Ez a Tatabánya melletti városka lett volna a harmadik befogadó állomás, ahova általában azok kerültek, akik menekült vagy oltalmazási státuszt kaptak az államtól. Itt ellakhattak volna akár egy évig is, nagyjából ugyanolyan körülmények közt, mint a cívisvárosban, és a legtöbb ott lakót munkához is juttatták.
– Te Viki, eddig még sosem jutott eszedbe, hogy kitanulj valamilyen szakmát a táborban?
– Dehogynem! Már be is iratkoztam egy kísérleti jelleggel indított kurzusra, csak még elfelejtettem veled is közölni.
A lány elismerően veregette vállon a testvérét.
– Derék bátyó vagy! Csak az első lépés nehéz, utána már minden könnyebb lesz. Milyen szakmát szeretnél tanulni?
– Fodrászatot. Könnyű, tiszta és borravalóval járó mesterség. Volt Temesváron egy borbélyhaverom. Az annyi baksist kapott naponta, hogy mindennap luxuséteremben ebédelt.
Két nap múlva váratlan vendégük érkezett: dr. Podmaniczky Antal, anyjuk második exférje. A vendégszobában, két dagadt bőrönddel várt reájuk.
– Ugye, nem haragszanak, amiért így önökre erőszakolom magamat.
– Szó sincs róla, örülünk, hogy ismét láthatjuk – nyugtatta meg Viktória udvariasan.
– Az az igazság, hogy én nagyon szerettem ám az anyjukat. Vagy ezt már kikotyogtam? Mindegy, akkor még egyszer bevallom, s mivel önök Viki gyerekei, természetesen önöket is kedvelem.
– Mi is a doktor urat. De mit szól ehhez a becses felesége?
– Ez a mi dolgunk, tehát bármit is szól, nem számít. Azonkívül önök… Jaj, de hivatalosan hangzik, inkább tegeződjünk, ha megengeditek! Szóval hol is tartottunk? Megvan! Azonkívül menekültek is vagytok, és nekem erkölcsi kötelességem támogatni titeket – nyitotta ki Podmaniczky úr az egyik bőröndöt. – Ebben élelmiszer van: túró, sajt, szalámi…
– Viva la revolutión! Éljen a forradalom! – tréfálkozott a fiatalember. – Maga, illetve te – javította ki önmagát – nagyon figyelmes vagy, de miből gondolod, hogy mi nem eszünk itt effélét?
– Esztek?
– Hébe-hóba, mindenesetre nem éhezünk, ahogy itt-ott híresztelik mirólunk. Még zsebpénzt is kapunk, meg egy csomó adományt, úgyhogy a táborral nincs semmi differenciánk. Csupán a környék, a szomszédjaink… Hát azok sajnos morognak is időnként, bár erről, ami igaz, az igaz, sokszor mi is tehetünk.
– Igen, hallottam róla. Akkor nézzük most ezt a bőröndöt! – hajolt a doki a második táskához. – Nem, mást javaslok: nyissátok ki inkább később, odabent! Megtaláltátok Viktóriát?
– Csak a férjét, tudniillik elváltak.
– Megint? Peches nő ez a ti anyátok. Ezek szerint fogalmatok sincs, hol lehet. Kár, mert ha elvált, még én is, igen, igen, nem viccelek, még én is fölkeresném egy szép napon.
– Mi célból?
– Ejnye, Viki, mi ebben olyan érthetetlen? – pirongatta meg a lány a testvérét. – Mellesleg nem is menne hiába. Tudod-e, doki apu, hányszor emlegetett téged az anyuci?
– Engem? – jött izgalomba az emberséges belgyógyász. – Kinek? Hol? Kérlek, ne szédíts, rég elfelejtett már engem a mamátok.
– Nem á – kapcsolt gyorsan Kis Viktor –, hiszen pont ezt elégelte meg anyu férje, egy szőrös mellű őstulok.
– Hogy?
– Hogy folyton téged emleget: a Tóni így, a Tóni úgy, ő aztán talpig úriember, bezzeg Tóni mindig tudja, mi illik…
Édesapját nem említette. Minek rontsa le az összhatást! Egyébként is meghalt, a doki meg él, és igen szimpatikus férfi is, továbbá, ki tudja, egyszer még javukra is válhat ez a kapcsolat.
Egy órát diskuráltak, ismerkedtek.
– Holnap újból eljövök – dörzsölte kezeit jókedvűen a belgyógyász. – De akkor úgy készüljetek, hogy kiruccanunk a városba is egyúttal.
Nem jött el. Pedig hogy várták a jó dokit. Még azokat a ruhákat is felvették, melyeket Podmaniczky vitt nekik a második bőröndben.
– Tudtam, éreztem – szomorodott el Viktória. – Ő is ugyanolyan szivar, mint a többiek. De hát mit is várhatunk egy doktortól, akit már eleve úgy programozott a jóisten, hogy csak a borítékos kliensek vehessék le a lábáról.
– Hacsak nem a boszorkány kötötte meg valamilyen varázzsal – nevetett Kis Viktor.
Az ötödik nap reggelén azonban ki toppant a táborba? Hát bizony a doktor úr!
– Bocs a rövidke szünetért, de levert a nátha a lábamról.
A fiatalember a borítékra gondolt, és jót mosolygott magában.
– Most pedig kérjetek gyorsan egy kilépőt, mert elviszlek benneteket a kórházba. Méghozzá pont abba, ahol én is dolgozom.
– Bennünket? De hiszen te vagy náthás… doki apu.
– Ennek semmi köze a náthához – válaszolta a belgyógyász röviden, többet nem is lehetett belőle kihúzni. – Bemutatom a mostohalányomat – mutatta be utóbb a kórházi patikában a főnöknek. – Ő az az asszisztens, akit beajánlottam neked, barátom.
A fehér hajú, kecskeszakállú patikus kedvtelve pillantott a bájos, frufrufrizurás leányra.
– Örvendek. Doktor Buzek. Ön okleveles gyógyszertári asszisztens?
– Igen.
– Van róla papírja?
– Szerencsére áthoztam.
– És a munkaügyi központ által kibocsátott munkavállalási engedélye?
– Az… az nincs, de regisztrált menekültként erre nincs is szükségem. Legalábbis engem így tájékoztattak.
– Eddig hol dolgozott?
– Egy temesvári patikában.
– Szeretne nálunk dolgozni?
– Örömmel – kapiskálta a lány, mi célból faggatják itt ennyire. – Ha volna rá lehetőség.
– Volna, miután épp most keresünk erre a posztra valakit, ergo jelentkezzék holnap reggel a munkaügyi előadónknál.
Viktória szinte felsikított örömében.
– Köszönöm. Isten áldja meg ezért, doktor úr! És téged is – esett Podmaniczky nyakába. – Elnézést! Úgy viselkedek, mint egy éretlen kis csitri.
– Várjatok, csak várjatok, ez még nem minden – tuszkolta ki az orvos sietve a két testvért. – Viszlát, öreg harcos! És… köszönöm!
Beszálltak a kocsijába, szép bordóvörös Zsiguli volt, és elhajtottak egy aprócska, de takarós házikóhoz.
– Itt lakik a testvérem, Nusika. Szegénynek épp a múlt évben halt meg az embere, és azóta egyedül él egy két szoba-konyhás lakásban. Sajnos ez a kisebbik gond. A nagyobb az, hogy meglehetősen beteges, és ápolásra szorulna. Mondtam, költözzön hozzánk. Elég nagy a házunk, kényelmesen elférnénk benne hárman is – világosította fel a testvérpárt a helyzetről, mielőtt kiszálltak volna az autóból. – De hát nem akar, ugyanis ki nem állja a feleségemet, ő meg Nusikát, úgyhogy más megoldást kellett választanom. Törtem a fejemet, rágódtam rajta pár hétig, végül elfoglaltságomra való tekintettel azt ajánlottam, olyan gondozási szerződést kössünk valakivel, mely szerint Nusika ingyen albérlet fejében ingyen gondozásban részesül, beszerzik a gyógyszereit, takarítanak neki, főznek és mosnak is rá.
– Ebbe belement? – érdeklődött Kis Viktor.
– Ebbe bele, azzal a kikötéssel, hogy előbb ismerje meg a gondozóját, aztán ha megfelel, jöhet a megállapodás. Más szóval ő próbaidőt is javasol.
– Hm, elég bizalmatlan a Nusika. De mi közünk nekünk mindehhez?
– Hát csak annyi, hogy én rátok gondoltam.
– Hopp, még egy meglepetés! – pattintott szokása szerint a temesvári menekült.
– Elfogadjátok?
– Attól függ, ki fizeti a kosztot, gyógyszert, mosószereket, meg ami még adódik – válaszolta Viktor helyett Viktória. – Na és a szakszerű ápoláshoz sem értünk, ezt már most előrebocsátjuk.
– Mi ketten: Nusika meg én. Ti egy fillért sem, beleértve a rezsit is. Az ápolás meg hadd legyen az én gondom. Nos, áll az alku?
– Előbb hadd beszéljük meg Vikivel! Gyere, bátyó, sétáljunk egyet a ház körül!
Kiszálltak a kocsiból, és egy darabig szótlanul ballagtak egymás mellett a tűző napfényben.
– Szerintem nem rossz alkut csinálnánk – törte meg a csendet a fiatalember.
– Te könnyen beszélsz, mert nem te fogsz főzni, mosni, vasalni, tehát ha jobban megnézem, nem is olyan nagy szívesség ez a doki részéről.
– Ezzel szemben a munkahely mellé odaírhatunk még egy lakcímet, melynek alapján három év múlva magyar állampolgárságot is kaphatunk. Jelenleg ki a Magyar Köztársaság elnöke?
– Göncz Árpád. Provizórikusan.
– Az a szimpatikus, vékony bajszú jó ember? Ő szereti az erdélyi magyarokat, és nem hiszem, hogy pont velünk babrálna ki.
– Én sem, ettől függetlenül miért ne kérnénk egy kicsivel többet is a dokitól? Ha visszautasít jó, ha nem, üsse kő, elfogadjuk az ajánlatát – latolgatta a lehetőségeket Viktória. – Konkrétabban szólva: amit főzünk, abból mi is ehessünk. Csakhogy ingyen, amivel rengeteg lét spórolnánk, hiszen a legtöbb pénzt a hasunkra költjük, nem igaz?
– Áll az alku! – parolázott Viktor az orvossal. – Tehát összegezzünk! Először próbaidő, utána gondozási megállapodás, mely a következőket tartalmazza: betegápolás minimális és csakis laikus szinten, bizonyos háztartási tevékenység, mint takarítás, főzés stb. Az étkezés pedig közös…
– Úgy van, közös.
– Aminek a költségeit szintén ti álljátok – tette hozzá kissé restelkedve, mert akárhogy is nézi, a doki mégiscsak csak több hálát érdemel, utóvégre állást szerzett a húgának. – Így képzelted?
Podmaniczky nem alkudozott, mindenbe belement, nehogy ismét gondozó nélkül maradjon. Ennek pedig komoly oka volt: kissé rigolyás volt a ház úrnője.
– Szia, Nusi! Én vagyok – ölelte át a doktor úr ágyban fekvő testvérét. – Ők pedig az új gondozóid.
A gömbölyded, nyílt tekintetű öregasszony szemére illesztette szemüvegét.
– Kis Viktor – hajolt a kezéhez a fiatalember.
– Nana, erről szokjon le, szépfiú! Egyszerű iparos asszony vagyok én, nem naccsága, mint… mint egyesek – célzott a bátyja feleségére gúnyosan. – És maga?
– Kis Viktória.
– Viktor és Viktória. Szép. Házasok? Te meg mit pislogsz úgy, mint malac az ugaron?
– Csak testvérek.
– Ja persze, most már emlékszem! Épp a tennap említette Tónika.
A belgyógyász a háttérben fejére mutatva jelezte, hogy odabenn bizony már nem minden működik olyan precízen.
– Maguk tényleg átszöktek a határon?
– Át – mondta Kis Viktor.
– Nem féltek?
– Ha azt mondom, nem, elhiszi?
– Nem hiszem.
– Féltünk hát, majd kiugrott a szívünk a mellünkből.
– És azt a gazember Csócsészkút valóban lelőtték, vagy az egész humbug, ügyesen megrendezett tévéjáték volt.
– Valóban lelőtték, mindenki ezt állítja.
– Állítani sokat állítanak, aminek aztán a fele sem igaz.
– Most elégedettek a rendszerrel?
– Nusika, Nusika, te már megint politizálsz? Arra nem gondolsz, hogy esetleg untatod is a vendéget?
– Untatom? – kérdezte az özvegyasszony.
– Nem, nem, nagyon érdekes dolgokat tetszik mondani.
– Akkor válaszoljon: elégedettek-e az új rendszerrel a románok?
– Már nem sokan, inkább visszaállítanák, ha lehetne.
– Ahhoz meg mit szólna, amikor már mindenki pokolba kívánja Iliescut, egyszer csak újra felbukkan Csócsészkú a nép között?
– Mindenki rászavazna.
– Okos fiú! Szerencsére mi még nem tartunk itt, úgyhogy isten hozta magukat a cívisvárosban!
A testvérek ezen az estén végre gondtalanul, a jövőtől mit sem tartva tértek nyugovóra, s noha egész este beszélgettek, terveztek, a témából villanyoltás után sem fogytak ki.
– Befejeztétek? – szólt rájuk idegesen a vásárhelyi. – Most már szeretnénk mi is aludni.
A fiatalember erre fogta magát, és bebújt Viktória ágyába.
– Te, vigyázz, mert ezek még azt hiszik…
– Pszt, higgyenek, amit akarnak! Szóval szerinted a doki ki akar békülni anyával?
– Nagyon úgy néz ki – súgta vissza Viktória –, és ha együtt keressük, meg is találjuk az anyánkat.
– Hanem a nyanya…! Le a kalappal előtte! Varrónő létére szokatlanul tájékozott, és a politika is érdekli. Vajon mi baja, mert amúgy jól bírja magát, nem gondolod?
Még tereferéltek vagy tíz percet, aztán ők is álomba merültek. Álmukban átölelték egymást, és így aludtak tovább mindaddig, amíg a vásárhelyi rájuk nem kattintotta a villanyt a hálóban.
– Hé, emberek, idenézzetek!
– Mi az, mi történt? – riadt fel az aradi.
– Ezek itt basztak előttünk.
– Megőrültél? Hiszen testvérek!
– Sze épp az a borzasztó, hogy testvérek. Pfuj, nem szégyellitek magatokat?
– Hozzám beszélsz? – ébredt fel Viktor is az álmából; akkor vette észre, hogy ő bizony ott felejtette magát a húga ágyában, mi több, szerelmesek módjára, egymást szorosan átölelve feküdtek.
– Undorító! – kontrázott a vásárhelyi szőke, pattanásos arcú nővére. – A kis álszent. Megyek, szólok a parancsnoknak, milyen mocsoknak akarnak ők menedéket nyújtani.
– Úgy van, együtt megyünk – kontrázott az ugyancsak szőke és pattanásos testvére. – Holnap, mert most nyilván ők is alszanak.
– Lehetetlenné akarod tenni a földidet? – csóválta meg rosszallóan a fejét a vásárhelyinél jóval idősebb, meggondoltabb aradi. – Különben sem biztos, hogy ezek olyanok.
– De hát te is láthattad: úgy tapadtak egymáshoz, mint két folyondár.
– Hát aztán! – sietett testvére védelmére a másik aradi, egy már kopaszodó menekült. – Te nem láttál még testvérpárt összeölelkezve aludni?
– Már miért nem láttam volna! Gyerekeket. De ezek felnőtt emberek, a teremtésit az anyjuknak!
– Elég! – pattant ki az ágyából vérpiros arccal Viktória, és kézen fogva bátyját, kiperdültek a szobából.
Az elkövetkező napokban izgatottan várták, hogyan lép a vásárhelyi ez ügyben. Ha szól, elvesztek, holott már amiatt is aggódtak, hogy politikai menekült helyett gazdasági menekültnek tekintik, és akkor bizony hátra arc, sipirc vissza, ahonnan jöttetek! Hanem a koma ezután semmit sem szólt, hallgatott, mint süket disznó a búzában.
– Szerinted feljelentett? – drukkolt a fiatalember. – A hallgatásából ítélve meggondolhatták magukat.
– Először is nincs mit feljelentsen. Végül is semmi sem történt, és nincs is semmi olyan közöttünk – nézett a lány mélyen, nagyon mélyen Viktor szemébe. – Vagy tévednék?
A fiú nem bírván el húga fürkésző tekintetét, lesütötte a szemeit.
– Vagy tévednék? – ismételte meg kérdését egy fokkal idegesebben Viktória.
– Nem tévedsz.
– Visszatérve a vásárhelyire, talán feljelentett, talán nem – lélegzett fel a lány megkönnyebbülten. – Még néhány nap, és ezt is megtudjuk.
Nem tudták meg. Sem később, sem máskor, viszont megkapták a letelepedési engedélyt Magyarba.
– Hurrá! – repültek egymás nyakába megint a testvérek. – Végre magyar állampolgárságért is folyamodhatunk.
(folytatjuk)
Hozzászólások