A méltatlan gyerek • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

A méltatlan gyerek

 

A kollégium könyvtára még mindig elbűvölte Marcit, pedig már hatodik hónapja élt az ódon falak között. Nagyobbacska bakonyi faluból érkezett a híres iskolába. Hálával gondolt Géza atyára, aki a püspök úr támogatását is megnyerte tanulásához. Tízéves fiúcska volt, és a teremtő valóban éles elmével, logikus gondolkodással, és szorgalommal áldotta meg. A tanító úr javaslatára Géza atya hamar felfigyelt Marcira. Úgy gondolta, valóban érdemes taníttatni, mert kitűnően tudná szolgálni az egyházat, nagyszerű pap válhat belőle, aki a tudományokban is jeleskedhet. Fantáziáját ugyan féken kell tartani, és azt a helyes irányba kell terelni – vélekedett a plébános úr –, de a nagy hagyományokkal rendelkező kollégium képes lesz erre. Személyesen kísérte el Marcit és édesanyját, amikor átadták a fiút Konrád atyának, nem gondolt arra, hogy egy év sem telik el, amikor ezt mélységesen megbánja.

Marci megilletődve, de félelem nélkül érkezett a kollégiumba. Hamar megszokta új környezetét, megbarátkozott társaival, fegyelmezett, engedelmes és szorgalmas diák lett. Tanárai elégedettek voltak vele, örömmel látták kimeríthetetlen tudásszomját. Kitűnő feleleteivel, dolgozataival, segítőkészségével társai körében is kedvelt lett. Szívesen beszélgetett, játszott velük, de szabadidejét leginkább a könyvtárban szerette eltölteni. Nem volt szokás, hogy a diákok egyedül bemehetnek és válogathatnak az olvasnivalók közül. Marci kivételezett helyzetbe került, mert önként és örömmel vállalta az ottani takarítást. Ha végzett munkájával leült, körbenézett, beszívta a különleges illatokat, és úgy érezte évszázadok tudománya lengi körül. Néhány hónap után felbátorodott, és titokban, válogatás nélkül, innen-onnan leemelt egy-egy könyvet, régieket is, újabbakat is, belelapozott, beleolvasott, gondolkodott. Egyet sem tudott alaposan tanulmányozni, különösen nem végig olvasni, ezért egyre több megválaszolatlan kérdés kavargott benne. Nem mert tanáraihoz fordulni, mert akkor minden bizonnyal kiderülne, hogy vétett a szabályok ellen. Gyónás közben is nagyokat hallgatott erről a titokról. Azzal nyugtatta magát, hogy nem követett el bűnt, hiszen a tanító úr azzal bocsátotta útjára, hogy minden alkalmat ragadjon meg a tanulásra, tudásának bővítésére. Szerette a tanító urat, bízott benne, közelebb érezte magához, mint a kollégium tanárait, papjait. Azt tervezte magában, ha majd hazamehet, először neki mondja el kérdéseit, kételyeit. Az események azonban másként alakultak.

Az egyik tanórán Konrád atya az ezerötszáz-ezerhatszázas évekről, Magyarország akkori helyzetéről beszélt, és súlyos szavakkal marasztalta el az iszlám vallást, a törököket, akik sok-sok keresztény magyar embert megöltek, rabszíjra kötöttek, rabszolgavásárra hajtottak. Próbáljátok elképzelni, és ítéljétek el ezt a kegyetlenséget – mondta az atya –, amit Isten sosem fog megbocsátani nekik. Marciban ekkor felvillant egy kép, egy rajz, amit az egyik könyvben látott. Határozottan emlékezett rá, és az ahhoz tartozó néhány mondatra is. Felnyújtotta kezét, és amikor lehetőséget kapott a kérdezésre, elhangzott két olyan mondat, amelyhez hasonlót diák még nem mondott a kollégium falai között.

– Konrád atya kérem, a keresztény spanyolok ugyanezt tették az indiánokkal Amerikában. Isten nekik miért bocsátott meg?

– Honnan veszed ezt az ostobaságot? Hogy merészeled Istent kérdőre vonni? – dörrent mérgesen a pap, és hirtelen nem is tudta mit válaszoljon.

– A tanító úr mondta a faluban! – hazudta Marci, mert a haragos tekintetből azonnal látta, ebből nagy baj lehet. Persze – tette hozzá csendesen, mert szégyellte hazugságát – lehet, hogy rosszul értettem.

– Persze, hogy rosszul értetted! – kapott a szón az atya. – Azok az indiánok vademberek voltak, állatok módjára éltek, a spanyolok térítették őket Jézus hitére. Csak jót tettek velük, felejtsd el az ostobaságot! Csalódtam benned fiam.

A kisfiú – bár érezte igaztalanul bánnak vele – nem mert vitatkozni, először érzett félelmet a kollégiumban. Csendesen lehajtotta fejét, megszégyenülten leült. Azon a napon valami megváltozott körülötte. A többiek nem keresték társaságát, tanárai nem dicsérték meg, ha jól szerepelt az órákon, érzékelhetően szigorúbbak lettek vele. A könyvtártól nem tiltották el, mert nem gondoltak arra, hogy az ottani könyvekből szerzett tudomást Dél-Amerika meghódításának véres eseményeiről. Marci eldöntötte, meggyónja bűnét, hiszen hazudott. Tanítójáról olyat állított, ami nem igaz, és ha kell, elmondja azt is, hogy nézegeti, olvasgatja a könyveket. Jusztin atya bizonyára feloldozza, és akkor minden úgy lesz, ahogy korábban volt. Persze – gondolkodott – Jusztin atya is eltilthatja a könyvtártól, vagy mást javasol helyette, azonban bízott a titok megőrzésében. A gyónásig öt napja volt, amit ki akart használni. Volt egy könyv, amelynek embereket ábrázoló színes képei, rajzai nagyon izgatták fantáziáját.

A gyónást követő napon váratlan esemény történt. Marcit kihívták a tanóráról, az igazgató úr hívatta. Ritka és különleges eseménynek számított, ha egy diák az igazgató úr színe elé kerülhet, és sosem lehetett tudni dicséret vagy büntetés lesz belőle. Bizony megszeppenve állt a szépen faragott hatalmas íróasztal előtt, különösen azért, mert Konrád atya is az irodában volt. Az egyik fotelban ült, szigorú tekintettel mérte végig az ijedt kisdiákot. Az igazgató hátradőlt karosszékében, elégedetten nyugtázta a fiú zavarodottságát, majd – mintha töprengene valamin – leereszkedően megszólalt.

– Hogy is hívnak téged fiam?

– Kolozsi Mártonnak, igazgató úr kérem.

– Panasz van rád Kolozsi Márton! Úgy hallom tiszteletlen voltál Konrád atyával!

– Én nem! – mentegetőzött kétségbeesetten Marci. – Sosem tennék ilyet.

– Nem? Hát nem tiszteletlenség az, hogy Isten szándékáról, akaratáról, döntéséről kérdéseket mersz feltenni egy atyának?

– Nem akartam semmi rosszat, csak kíváncsi voltam…

– Semmi rosszat? – vágott szavába az igazgató. – Szóval semmi rosszat! Na és mit művelsz te a könyvtárban?  Felelj nekem Kolozsi Márton!

– Honnan tetszik tudni? – szepegett már a kisfiú, és törölgette riadt könnyeit.

– Mindegy honnan tudom! – csattant a haragos válasz. – Mit csináltál?

– Semmi rosszat! Belenéztem néhány könyvbe, mert tanulni akartam belőlük.

– Azok még nem neked valók, nem értheted őket!

– Igen, így van! – bátorodott fel váratlanul Marci. – Azért kérdeztem, és olyan sok kérdésem lenne még.

– Igen? – csóválta fejét rosszat sejtve az igazgató. – Például mi?

– A tanító úr, Géza atya, Konrád atya, Jusztin atya azt tanítja, hogy Isten a saját képmására teremtette az embert!

– Ez így is van!

– Igen, de melyiket?  Van egy könyv, abban olyan sokféle ember van. Előember, ősember, fehér ember, néger, sárga, ferdeszemű, alacsony, magas. Biztos, hogy Ádám olyan volt, mint, mi? És a többi miért lett más, és…

– Elég legyen! – kiáltott haragosan az igazgató, Konrád atya is felpattant, és csak hajszálon múlott, hogy nem csattant egy nagy pofon a fiú arcán. – Elég legyen ebből a beszédből! Nem vagy méltó arra, hogy iskolánk diákja legyél. Ilyen istentelen beszédet nem tűrök meg! Még ma összecsomagolsz és hazamész! Gondom lesz rá, hogy otthon észhez térítsenek! Konrád atya! Vigye innen, ne is lássam többet ezt a bizalmunkra méltatlan gyereket!

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS