Bús zene töltötte be a kertet, az emberiség szívbe markoló keserű dallama. Mindenki úgy tett, mintha nem hallaná. Az élő szélben, a tejóceán morajlásában bíztak, hátha elnyomja a fáradhatatlanul átszivárgó hangokat.
Mindenki halkan tette a dolgát. A túláradó szeretet kegyelmében lebegtek, vagyis inkább tobzódtak. A jólét átszellemült arcokat produkált, a boldogság magasztos gondolatokat szült. Nagyszerűek voltak, tiszták és egy kicsit unalmasak.
A vallástalanság és a primitív gőg, megrémisztette a gyermeki énjüket. Elutasították és sajnálattal szemlélték a földi világ vándorait, pedig egyszer ők is lent jártak, őket is kísértette a vágy és a mélybe húzó tudatlanság.
Tenni kellene valamit, mert vannak köztük jók is, megérdemelnék a bűnbocsánatot. Magasból nézték a mélyt.
Kiment a meghívó! Az Úr maga köré gyűjtötte a legkiválóbb híveit. Az angyalszárnyak repdestek, a szentlélek tüze vibrált a glóriákon. A szentek gyülekezete, az angyali seregek vezérei és Isten egyetlen fia ülte körbe az asztalt.
– Nem tudom megmenteni őket – szólt Isten. – Nem használ már a büntetés, a kín. Nem nyílik a szemük, nem látják a fényt, pedig már görnyedten járnak, véres a fejük, ordítva szülnek, remegő, sáros kézzel moslékot esznek. Az önzőségük határtalan, azt képzelik, hogy hatalmasabbak már, mint én. Megváltó kell nekik, egy égi lény, aki leszáll közéjük és rám irányítja a tekintetük.
Csendben ült és tudta, hogy menni fog. Sajgott a keze, már érezte a szöges ostor csípését a hátán. A homlokából szivárgó vértől homályosan látott.
Ez most komoly?! Tényleg neki kell mennie? Nem vihetné a keresztet Mihály? Ő sokkal vagányabb. Ellent tud majd állni, hisz a kéj oly közel lesz, uralhatná is azt a világot, de áldozatnak megy, nem királynak.
Tudják ők ott fent, hogy mily nehéz az élet, de a kínok felmérhetetlen világában uralkodik a végzet. Ha ő elvitte a keresztet értünk, akkor mi cipelhetjük a faágat Értük.
Hozzászólások