Kollázsember – mobil költemények
Szituációkban – A férfi és A nő
A férfi: „Miért kell egész életemen át szituációkban lennem? Milyen végső célért élek immár? Mi tennivalóm van a világban? Melyik az az érdek, amelyért lélegzem? Önmagamnak is elviselhetetlen vagyok…”
A nő: Széchenyi 1823… Tudom. Gyötrődsz, mert gyötrelmeket küld rád és rám ég és föld.
Minden drámává lett.
A kövek, a hullámok, az étel, amit megeszel, a sóhaj, amivel megszabadulnál
Mindentől
De nem megy, mert fokozódik a töménység
A fulladás, a lenyelhetetlenség
Széttúrják agyadat-lelkedet a szavakba bújt jelentés-férgek
Nekem olyankor a méhem görcsöl
A megváltását vesztett szövet
A férfi: Itt hagyni tereket, játszótereket, utcákat, nyitott ablakokat
Ahonnan szólt a muzsika minden vasárnap délután
Mint mikor én énekeltem azt, hogy „Gyöngyvirágos kiskertemben…”
Hajnali kamasz-sétáimon cigány-szemétdombokon merengtem
Miért? Miért? – kérdeztem…
Mindent felőröltek a kételyek
Valamikor réges-régen önmagam Júdása lettem
Vagy mégsem, s ezért menekülök most innen
Nincsenek igazságok a hazugság kaméleon-lepleiben
Akármilyen sebesen is pörgetik előtted őket
Neked kell vesznek bárhová küldöd is magadat…
A nő: Ne siránkozz! Tudod te mit csinálunk már évek óta?
Készülődünk el – valahova…
Kicsomagolunk – becsomagolunk
Menni akarunk – nem akarunk
Megegyezünk – összeveszünk
Vonakodunk – türelmetlenkedünk
Utálkozunk – megbocsájtunk
Sírunk – röhögünk
Álarcokat tépünk le – újakra cseréljük
És félünk és félünk és félünk…
Neurotikusok lettünk az ál-elmozdulás-vágyainkban
Mert valahol minden elhatározás-érzés reménytelenség-zátonyoknak szaladt
A férfi: Széttépelődés…Aljasan velőbe kúszó tudat-betegség
Mert csak egy biztos: itt nem, itt többé nem, sohasem!
Máshol, ahol rád mosolyognak, megbecsülnek kicsit
Ahol még elkülönül egymástól a jó és a rossz – csak úgy magától
Természetesen, a szemekben, tekintetekben
Ott a béke és szeretet soha el nem olvadó hava
Fehérben, mint az égre törő fák örökélet-ágai
És a gyökerek a földben maradnak
Ahol lélek mosolyog rád nem a merev, pusztuló, hazug anyag
A nő: Te hamut keresel a gyémánt alatt
Tüzet a jégtársadalom merevedett tagjaiban
Pedig lehet, hogy a világon mindenhol egymásnak háttal ülnek az emberek
És nincs semmi álmodozni való e fényes Nap alatt
Az irigység-csapokból mellébeszélés özönvize zúdul
A neocortex elszennyezése tudattalan szent cél
De menjünk, legföljebb végig korzózzuk a világot
Hontalanságból hontalanságba, akár Párizsból Tokióba
Miért is ne?
A férfi: Igen, miért is ne?
Én már rég nem merek gondolni tudatosan semmire
Pedig milyen szépek a szelídgesztenyések
A rétek illata, a kakasmandikó
A vérehulló fecskefű se gyom többé, de nosztalgia
Lepketaplóba botlik a honvágy koszos bakancsa
Völgyek, patakok, keblek, csókok, arcok
Csobogások, susogások, búvópatakok
Szalamandrák, őzek, csicsergő patakok, na meg a zuzmók
Általatok lettem-éltem, s tán veletek is halok
A gyermek-ifjúkor zajai elhalkulnak
A jelen is a semmi felé rohan
Mily nagy átok az emlékezés…
A nő: Én már becsomagoltam!
Megvettem a repcsijegyeket…
A férfi: Sejtettem, én nem mertem.
Tényleg Tokió?
Szennyezettségből szennyezettségbe?
Ez volt egykoron a szakmánk…
A nő: Aztán?
A szentimentalizmus hályogos szemén nem terem boldogság
Mi már rég nem leszünk, ha eljő a „végtelen pusztaság”
Mehetünk eleget még, ránk senki se vár
Fudzsi szent hegye néz majd le rád
Nevesd ki a gombócokat a torkodból
Várnak a virágzó cseresznyefák
Ismerheted őket itthonról…
Aludjál!
Álmaidban majd sültgesztenye illata száll…
(Szerző, „A kollázsember” című regényének mobil költészeti átdolgozásából.)
Hozzászólások