A próza műfajában nem megy ritkaságszámba az önéletrajzi ihletésű regény, melyben a szerző megörökíti élettörténetét, vagy annak csupán egy-egy fontos, emlékezetes epizódját, akár hűen a valósághoz, akár – ahogy én is szoktam – gazdagítva, kiszínezve a képzelete által. Ennek fordítottjára viszont aligha akad példa; nevezetesen, hogy egy készülő regénynek a szerző képzeletében fogant cselekménye az ő további sorsává lesz. Ám az alábbi levéltöredék tanúsága szerint mégis előfordulhat. A levelet névtelen feladótól kaptam, jó egy esztendeje. Csak a felvetésem tárgyához kapcsolódó részleteket közlöm belőle.
___„…Én már eltávoztam az élők sorából, névtelenül, jeltelenül, és amit mégis hátrahagyok az életemből, abban a reményben, hogy méltó, vagyis avatott kezekbe kerül, az egy regény tervezete. Kudarcot vallottam a megírásával, teljes, és ha lehet azt mondani, tökéletes kudarcot, olyanformán, hogy a sors, melyet a főhősnek szántam, az én sorsom lett, én éltem meg ténylegesen, valóságosan, minden lényeges részletével, mozzanatával és persze végkifejletével. Ám ne gondolja mégse, hogy sajnálom, illetve sajnáltam, hogy így történt, és hogy az életemet is kudarcnak tekintettem volna emiatt, hiszen egyfajta teljességet éltem meg, vagyis egy bizonyos értelemben teljes volt az életem. De vajon azok is, akik boldogok, valójában többet mondhatnak-e el magukról? Ó igen, végső soron boldog voltam hát én is, most már, e levél írásakor nem is habozok kijelenteni. Talán elhiszi nekem, s talán meg is érti – már megbocsásson –, hogy van a szenvedésnek, pontosabban a szenvedés képességének egy mértéke, amely már boldoggá tesz, ha nem is a szó hagyományos értelmében persze. Én pedig, mikor e sorokat írom, talán már eljutottam e képesség végső határáig. Igen, elmondhatom, hogy magamban hordozok s őrzök minden bánatot, fájdalmat, nyomorúságot, amit az ember valaha is átélt, illetve átél és még átélhet, s hogy együtt szenvedek sok-sok millió emberrel, akik közül ki tudja hányan már nem is élnek és ki tudja hányan meg sem születtek még, és szenvedek azok helyett, vagy inkább azokért is, akik e pillanatban boldogok éppen. Már csak az van hátra számomra, hogy véget vessek az életemnek…
___Íme hát a regénytervezet, mely az én rövid élettörténetem sommája is egyben:
___Egy életvidám, céltudatos és tetterős, kellő pártfogással is bíró fiatalembernek ígéretes, ranggal és gazdagsággal kecsegtető pályája kezdetén az a rögeszméje támad egy látomásszerű álma folytán, hogy az ő küldetése egy olyan remekmű megírása, amely a főhős szenvedéseinek, egyszersmind valamiféle magasztos, örök derűből táplálkozó, rendíthetetlen emberi tartásának fennkölt megjelenítésével az állandó és bűntudattal terhes meghatódottság állapotában tartaná az olvasót, aki pedig, ha bármily gonoszságot elkövetett valaha is, e könyv elolvasása után méltó vezeklésbe kezdene önként, sőt akár véget is vetne az életének.
___Attól fogva azonban, hogy leírja az első néhány, jobbára esetlen, igaz, csupán hozzávetőlegesnek, ideiglenesnek tekintett mondatot, egymás után érik a csalódások, megaláztatások és sorscsapások, ugyanakkor egyre kínzóbb részvétet és egyre mélységesebb bűntudatot táplál a lelkében mások fájdalma, szenvedése és nyomorúsága, miáltal is egy idő után már szinte állandóan gyötri az önmarcangolás és fojtogatja a sírás, miközben csupán egyre teljesebb magányossága, számkivetettsége és feltartóztathatatlan kallódása nyújt számára némi enyhülést, vigaszt, mondhatni feloldozást rejtélyes vezeklésében, míg csak, alig néhány esztendő múltán, véget nem vet az életének.
___Eddig a történet. Azt kérném tehát Öntől, dolgozza fel regény formájában, oly igényességgel, hogy az a regény a világirodalom egyik legnagyszerűbb alkotása legyen. Tekintse e kérést különleges, a túlvilágról kapott megbízásnak. Ha nem akarná teljesíteni, kérem, vesse tűzbe ezt a levelet…”
___Kudarcot vallottam a megbízás teljesítésével. Különös, hogy az utóbbi időben sorra érnek a csalódások, megaláztatások és sorscsapások, ráadásul egyre kínzóbb részvétet és egyre mélységesebb bűntudatot táplál a lelkemben mások fájdalma, szenvedése és nyomorúsága. Mind gyakrabban gyötör az önmarcangolás és fojtogat a sírás…
Hozzászólások