Tempus fugit • Hetedhéthatár

Szépirodalom - vers

Tempus fugit

 

(György napi gondolatok)

 

Kezdetben csak tejfehér a világ
nincs az agyban még emlékezet
csak sírás hol a szónak nincs ragja
később kerül rá az ékezet
csak kapaszkodik a kéz fény után
aztán az arc már mosolyt tanul
egyszer csak összemennek a ruhák
semmi nem lesz már váratlanul
oda gyermekkor első kése
de még maradt anyám ölelése

Nem tudtam ki édes ki mostoha
nagy erdők fontak körém indát
messzi lengett az éj álomhintán
és szép remény súgta hogy soha
ne adjam fel a harcos célokat
apám patkót vert acélosat
hintalovunk csillagokig repült
iker felem is velem hevült
közös dunyha és iskolapadok
testvér testvérben mély nyomot hagyott

Aztán kergettem tarka álmokat
égig repültek mint a lepke
én földön ragadtam epekedve
nem az ember a sors válogat
elmentem hát tétován és messze
mintha minden el lenne veszve
vándorúton várt rám lelkem csöndje
énem magamból szedtem össze
szívem néha rám szólt sok a munka
de lelkem soha meg nem unta

Meddig nőnek majd kopnak a hegyek
mivé lett a sok kataklizma
vagy ősi csillagmúlt forrva izzva
nem hagyott hátra mást csak heget
mindent összevarrnak a városok
lassan gomblyuknyi hely az élet
az est bagolyként csöndben átoson
hangyaremény bolyában réved
repül az idő naponta újra
minden rigó a régit fújja

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS