Nyarat idéző fülledt meleg volt a tavaszi városban. Dél felől érkező szelek hozták, a levegőben némi sivatagi homokkal. A posta frissen festett épületét még állványok védték. Az utca végén, a facölöpök szegélyezte, jázminnal és csillagvirággal tele ültetett, kör alakú terénél Hanna egy pillanatra megállt, aztán elindult, át a macskaköves úton, a szemközti oldal felé. Földszintes, századelős házak tátongtak ódon kapuikkal. Muskátli pirosa mosolygott az utcára az egyik zöldkeretes ablakban, s mögötte gyümölcs csendélet jelezte, hogy a lakója festőművész.
Barátai mutatták be neki, s pár hónapja két képet vásárolt tőle. Az egyik, egy mezei csokor volt. Első ottjártakor csendes sarokban állt, egyedül, szinte alig észrevehetőn. A kissé kopottas keretben a már-már hanyagul földobott, játékos színek mégis felé vonzották a lány tekintetét. Laikus szemnek is feltűnhetett, hogy alkotója a sokadik hasonlón van túl, de ez mégis más volt, különbözött a többitől. Fiatalos játékosság és sok, finoman kidolgozott részlet vibrált a kompozícióban. A festő, ugyan igyekezett rábeszélni a lila orgonákra, s nyomatékként megemlítette, hogy a párját, a fehér orgonákat egy neves színésznő húga vitte el, Hanna hajthatatlan volt. Beleszeretett. Aztán tovább nézelődött. Élvezettel szívta magába a festék és a terpentin, kissé szúrós szagát. Kapkodva járt a szeme egyik alkotásról a másikra, vékony ujjai gyöngéden simították végig némelyik keret nélküli vászon szélét, amikor a földön, a lábánál lévő festmény előtt hírtelen megállt.
A képen, bal felől viharfelhők közeledtek. Szinte az egész égboltot beterítették, és csak néhol szüremkedtek át a nap sugarai. A szénaboglyából vasvilla ágaskodott. Valahogy úgy, mintha a hétköznapok kemény dolgaiba beleszokott nyél csak egy mozdulatra, kemény szorításra várna, és a munka máris folytatódhat. A lóitató mellett gémeskút nyújtózkodott. Kávája beleért a haragos felhőkbe. A kicsi, talán tónak is nevezhető víz kékje, partján a gyér nádas és a téli fagyokat is túlélő fű zöldje bontotta csak meg a borongós tónust. A tekintetet, mégis elsőként megragadón, az egymáshoz egészen közel álló két, kicsi, nádfedeles vályogház vonzotta. A falak durván fölhordott, darabos fehérjén szinte tapintható volt a tér és az idő. A két ház között, föléjük óvón emelkedett egy szél szaggatta, öreg fa, ami a közelgő viharral dacolt. Fölvillanyozta a látvány. Nézte még egy darabig, de nem tudta megfogalmazni magának, mi az, ami ilyen mélyen megérintette.
A két festmény ára Hanna fizetésének a többszöröse volt, mégis határozott maradt. Sosem szórta a pénzt, mert sosem volt sok, mégis előfordult, hogy nagyvonalúnak tűnőn döntött. A festő felesége, látva a lány épp csak pillanatnyi habozását, fölajánlotta, hogy több részletben is kifizetheti. Meg is egyeztek, és a mezei csokorral együtt hazavitte új szerzeményeit. Aztán a viharos képet az ágya fölé helyeztette. Pont úgy, ahogy a nagyszülőknél látta a Szűzanyát, karján a kis Jézust ábrázoló ovális festményen. Azt érezte, hogy jó helyen van.
A látogatások tehát havi rendszerességgel megismétlődtek. A nyolcvanas évein éppen túllépő szikár, magas férfit legtöbbször ecsettel a kezében találta. A felesége intézte az anyagi részét az ügyeknek, ő szervezte a kiállításokat, kereste fel a vevőket, ha bármilyen probléma adódott.
Egy alkalommal egyedül találta otthon a festőt. Lehajtott fejjel, felgyűrt ingujjal, könyökével az asztalra támaszkodva az étkezőben ült. A homályos előtérből nyílt a műterem, onnan szűrődött be némi fény, ami elmélyítette arca redőit. Mögötte, a falon, a vadászjelenetet ábrázoló hatalmas, kopottságában is lenyűgöző gobelin különleges hangulatot adott a vászonra kívánkozó látványnak. Mikor a lány belépett, lassan fölemelkedett a székről.
– Kissé korán érkezett, a feleségem még nincs itthon – szólt, szinte köszönés helyett, s hangját gyorsan visszanyelte a csend.
Hanna, pénzzel a kezében tétován állt. A pár másodpercnyi időtlenségben befordultak a tavaszi délután fényei, végigszaladtak a lány tengerkék ruháján, mely lágy esésben követte lehelet vékony alakját és táncra keltek derékig érő szőke haján. A festő felé nyújtotta a pénzt.
– Nem baj, majd legközelebb megkapom róla az elismervényt – mondta mosolyogva, de a férfi csak állt, némán.
Valahonnan, messziről hallotta a lány hangját, látta a felé nyújtott kezet, s egy váratlan, meglepően határozott mozdulattal karon ragadta, és szó nélkül bevezette a műtermébe. A festőállvány elé vezette, és ott megállította.
– Tessék, nézze csak, nézze, ezen dolgoznék, de nem tudok. A feleségem folyvást hajtogatja, fessél már, fessél már, de nem érti meg, hogy nem megy. Van, amikor semmi nem megy.
Aztán indulatosan vette elő sorra a régi képeit. A látványos, mozgalmas témák szinte versenyre keltek, ahogy egymás mellé állította őket.
– Látja, így már nem dolgozom, ilyeneket már nem tudok…
… szinte pazarlón dús festékhasználat, erős színek, hófödte hegyekből leereszkedő, fenyvesekkel ölelt, meredek, köves út, a magasból leszakadó, nagy vízfolyammá terebélyesedő vízesés…
– Ennek nem készültek vázlatai – folytatta fölhevülten, ahogy az egyiket maga elé fordította.
– Hazaérkeztünk Ausztriából, és emlékezetből vászonra tettem. De már nem szeretem, vigye, magának adom! És ezt is, már nem akarom látni őket! – s gondolatnyi szünet után halkan fűzte hozzá:
– Pedig ragaszkodtam hozzájuk. Igyekeztem a háttérben tartani őket. Örültem, ha nem kerültek kiállításra.
Aztán, még lassabban illesztve egymáshoz a szavakat suttogta maga elé:
– Itt maradtak velem.
Hanna zsenge éveinek száma nem tudott mit kezdeni a korban oly távoli lélek ilyen intenzív megnyilatkozásával. Nem értette a szituációt, és minden pillanata váratlan meglepetés volt számára. Hogyan, miként kerül ő ebbe a jelenetbe? Csak a maga szemszögéből tudta hát megközelíteni a történteket.
– Valóban nekem akarja adni ezeket a…, csak úgy? – kérdezte bátortalan.
De meg sem hallva a kérdést, a férfi bezárult saját gondolataiba, és tovább rakosgatta a képeket. A földön falhoz támaszkodó festmények mögül végül előkerült egy női akt. Rég készült, látszott rajta. Finom, törékeny vonalak, meghalványult színek, s az arc, a tekintet volt mégis a beszédes. Hanna megérezte, hogy az alkotó és modellje között, valamikor a távoli múltban nem hétköznapi kapcsolat lehetett.
– Az első modellem. Tizenhat éves volt, és tüdőbeteg. Megjártuk a legjobb szanatóriumokat, de hiába. Nélküle nincs inspiráció. Sem lelki, sem fizikális – suttogta, míg szeme valahol a nyitott ablakon túl, az időtlen térben járt.
– Hmm, azt gondolja rég volt. Nem, minden, épp csak tegnap történt…, már nem tudok úgy…
Aztán hirtelen Hannához fordult, ismét megragadta a lány mindkét karját, tekintetében újralobbant, belső tűz égett, és szinte könyörgőn nézett riadt szemébe.
– Csak egyetlen egyszer! Kérem! Csak egyetlen, egy utolsó alkalom!
Hanna megrémült a hirtelen mozdulattól, a segélykérő, heves szavaktól, és ijedten vonta ki magát az erős szorításból.
– Bocsásson meg! – lépett rögtön hátra, önmagán is meglepődve a festő. – Megdöbbentően hasonlít rá.
Aztán visszazárult a lélek időkapuja, és megsemmisülve, lassan elindult kifelé a műteremből.
– Bocsásson meg nekem… kicsi Hanna, és a festményeket vigye magával – szólt vissza még lemondó reménytelenséggel.
– Őrizze meg. Őrizzen meg belőlünk valamennyit. Egyet már úgy is elvitt, bár nehezen adtam. A mezei csokrot. Emlékszik? – fordult a lányhoz.
– Sokat voltak eszembe azóta. A kép, és… te, Hannácska.
Fejét lehajtva folytatta:
– Lilian Nagy Szarvaskőn volt akkor egy hónapig, és én lefestettem neki az itthoni rétünk virágait. Az utolsó hétre belőlük vittem egy csokrot, megfestve is, ha az igazi már elhervadna, mire újra láthatom… A feleségemnek nem kell róluk tudnia. Talán, soha nem is látta őket.
Hanna zavarban volt, mozdulatlanul állt. Először látta a festőt, mint férfit, akiben a sok évtizednyi emlékek ma is izzani tudnak, és amelyekhez pár perc alatt hozzá is öregedett az idő. Hallotta a távolodó lépteket, karján ott érezte még az erős kezek szorítását, amikor ruháján egy narancssárga festékfoltot fedezett fel. Nézte egy darabig a káprázatos színt, és lassan az állványon lévő képre kúszott a tekintete. Mintha elkenődött volna, mintha nem oly rég helyezték volna föl a napot a két hegy találkozási pontja fölé. Nem értette. Hiszen ez, a Lilian időkből való alkotás…, színekben megörökített fiatalság. Sugárzott belőle az élet, az ember és a természet imádata. Szinte megszólalt e dinamikus, nem túl kidolgozott, mégis harmonikus alkotói szépségben az a Valami, ami éppen akkor, ott, nagyon rég elkezdődött.
A lány összeszedte a gondolatait, és amit nem értett, praktikusan félre tette. Érzett ugyan valamit, amiről azonban nem akart tudomást venni. Döntést kellett hoznia, és már csak a – vigye magával a képeket – szavakra igyekezett koncentrálni. És vitte. Az egyik, szinte akkora volt, mint ő maga. Megemelte, kilépett vele a műteremből, és várt. Még egyszer megerősítést akart kapni, hogy igen, ezek már az ő jogos tulajdonát képezik, de nem látta a férfit. Nagy nehezen kijutott az ajtón, és a kapun kilépve repdesett örömében, azon gondolkodva, hol is lesz a helyük a kicsiny lakásban. Olyan határtalan boldogság kerítette hatalmába, hogy eszébe sem jutott visszagondolni arra, miként is kerültek hozzá e szépségek.
Beköszöntött újra az ősz. Hosszabbodtak a ködös esték, rövidebbek lettek a zajos nappalok, és a mocsári tölgy vörös levelekben tündökölt a postasarkon. Az ajtóban a festő felesége, Vilma fogadta a lányt. Talpraesett, mutatós és kedves asszony volt. Első találkozásuk óta ragaszkodott a tegeződéshez. Ízlésesen különc öltözéke, a fodrok, csattok és a gyöngyök fiatalossá frissítették körötte a levegőt. Minden alkalommal behívta Hannát, nyáron egy hűsítő italra, hűvösebb napokon pedig, ahogy most is egy csésze meleg teára, ami mellé mindig társult egy kis beszélgetés. Ezen alkalmakkor rendre előkerült a festő is, aki tisztes távolból figyelte a két hölgy társalgását. Azon a délutánon Hanna, sok idő óta először becsukva látta a festőműhely ajtaját. Indulás előtt szóvá is tette Vilmának, hogy nem látta a férjét.
– Fest! Egy nagy képen dolgozik, és még nekem sem mutatja meg – suttogta boldogan, egészen közel hajolva a lányhoz.
– Ó, majd elfelejtettem! Két hét múlva költözünk Pestre, a nővérem lakásába. Sajnos egy éve meghalt, és most zárultak az örökösödéssel kapcsolatos ügyek. Nagy, világos, a Dunára néző műterme lesz Gyulának. A lényeg, hogy meg kellene oldanunk az utalással fizetést. Ha jól emlékszem, talán csak pár hónap van vissza a részletekből. Szinte sajnálom, kicsi lány, hogy elfogy az oka a látogatásaidnak! No, meg hát Budapest, mégsem itt lesz a postasarkon – mosolyodott el.
Címet cseréltek, Hanna kapott egy bankszámlaszámot és búcsúzásképp megölelték egymást.
Megrezzent, amikor a vaskos, nehéz kapu becsukódott mögötte. Olyasmit érzett, mintha akarata ellenére hirtelen kizárták volna valahonnan. Mintha a beleegyezése nélkül befejeztek volna egy romantikus kis játékot, aminek ő az egyik főszereplője volt. Vége szakadt valaminek, ami hosszú hónapokig, észrevétlen lett része a gondolatainak. Az út az ódon kis házig, a „Vilma” beszélgetések, a titkok és… Gyula. Először mondta ki a festő nevét. Bár csak magában, de először. Eszébe jutottak a néma szóváltások, amikor a hátán érezte a férfi tekintetét, amikor elkapott egy-egy kérő pillantást a szépre öregedett arcon, ahogy finom ujjaival hátrasimította mindig kusza, ősz haját, és ő kis mosollyal, bólintással igyekezett jelezni felé, hogy:
– Igen, igen, minden rendben, a legkitüntetettebb helyen van mindegyik, és én, én bizony megőrzöm őket, és az emlékeket is mellé.
De most valahogy másként érzett. Mintha szakítottak volna vele. Mintha a festő, Gyula szakított volna vele. Először gondolt arra, hogy talán nem is ezt kérdezte tőle. Talán csöndes jelenléte a beszélgetésekkor valami mást üzent, mást kért. Talán mindig, és reménykedve, csak azt az egyetlen egy alkalmat: a Festményt, róluk. Hannáról, Lilianról. A lány csak most értette meg, mit hagyott a kapu mögött. Elgyengítette ez az új felismerés, mely hónapokig rejtve maradt benne.
Gyalogosan indult hazafelé. Ösztönösen megállt az utca végén, a facölöpök szegélyezte, minden tavasszal jázmintól és csillagvirágtól illatozó, kör alakú térnél. Most színes árvácskákkal volt tele. A kandeláberek sárgás fénye beborította az utcát, s a hosszúra nyúlt, imbolygó árnyékok kísérték a lányt esteledő zajokkal. Szétterültek benne a kavargó érzések. Kizárták a külvilág minden érintését, és csak azt érezte, hogy fáj. Először szembesült azzal, hogy a pillanatok tördelte idő múlik, és néha, egy-egy különleges, elszalasztott alkalom, nélkülünk. És ez fáj.
A zsenge tavasz, forró nyarat hozott, s Hanna barátaival a dalmát tengerparton töltött egy felhőtlen hetet. A napfény, a csillogó víz, a sok nevetés lezárta a múlt ősz búját, s eltette a lassan gyarapodó emlékek sorába. Mikor hazaérkezett, a postaládájában egy csomagküldeményről szóló értesítés várta, aznapi utolsó átvétellel. A feladó Vilma asszony volt. A lány rohant a postára, és éppen zárás előtt beesett az ajtón. A testes, vörös hölgy átvette az értesítőt, és kissé kellemetlen méricskélés után, sokat sejtető mosollyal megkérdezte, hogy van-e erősítése. Majd hátraszólt a fiúknak, és előrehozatott velük egy nagy, lapos papírdobozt. A postásfiúk besegítették a kocsiba. Szűken, de éppen befért a hátsó ülésre. Hanna olyan izgatott volt, hogy majdnem áthajtott a piros lámpán. Mikor végre kettesben maradt a csomaggal, türelmetlenségét legyőzve óvatosan kezdte kibontani, a nagy biztonsággal lezárt, óriás küldeményt. Egyik réteg a másik után bomlott, kikerültek a habszivacs támasztékok, és a saroknál előtűnt egy óarany képkeret. Szíve hevesen dobogott, s ahogy teljességében kitárult előtte az alkotás, nagyon mélyről feltörő zokogás rázta meg egész testét. Hosszú percek teltek el, mire megnyugodott, s a műértő lélekbúvár úrrá lett zaklatott érzésein. Újra az előtte föltáruló látványra koncentrált.
… fák, ragyogó narancs, vörös és zöld színekben pompázó lombkoronával, távolba veszőn, mint az elfogyó élet, kanyargott az út, és az úton egy kékruhás, könnyed alak. Kibomló szőke haját egy kis kalap fogta össze, elöl, arcát épp csak eltakaró finom fátyol, kedves mozdulata félig háttal, ahogy kitekint alkotója felé. ….
A festmény hátoldalán Vilma asszony levelét találta. Egy ideig csak forgatta a kezében, aztán elkezdte olvasni a szépen formált gyöngybetűket.
„Drága Hannácska!
Ez a tiéd. Neked festette.
A kép, amit még tavaly ősszel kezdett el, és itt, Pesten fejezett be tavasszal. Rég nem dolgozott már ekkora munkán. Beteg volt. De ezután még volt ereje megajándékozni bennünket néhány szépséges virágcsendélettel. Ezt az egyet nem engedte kiállításra vinni. A műtermében, festőállványon tartotta, mintha még mindig dolgozna rajta. De tudtam, csak nézni szeretné. Vele akart lenni. Tudod, ahogy a Lilian képekkel. Őrizd meg ezt is, és velük a történeteiket.
Nagyon szépek voltak az utolsó hónapjai. Boldoggá tett a boldogsága, és ezt őszintén köszönöm neked. Csöndben aludt el. Aznap szélvihar volt, erre jól emlékszem. Sötét felhők takarták el a napot, csak néhol szüremkedtek át a nap sugarai. Eső egy csepp sem esett, de a ház előtti, szél forgatta fának letörött egy ága.
Vilma”
Hozzászólások