Purgatórium • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Purgatórium

 

Egy ideje fekete-fehérben látok mindent. Olyan ez, mint a régi tévék képei vagy a napilapok fotói. Bármerre is járok, bármi vesz körül: burjánzó tavasz vagy színpompás ősz, én mindezt csak a szürke sok-sok árnyalataiban látom. Meg lehet szokni, bár kicsit furcsa. Viszont nem ez a legrosszabb az egészben. Korántsem ez!

A busz robogva tűnt fel a mecseki kanyarban. Száguldott a város felé, mint egy égi szekér. Mikor megláttam a zöldre festett (emlékeimből tudtam, hogy ilyen a színe) helyi járatot, már nagy baj volt. A sofőr a padkához kormányozta a buszt, hogy úgy lassítsa le a fékevesztett járművet. Kétségbeesett és hiábavaló kísérlet volt ez, a helyi járat egyre csak gyorsult, és az utastérben szép lassan elszabadult a pánik.

Amikor a Volvo ötven méterre volt tőlem, lassan kiléptem az úttestre. Nagy levegőt vettem, majd szembefordultam a felém száguldó busszal. Az ütközés pillanatában ösztönösen behunytam a szemem. Kissé megrázkódtam, mikor a karosszérián áthatolt a testem. Más bajom nem lett. Ekkor megállt az idő körülöttünk, és vele együtt minden. Nehéz megszokni ezt a csendet: az örökkévalóság némaságát. Ilyenkor a mozdulatok megdermednek, az emberek szoborrá válnak. A busz úgy állt meg a szerpentinen, mintha valaki megnyomta volna a pause-gombot. Utóvégre is valahol ezt történt.

A következőkhöz nem volt kedvem, mindig úgy érzem: nem lesz lelki erőm megcsinálni a feladatomat. Paradox módon sietnem kellett a dologgal, mert tudtam, hogy nagyon hamar kiszabadulunk majd ennek az időtlen pillanatnak a fogságából és minden megy tovább a maga útján. Felrántottam a sofőrfülke ajtaját. Rémült tekintetű srác szorongatta a kormányt. A fiam is ennyi idős lehetne, ha akkor engedtük volna megszületni. Lábával a féket taposta, félszemmel az útszéli padkát nézte, átizzadta az ingét. Megérintettem a hátát, majd átöleltem, keményen magamhoz szorítottam úgy, ahogy csak az erőmből tellett. Közben ezt súgtam a fülébe:

– Annak nevében, Akitől ezt a hatalmat kaptam, átveszem tőled a félelmet, pánikot, hogy nyugodt maradj!

A hideg félelem minden sejtemet kitöltötte. A rettenet úgy elborított, mint a Pannon-tenger a Mecseket hajdan. A kismama egyik kezével a kapaszkodót markolta, másikkal a hasát védte. Szép, fekete hajú lány volt, kis szeplőkkel. Hasonlított valakire, akit otthagytam, még régen, mikor színes volt körülöttem a világ. Átöleltem, és ezt mondtam:

– Annak nevében, Akinek látására vágyom, átveszem tőled, minden félelmedet, hogy nyugodt maradj!

Felnyögtem a kíntól, úgy éreztem, a félelem elevenen felfal. Két üléssel hátrébb egy aggódó arcú kamasz ült. A homlokomat szorosan hozzányomtam az övéhez, a szemébe meredtem, és ekkor már tudtam, hogy ő csak a mobilját félti, nehogy összetörjön. Elléptem tőle. Egy másik ülésen markáns arcú férfi kapaszkodott két kézzel, fejét lehajtotta, arra az esetre, hogy ha a busz ablakai kitörnének, ne vágja el az arcát. Olyan mély nyugalommal, tiszta lélekjelenléttel ült előttem, hogy nem volt vele dolgom.

A nagymamával és az unokával viszont igen. Átöleltem őket, és azt mondtam:

– A kék színben lakozó nevében, Aki ezt a sorsot rendelte nekem, átveszem tőletek a félelmeiteket.

Ezután összeestem, négy ember félelme, rettenete taszított le a busz padlójára. Ekkor elindult az idő. Újra vad rohanás következett, a busz minden ízében rázkódott, és a lármán, a zajon keresztül csak egy sikolyt hallottam egyre jobban. Kellett néhány pillanat, hogy rájöjjek: én ordítok, annyira félek. Talán a haláltól. Pedig attól már igazán nem kellett félnem.

A buszvezető végül is megtalálta a helyes megoldást. Még a Mecseken, a város határán, célba vett egy parkolót, amelyet beton virágládák szegélyeztek. Ezek a betonkaspók fékezték le a buszt, ami egy nagyobb bozótban állt meg, viszonylag épen.

Ekkor megjelent mellettem az egyik Kékszemű.

– Semmi baj, halandó, vége van – súgta miközben átölelt. – Jól csináltad, s most megnyugszol te is.

Felnéztem az arcára. A szemei olyan kékek voltak, akár az ég. Annak a békéje ragyogott bennük, akihez vágyom, akit nem sokára megláthatok. A kékszemű keblére vont.

– Most egy kis időre megpihensz – mondta. Ringatni kezdett, és én lassan elsüllyedtem az öntudatlanság békét hozó kék tavában.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS