Míg az este dús habokba szenderült,
s narancs-vörösben úszott a napkaréj,
leborult testem minden íze,
hogy hozzám érjen föld s az ég.

Hadd karoljon teljesen,
káprázatholdfény
könnyű testem járja át,
olvasszon föl titkos bája
bennem minden lázadást.

Zúzzon finom, szálló porrá,
földi, fogoly lelkem most övé,
vigyen, vigyen csak, amerre jár,
utazzam ez’ újabb éjszakán.

Járjak csendben csillagporban,
hová a nappal nem visz el,
Isten országába szállnék,
és kérnék tőle csendesen.

Tarisznyám rakná titkok oldásával,
dús keblű reménnyel, béke szavával,
áldással, bőséggel, csicsergő trillával,
szerelmes fényekkel és angyal hajával.

S én kopogtatnék halkan
minden apró kis tanyán,
hol hajnallal kel az éhség,
hol árván sír egy gyermek épp,
hol lelket tör a magány csendje,
s kihull a kézből szál virág,
hol könnyek erednek anyákért,
hol apját keres’ egy kis legény,
hol a fiaknak semmi remény,
hol fáj e földi létezés.

Odamennék.
Pillanatra gyógyír lennék,
Istenem, arcodnak
halvány tükre lennék,
hogy Téged fölismerjenek.

Kérném tőled, drága Hold,
ezt az álmom mindig óvd,
legyen könnyű ébredésem,
ha utam kincseit fűzöd el,
s engedsz, hogy a nap kísérjen,
begyűjtve áldó fényeket.

S ha majd az est,
a dús habokban ismét alámerül,
és arany-vörösben úszik föld s az ég,
várlak, mert találkozunk ott megint,
hol a test s a lélek összeér.

Megosztás

Tweet