Visszatalálni • Hetedhéthatár

Szépirodalom - vers

Visszatalálni

 

Ó, te romlatlan idill, gyermeki „Én”!

Kiben angyalszárnyú májusfa
szőhette még szív zegzugában
is a fényt, s buzgó, gyöngy-piros
vér festette, fonta csokorba,
erek falára vésve, figurázva,
és róva Tavasz kibomló mámorát.

Szűz bárányként, ifjan nem
sejthette még, hű anyák ölében
ölelni tanult a kéz. S szeretni.
Így volt ősszel, s hiába tombolt
a Tél, szerelem új íze erek
csermelyében szaladt, fittyet
hányt, ha néha szóltak:
Hol van még a tavasz?!
Zsibongva adta zálogát.

Idő múlt, rád út pora hullt,
s lassan elfeledted, milyen
is volt az a régi kút. Amiből,
ha húztál, arra nem gondoltál,
hogy a helyét is felejted, és ha
„bölcs” és nagyon „okos” leszel,
már nem éled, csak fejtegeted
hosszú nyarak után elfogyó
életed csendes és magányos
napjait. Titkokat keresel,
meg nagyon talányosat, és
valóban, fölfedezni véled, azt
a nagyon bölcs és okos önmagad,
kinek harmadnapon nem jut
talán éppen másra, egy bőséges,
vagy koldus, de reménytelen,
üres vacsorára, és nem veszed
már észre, hogy nem a világ
csalt lépre, hanem te csaltad el,
még valahol, utad közepén
magadtól a világot.

De mint mindig, ma is sarjad,
még neked is új tavasz. Múzsa
épp más, engedd beljebb, nézd,
megint új alak, ki huncut
mosollyal kézbe kap, repít, repít,
mint ifjú kar, és pezsdülő vágyak
elé dob szerelmesen.

Kezedben színes toll
remeg, ajkad résre nyit,
s papírra szót lehel.

Mert ha az ember figyel,
hát nem hagyja el,
azt a kincses, ártatlan,
gyermeki önmagát.

Legalább őt ne.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS