Emberélményeim - 5. • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Emberélményeim – 5.

A meseszerű fordulat

24 éves lehettem, férjnél vagyok, van egy gyönyörűséges okos kisfiam. Házasságom válságba került, visszamentem a szülői házba éktelen megbántottságomban, haragomban, bár hiányzott a férjem kisfiamnak és nekem is, de büszkeségem, kimondott szavam maradásra bírt, nem akartam többé menyecske lenni egy másik, kimért és ridegebb világban.

Férjem javasolta, költözzünk egyforma távol mindkettőnk családjától, menjünk Pestre, ott akad munka mindkettőnknek, ő buszsofőrnek jelentkezik én meg tanítanék, hiszen már utolsó éves vagyok a főiskolán, biztos felvesznek, mert nagy a pedagógushiány a fővárosban is. Először ódzkodtam a gondolattól, aztán beleegyeztem a tervbe, de hol és hogy is kezdjünk hozzá? Egyetlen szál fűzött Budapesthez, egyetlen ismerősöm, a tanítóm. Levélben megírtam neki, hogy mit tervezünk, mit javasol, mit csináljunk? Nagyon gyorsan megérkezett a válaszlevél egy aláhúzott dátummal, mikor keressük fel őt a 17. kerületi házban.
Meg is érkeztünk nagy elhatározással a lelevezett időpontban, határtalan izgalommal, alig vártam, hogy hosszú kilenc év után, felnőttként láthassam újra tanítómat. A találkozás drámai volt, tanítóm igencsak összement, ráncai megszaporodtak ez idő alatt, térdprotézise miatt sántítva, bottal jött elénk. Nagy ölelkezések, könnyezések után bemutattam a férjemet, beszélgettünk, hogy komolyan gondoljuk a dolgot, szeretnénk Pesten dolgozni, letelepedni. Jól van, gyerekek, előttetek még az élet – biztatott bennünket, aztán cukrozott földiepret tett elénk az asztalra, hogy fogyasszuk, mert saját termés. Addig ő felöltözik és eljön velünk a 17. kerületi tanács oktatási osztályára. Együtt mentünk, amikor sorra kerültünk az oktatási osztályon, azt mondta, hagyjam, majd ő beszél helyettem. Ilyeneket mondott: hoztam maguknak egy rendes embert, tanítónő, jövőre államvizsgázik, kérem, fogadják őt szeretettel és próbáljanak számára iskolát keresni – és végül hozzátette – nagyon jól ismerem, hiszen a tanítványom volt az én kedves falumban, ahol tanítottam 40 évig, jó és becsületes ember, ajánlom figyelmükbe. Elmondta a mondókáját, tőlem csak az adataimat kérték a titkárságon…

Tanítómnak megígértem, értesítem majd a fejleményekről, jó érzéssel, hálás szívvel utaztunk vissza Kisvaszarra.

Három nap múlva kaptam egy táviratot a következő szöveggel:

a Göcseji úti Általános Iskola első a osztálya tanítására alkalmazom. Alakuló értekezlet időpontja, címe. Előtte keressen fel ezen a címen. Az igazgató.

Örültem a hírnek, de meg is rettentem – a puszta után Pestre merészkedek? – de a kihívások elől sosem futamodtam meg, így elvállaltam a munkát, albérletet kerestünk Budapesten.

Az első itt töltött év igencsak nehéz volt, az első albérletünkbe nem hozhattuk fel a fiúnkat, ezért minden hétvégén leutaztunk Baranyába, hogy lássuk a gyereket, akit csak a hosszú várólista miatt 1975 májusában vettek fel az iskolám közvetlen szomszédságában lévő óvodába. Sajnos sikerélményem sem volt a tanítás során, többet sírtam, mint ettem, nem láttam be az egyetlen 32 fős első osztályt, hiszen eddig a felsőssel összevont 1-4. osztály max. 14 főből állt, volt olyan osztályom, amelyikbe egyetlen fiúcska a szuper okos T. Pisti járt – akinek magyaráznom sem kellett, mert egyből rávágta – figyelmeztetett, tudtomra adta – ne tessék fáradni, tanító néni, már tudom a leckét. Persze az összevont osztályok olvasottabb, élelmesebb tanulói, ha végeztek az önálló órára adott feladattal, hallgatták és követték a többiek hangos óráit, így aztán negyedikes korukra könnyedén, igazán megalapozott, folyamatos gyakorlás által biztos tudáshoz jutottak. Volt ezekben az iskolákban valami emberi.

Nos, első évem is tanulással telt a tanítás mellett, 1975-ben államvizsgára készültem. Két műszakban tanítottunk, 40-50 fő pedagógus, annyi gyerek járt az iskolánkba – a Ratkó korszak gyermekeinek hála, sokat kellett helyettesítenem a hiányzó kollégákat, akik szép lassan elfogadtak, sokra értékelték humorérzékem, ötleteimet, hogy feltaláltam a Férfi napot – meg az év végi értekezletet lezáró vidám csasztuskás műsort, melyet meg kellett ismételni pozitív felhangjai miatt. Azonban az új munkahely – azok szokásainak elsajátítása, az albérleti két költözés, a kemény munka melletti tanulás és a vizsgaidőszakra, az államvizsgára való készülés közben jutottam áldott állapotba, halmozva a stresszt meg az ezzel járó újabb feladatokat, hiszen fel kellett készülni az új jövevény érkezésére, ezért házkeresésbe kezdtünk. Találtunk hála Istennek megfelelő kertes házrészt, nyakunkba véve egy csomó adósságot, de fiatalok voltunk és örültünk a másfél szobás saját háznak. – A havi részletek kifizetése után alig maradt pénzünk, igyekeztem spórolós sváb anyósom példáját követni, így valahogy mindig átvergődtünk egyik hónaptól a másikig, eközben tartottuk öreg tanítómmal a kapcsolatot, születés- és névnapján ott toporogtunk az általa kedvelt Tokaji Aszúval, el-elbeszélgettünk, nagyon örült, hogy mégiscsak jutunk egyről a kettőre. A keresztúri ház nagyon megtetszett neki. Látván, hogy sokat dolgozik vele élő rokonoknál, megbeszéltem férjemmel, hogy hozzuk el magunkhoz a hétvégére, vasárnap meg hazavisszük. Nagyon örült ezeknek a hétvégéknek a tanító bácsim, járta velünk az őszi kertet és elmondta, milyen teendők vannak, lesznek a gyümölcsösben, mit érdemes ebbe a puha, szinte homokos földbe vetni. Tervei is voltak, hogy tavasszal jön metszeni, nyáron pedig megtanít a hidegen kevert ribizli lekvár készítésére. Ha jött, mindig örömmel fogadtuk, és kimostam a kis batyuban hozott szennyest, a nagy cserépkályha mellett másnapra meg is száradtak a ruhái. Béke költözött hozzánk, esténként a vaszari emlékeket idéztünk, az akkori emberekről beszélgettünk, nagy fiamnak mesélt, olyan volt, mintha jóságos nagypapával áldott volna meg bennünket a sors, hiszen minden nagyszülő, testvér Baranyában maradt, mi szakadtunk ki olyan hirtelen.

Nagyon szerette a kicsit is, délelőtt elküldött a közeli kisboltba, mondván, hogy ő vigyáz a gyerekekre, mire hazaértem, botját a gyerekheverőhöz támasztotta és mosdótál az ágy végében, Ágnes pelenkával mosta a fiam fenekét és közben gügyögött – igazán tanító bácsi, nem kellett volna – de nem hagyhattam így-úgy.

Egyszer meg ő kérdezte, mivel érdemelte ki a törődésünket. Azt válaszoltam: Isten útjai kiszámíthatatlanok, végre törleszthetek valamennyit mérhetetlen adósságomból, hiszen nem hagyott elveszni a jómódúak között, kiállt értem minden élethelyzetben, nem csak elindított, de pályára is állított, itt Budapesten a 17. kerületben, abban az iskolában tanítottam 1974-2007-ig nyugdíjazásomig, hiszen törvényeimre is ő tanított, hűség emberhez, helyhez, közösséghez mindig nyílt szívvel, becsülettel.

Ha a tanítóm a XX. kerületben élt volna, akkor lehet, hogy ott játszódott volna ez a történet.

1976. tavaszán örökre elköltözött, szívemből jókora darabot hasítva ismét.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS