Ott lenn, időtlenül,nappal avagy éjben
ahol mindig nyirkos, örök a sötét,
ahol támfalak őrködnek a mélyen.
kis vízkönnyek építik a csepp kövét.
Valaki mindig van,aki kasba lépjen,
aki nem kincset keres a föld ölén.
Szívek riadnak minden visszatérten,
remélve – szerencse fel – félt örömét.
Nem látni az ég csillagos üstökét,
csak sejteni, túl tárnák poros ködén,
az egyszert, hol lármafa kong a végén.
Megpihen csákány, csizma és bőrkobak,
hol nincsenek tárnába vakult lovak,
s mindenki magával viszi a fényét.
(A magyar bányászok tiszteletére)
Hozzászólások