Elizabeth Barrett Browning lírája után
Édes Kincsem!
Még fel sem kel a nap, de már az éjszakát várom. A szellőt, a lágy fuvallatot, amelyen a lelked az ágyam felé lopakodik. Csendben érkezel, bús éveket feledtetsz, árnyakat űzöl el. Csak mi tudjuk ketten és fent az Úr, hogy a kezem a kezedben oldódik fel.
Más a sorsunk jól tudom, így csak az éj leple jutott, de ilyenkor a mennyország hull le ránk, a csillagpor a vánkosunk.
Féltelek! A szívem lángol és megsebez. Izzik és forr a vágy, a sóvár szemem csak Téged látni vár. Elmehetsz, ha a királynői koldus terhe nagy neked, de légy kegyes, s hadd nézzem a drága szád. Megvédelek, nem bánt a sistergő parázs, csak hajtsd a mellemre a fejed!
Mivel hálálhatnám meg, hogy minden éjjel jössz, hisz oly szegény vagyok. Mit érdemel, ki a jót vissza nem fizeti? A kínhalálnál is sokkolót. Betűket adok, végtelen formákat, halmazokat, az életem ritmusát, mellyel tán nem szennyezem be a napod bársonyát.
Egy kristályt szeretnék, egy fényes odút, melyet a Holdba zár az Úr. Ott rejtőzhetnénk el, mi ketten és súghatnám szüntelen, több ezerszer is el, hogy csak a Tiéd vagyok!
Hozzászólások