és a költemény egy vak festmény.” Szerinte a maga módján mindkét művészet utánozza a természetet.
A 17. századi francia költő és festő, Charles-Alphonse Dufresnoy szerint a festészet és a költészet két nővér, akik mindenben hasonlítanak egymásra, ugyanakkor egymás riválisai.
Abban az időben csak olyan téma volt méltó a festő ecsetére, ami egy versben is elmondható, azért, hogy a nézők lelkét távol tartsák a mindennapok trivialitásától. Ezt az elvet követve alkotja meg Nicolas Poussin remekműveit, amelyek között a Biblia történeteinek ábrázolása is szerepel. Az alábbi képen Mózes családja a Nílus partján áll, az édesanya, Jokebed egy kosárban a vízre teszi a csecsemőt.
Ez a kötelező „együttélés” korlátozta a festők témaválasztásának szabadságát.
1766-ban Gotthold Ephraim Lessing német drámaíró, esztéta híressé vált Laokoón vagy a festészet és költészet határairól című művében (magyarra már 1877-ben lefordította Braun Zsigmond) kifejti, hogy természetüknél fogva a festészet − általában a képzőművészet − és a költészet teljesen idegen egymástól. Szerinte a költemény az időben játszódik, míg a festmény, a szobor a térben valósul meg. A költészet területe a cselekvés, míg a festészet csupán a szépséggel foglalkozik. A Lessing könyvének címében szereplő Laokoón Apollón egyik papja volt, aki a trójai háború idején figyelmeztette a trójaiakat, hogy Odüsszeusz egy falóban katonákat rejtett el. Bele is döfte dárdáját a falóba, ám ennek ellenére a trójaiak a fellegvárba vitték azt. A híres Laokoón szoborcsoport azt a jelenetet ábrázolja, amikor Laokoón bikaáldozatot mutat be Poszeidónnak, a tenger istenének, és ekkor két kígyó közeledik feléje. Laokoón két fia apjuk segítségére siet, de a kígyók őket is megölik.
Lessing elmélete mindkét művészetre jótékony hatással volt. A festők a tájat önmaguk miatt is megfesthették mindenféle „kötelező” történet nélkül. Jó példák erre Jean-Baptiste Camille Corot tájképei.
A 19. században a költők is megszabadulnak a múlt béklyóitól és az intimitást, a mindennapokat választják verseik témájául, mint Charles Baudelaire A romlás virágaiban. Egyik legismertebb szonettjében a természet harmóniáját, az ember és a természet viszonyát írja le. Minden mindennel összefügg: a dolgok titokzatos harmóniájának kulcsa az „egymásba csendülő” szín, hang és illat.
Kapcsolatok
Templom a természet: élő oszlopai
időnkint szavakat mormolnak összesúgva;
Jelképek erdején át visz az ember útja,
s a vendéget szemük barátként figyeli.
Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak
valami titkos és mély egység tengerén,
mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,
egymásba csendül a szín és a hang s az illat.
Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok,
oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák,
− s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok,
melyek a végtelen kapuit nyitogatják,
mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé:
test s lélek mámora zeng bennük ég felé.
(Szabó Lőrinc fordítása)
_____________________________________________________________________________
