Debrecen. Négy óra alatt ott voltak, s még aznap este új táborban hunyták álomra a szemüket. Táborban? Inkább panzióban, szociális otthonban, miután itt nem éktelenkedett már semmiféle égig érő fal, kerítés. A szobák hat-tízágyasak, mindenütt rend, tisztaság. Legalábbis ott, ahova a testvérpárt szállásolták. Szobatársaik magyarok és szintén testvérek voltak. Az egyik pár aradi, a másik vásárhelyi. Az ismerkedés hamar ment. Mindenki elmesélte, mikor és hogyan szökött át a zöldhatáron.
A legnagyobb változást a szabad kijárás jelentette, még ha ezért engedélyt is kellett kérniük. Ezzel szemben mindnyájan megkapták. A renitens szabályszegők kivételével, merthogy ilyenek is akadtak. Némelyek alkoholizáltak, mások kötekedtek, duhajkodtak, fittyet hánytak a házirendnek, s még a szobájukat sem takarították ki. A második meghallgatás is gyorsan lepergett. Lényegében ugyanazt kérdezték, mint azelőtt. Aztán aláírták a jegyzőkönyvet, amit már csak a menekült státusz és a többi okirat kibocsátása követhetett.
– Jó, jó, de remélhetünk? – szurkolt a fiatalember.
Megnyugtatták, remélhetnek. Hacsak el nem követnek időközben valamilyen bűntettet, mert akkor nincs pardon. Úgy hazavágják őket, mint a huszonegy. Szóval remélhetnek! Pazar! De mikor látogatják meg Podmaniczky Antalnét, mármint az anyjukat, született Kedves Anikót? – tették fel a kérdést magukban. Egymásnak egyszer sem. Valami furcsa szorongás mindig visszatartotta őket attól, hogy akár szóba is hozzák az anyjukat. Hogy mitől féltek ennyire? Valószínűleg a csalódástól, no meg a mostohaapjuk sem igen vonzotta, ezért napról napra halogatták az olyan régen tervezett látogatást. Pedig már a várost is keresztül-kasul bejárták azóta, hogy kimehettek a táborból.
– Milyen gyönyörű, nagy város! – gyönyörködött benne Viktória.
– Az. Magyarország második legnagyobb és legnépesebb települése. Képzeld, a történelem folyamán kétszer is Debrecen, nem Budapest volt a főváros. Néha kálvinista Rómának vagy cívisvárosnak is nevezik. Két táj, a Hajdúhát és a Nyírség közelében terül el. I. Lipótnak köszönhetően 1693-tól szabad királyi város…
– Nohát, Vikikém, honnan tudsz te mindezekről?
– Készültem, Vicus, készültem. Egy fiúnak illik ismernie azt a helyet, ahol az anyja is lakik.
Egyszer betévedtek a Csapó utcába.
– Íme, Debrecen egyik legrégibb utcája! – zendített rá Viktor azonnal. – Itt lakott Vörösmarty Mihály is, továbbá Jókai, Petőfi, Vachot Sándor, Vas Gereben… Hú! – csapott a homlokára hirtelen. – De hiszen ez az anya utcája!
– Tényleg! A Csapó utca! – adta Viktória is az ártatlant, bár ő sem éppen véletlenül tévedt a városnak ebbe a részébe.
– Akkor, ha már itt vagyunk, csengessünk be Podmaniczky apuhoz.
A házuk szép kertes ház volt, rácsos kerítéssel körülvéve. Az udvaron rózsák, tulipánok és tujafák illatoztak. Becsengettek. Vörös hajú, ötven év körüli, erősen kisminkezett asszony sietett eléjük.
– Jó napot kívánok! – üdvözölte a nőt illendően a fiatalember. – Itt lakik Podmaniczky Antal úr?
– Itt.
– Beszélhetnénk vele?
– Milyen ügyben?
– Családi ügyben. Mi vagyunk a Kis testvérek, vagyis a doktor úr feleségének a gyermekei.
– Na ne vicceljen! Az én gyerekeim? – nézett rájuk a nő szúrósan.
– Maga Podmaniczky úr felesége?
– Nem, Árpád-házi Szent Erzsébet! – fordult sarkon, és szó nélkül faképnél hagyta a testvérpárt.
– De asszonyom! – kiáltott utána a fiatalember. – Mi igazán… Volna szíves kihívni a mostohaapánkat?
A nő rájuk se hederített, mire Viktória újra rátapadt a csengőre, és addig nyomta, nyomkodta, amíg Podmaniczky úr is kirobbant az udvarra.
– Jövök már! Mi ez a nagy sietség?
– Ne törődj velük, eltévesztették a házszámot! – próbálta visszatartani a vörös hajú bombázó.
– Kit keresnek?
– Önt – mondta Kis Viktor –, helyesebben az édesanyánkat: Kis, született Kedves Viktóriát.
– Ej, tűnjenek már a fenébe, hányszor mondjam, hogy nem ismerjük? – rikácsolta a háziasszony.
– De én igen – nézett az orvos szemrehányóan a nejére. – Parancsoljanak! – nyitotta ki a kaput előttük, és udvariasan bevezette a testvérpárt a szalonba.
– Szép lakás! – pásztázta végig tekintetével a szobát Kis Viktor. – És anyu? Nincs itthon?
– Hogy, hát nem tudják? – lepődött meg az intelligens arcú, disztingvált modorú úriember.
– Mit kellene tudnunk, apuka?
– Hé! – futotta el a méreg ismét a tiziánvörös hölgyeményt.
– Hagyd, még nem tudja. Az a helyzet, fiatalember, hogy Vicus meg én… Szóval már nagyon régen elváltunk.
A testvérek megdöbbenve meredtek előbb a férfire, utána egymásra.
– Hát igen, az élet ritkán alakul úgy, ahogy mi szeretnénk. Csak egyet nem értek: hogy lehet az, hogy nem tudják, amikor meg is írta maguknak.
– Nekünk ugyan nem! Pedig nemegyszer érdeklődtünk, hogy van, mit csinál, milyen az élet magyarban. Először még válaszolt, kb. egy évig, aztán pont, egy sort sem írt többé. Azt hittük, megorrolt ránk, később önre gyana… Eláruljam? – fordult a fiú a húgához tétován.
– Semmi értelme. Menjünk haza, és felejtsük el az egészet!
– Pá! – vigyorgott kajánul a ház kikent-kifent úrnője.
– Illetve mégsem, maradjunk! – gondolta meg magát Viktória. – Azért tényleg nem árt, ha tisztázunk valamit, mielőtt elmennénk.
– Például? – savanyodott el erre most az asszony is.
– Csak egy kérdés: anya sem kapott tőlünk levelet?
– Tudtommal nem. Pedig annyira várta szegény Viktória – válaszolta Podmaniczky úr merengve.
– Aha: világos! Most már mehetünk.
– Nekem is. De mégis miért váltak el? Volna szíves felvilágosítani minket is?
– Ő akarta. Valószínűleg soha nem is szeretett, és csakis érdekből jött hozzám – sóhajtott a belgyógyász.
– Naná hogy érdekből! – erősítette meg a felesége. – Kizárólag azért, hogy megkapja az állampolgárságot. Úgy bizony, ez ilyen egyszerű.
Logikusnak tűnt. A fiatalok nem is tiltakoztak ez ellen. Csupán az bántotta Viktóriát meg Viktort is, hogy az egészet itt és most, ennyi hosszú év után kellett megtudniuk.
– Hát akkor isten áldja, doktor úr! – nyújtott kezet a fiatalember. – Tovább nem is zavarunk.
– Rokonhoz jöttek, vagy netalán turistaként látogattak magyarba?
– Menekültek vagyunk. Nemrég léptük át illegálisan a zöldhatárt.
A belgyógyász megrezzent.
– Nahát, és ezt csak most mondja! Mikor, hogyan? Feltételezem, azóta a befogadó állomáson is jelentkeztek.
– Magától értetődik!
– Szegény emberek! Mancika, hozz, légy szíves, egy kis likőrt a kedves vendégeknek!
– Semmi vendégek, ezek disszidálók, báránykám, és, ha rám hallgatsz, nem kevered gyanúba magadat miattuk.
– Ugyan, ne túlozz! Várjanak, kikísérem önöket. Bocsánatot kérek a nejem miatt – mentegetődzött a kapuban. – Gondolom, kitalálták, hogy Vicus meg Mancika nem éppen barátnők. De annyi baj legyen, attól még találkozhatunk a táborban. Föltéve, ha önök is akarják.
– Mi? Kérdés, egyelőre még meg sem emésztettük, amit magától hallottunk. Nem tudja anya címét véletlenül?
– Pillanat, mindjárt felírom! – húzott elő a férfi egy noteszt a zsebéből. – Tessék! Tőlem ideköltözött. De hogy most is ott lakik, azt ne kérdezze, mert nem tudom.
– Köszönöm. Viszontlátásra!
– Viszontlátásra! Szép kis papucshős! – fitymálta le Viktor exmostohaapjukat, amint kiléptek az utcára.
– Lehet, viszont csuda rendes is. Már szinte kezdem sajnálni, amiért anyu otthagyta. Annál utálatosabb a boszorkány! Százat teszek egy ellen, hogy az ő kezében kötött ki valamennyi levelünk.
– Apánkéban meg az anyué, mi meg csak vártunk, vártunk, mikor méltatnak már válaszra bennünket. No mindegy, holnap a Tócóskerti negyedben is szétnézünk – pislantott a papírra.
A második mostohaapura egy piszkos panelházban bukkantak. Alacsony, szűk homlokú, szőrös mellű ember volt. Fürdődresszben, egyik kezében sörösüveg, így jelent meg a testvérek előtt is az ajtóban.
– Jó napot, adjon isten! – hajolt meg enyhén a fiatalember. – Elnézést a zavarásért, Ács Kálmánnal szeretnénk beszélni. Maga az?
– Én, de nem vagyok itthon.
– Aranyos ember, és miért, ha szabad érdeklődnöm?
– Mert nem tetszik a fizimiskád, úri fiú.
Hát ez nehéz pasas! Ha ő az anyjuk férje, jobb, ha nem is próbálkoznak tovább.
– És az enyém? – lépett elő a háttérből mosolyogva Viktória.
–Ááááá, parancsoljanak befáradni! – hajlongott komikusan a félmeztelen házigazda. – Megkínálhatom magukat is egy békehabbal?
– Miért ne! Akkora meleg van, hogy egész nap csak zuhanyoznék.
– No problem! Nálam, kérem, ezt is lehet – hunyorított a leányra, és ügyesen kidugaszolt két sört a… fogával. – Hozzak poharat, vagy így is megisszák?
– Köszönjük, nem szükséges. Bocs, még be sem mutatkoztam. Kis Viktor Temesvárról. Ő meg a húgom, Viktória.
A férfi vigyora fintorrá változott. Csak most értette meg, miért tűnt olyan idegennek a beszédük, mellesleg a felesége is gyakran mesélt a két gyerekről.
– Viktória gyermekei?
– Da, da, szolgálatára!
– Akkor rossz helyre jöttek, mert elváltam az anyjuktól.
– Maga is? – pattintott a fiatalember, mint mindig, amikor valami különösebben megérintette.
– Ja. Csalódtam benne, nem volt hozzám való – hörpintett egyet a férfi az üvegből.
Hallgattak.
– Most egyedül él? – nézett körül Viktor a szobában.
Elég siralmas odú volt. A plafon beázott, a földön különböző tárgyak és ruhadarabok. A sarokban palackok, a magasban pókhálók feszültek.
– Ezt meg honnan veszi? Különben semmi köze hozzá!
– Bocsánat, nem akartam megsérteni. Gyere, hugi, végeztünk!
– És a sör? Vagy nem tartják méltónak koccintani egy melóssal?
– Proszit! Egészségére!
– Kösz! Látják, itt a hézag, pontosan itt! Tudják, hogy Viki még egyszer sem alacsonyodott le idáig?
– Mert nem szerette az alkoholt – kelt anyja védelmére Viktória.
– Mert lenézett – javította ki a férfi komoran. – Ezért is váltam el tőle. Affekta volt, és folyton kioktatott: ezt így kell, azt úgy illik, még ezt sem tudod, te analfabéta. Bezzeg a Fercsi, bezzeg az Anti, tőlük lehetett ám tanulni! Egy ideig csak nyeltem, hallgattam, amíg hallgathattam, aztán fogtam magam, és zutty, kihajítottam az utcára.
– Mit csinált? – ugrott fel Viktor a székéről.
– Kiadtam az útját – nézett fel a férfi kárörvendően. – Miért, maga mit csinált volna a helyemben?
– És most hol van pillanatnyilag?
– Nagyon érdekli? Adjon egy ezrest, és megmondom.
– Micsoda csirkefogó! – vesztette el önuralmát Kis Viktor.
A szőrös mellű megköpte a markát, és támadóan fordult feléje.
– Bunyózni akarsz? Gyere csak! Igaz, hogy nem tanultam atomfizikát, de attól még be tudom verni a fejedet.
A leány békítően szökkent közéjük.
– Viki, apuka! Legyenek észnél, könyörgöm!
A férfi meghökkenve bámult a leányra, odakacsázott a sarokba, és kihúzott egy másik üveget. Megrázta, még volt benne valami.
– Minek neveztél?
– Apunak.
Ejha, ezt meg mi lelte! – csodálkoztak a testvérek a melósra, amikor megtelt a férfi szeme könnyekkel.
– Ti még itt vagytok? Tűnjetek már innen a pokolba!
Viktor és Viktória kiaraszoltak a szobából.
– Szarok a lepedődre, úri fiú! – kiáltott utánuk mintegy végszóként Ács Kálmán. – Az anyádat meg ott keresd, ahol a kóbor kutyák csellengnek.
– Furcsák ezek a magyarországi magyarok – jegyezte meg a fiatalember. – Hanem az anyánkat, úgy tűnik, örökre szem elől vesztettük.
– Nem biztos. Igaz, hogy elég sok utca van ebben a városban, de még ott is megtalálhatjuk, ha keressük.
– Hogyne! Mint a tűt a szénakazalban, bár szerintem egy szó sem igaz az egészből. Ez csak Ács bosszúja lehetett, amolyan útravaló mindazért, amit az anyánk okozott a spécinek.
– Ez sincs kizárva, viszont anyuka… Mit szólsz ehhez a három váláshoz?
– Részletek híján semmit sem. Csak az ziher, hogy nélküle állampolgárságot sem kaphatunk, hiszen ő lakást, eltartást biztosíthatott volna, ami az állampolgárság elnyerésének feltétele, úgy mondják.
– Majd szerez nekünk állást az Állomás, és ha van állás, az albérlet sem jelenthet problémát – próbált Viktória lelket önteni a fiúba, bár maga is elég letörve bandukolt a bátyja oldalán.
– Ilyen rövid idő alatt aligha, és akkor mehetünk tovább Bicskére.
(folytatjuk)
Hozzászólások