Halálhíre sokkolóan hatott, hiszen ez évben sorra veszítettünk el a Hetedhéthatár barátai közül több hasonló korút – és minden egyes csapás után úgy éreztük, több már nem jöhet. Aztán augusztusban megérkezett a levél, benne a szörnyű hírrel, melyet barátunk és szerzőtársunk, Motesiky Árpád nyolc hétig közölni sem tudott: Berta elment. Kellett a közel két hónap, hogy a magára maradt két férfi, a kamaszkorú Mátyás és édesapja, Árpád fájdalmát papírra lehessen vetni. (Hirtelen halál ragadta el Prágában – erről Árpád ír a 27. oldalon.) A hír letaglózott, olyannyira, hogy nagyon nehezemre esett a szeptemberi számot elkészíteni, amelyben Juhani Nagy Jánostól és Kurucz Gyulától búcsúztunk…
Bertával személyesen egyszer találkoztam, de telefonon többször is beszéltünk. A pár évvel ezelőtti személyes találkozó lakhelyükön, Verebélyen történt, félúton Léva és Nyitra között. Berta és én elugrottunk a piacra virágpalántáért, hogy több száz kilométerre hozzam haza, Kozármislenybe a felvidéki virágokat, és e virágokat ápolva, szeretve gondoljak majd a verebélyi barátokra. A palántavásárlás után lehuppantunk egy padra, és belefeledkeztünk a beszélgetésbe. Otthonukban meg vártak ránk a barátok, a Hetedhéthatárosok, akikkel meglátogattuk szeretett szerzőtársunkat, Motesiky Árpádot és családját. Szidtak is minket, hogy hol tekeregtünk eddig, de nem volt bűntudatunk, mert tudtuk, messze még a következő találkozás, és annyi mindent meg kellett beszélnünk: növények, állatok, emberek – témánk volt bőven. Egyre nem gondoltunk, hogy nem találkozunk többet…
Kamarás Klára versével búcsúzunk a feledhetetlen Bertától. Ötvenhét éves volt.
Kamarás Klára
Mondd, hol keressem…
Piramisok és templomok falára
vésték a lélek üzeneteit.
Maradt, ami maradt, s ha meg is értjük
a képeket, a szavak ezreit,
hol van a gondolat, mi hajtotta a vésőt:
átadni azt, mi át sem adható,
a vágyakat, a túlélés reményét.
Mondd merre van az én piramisom?
Hová lehetne rejteni egy álmot,
felvésni fájó gondolatokat,
hogy szét ne rágja az idő, e végzet,
mikor az élet lassan alkonyul,
mikor az agy magánya
kis dobozok mélyére zárja
lassan a múltat, jelent és jövőt.
Mondd mennyi az, mi megmarad belőlem?
A szétmálló papír? Mindenki ír…
Megszűnő, s újuló internetes lapok
hullámsírjába eltemetni végleg
mindazt, mi voltam, ami oly csekély,
de mégis volt, volt benne gondolat,
egy-egy felfénylő halvány szikra csak,
vagy hangyalét? Már magam sem tudom.
Mondd, merre van az én piramisom?
Hozzászólások