A történet, amit most elmesélek, olyan régen esett meg, hogy aki nekem elmesélte, már nem él, és valószínűleg azok sem, akikkel megtörtént. Talán olyanok se nagyon akadnak, akik emlékeznek rá.
A hetvenes évek derekán jártunk, amikor az emberek már megengedhették maguknak, hogy étterembe, szórakozóhelyekre járjanak. Budapest belvárosában több népszerű, felkapott étterem is volt, az egyetemisták, fiatal művészek, és mások törzshelyei. Egy ilyen helyen dolgozott Vera, pontosabban ő volt az üzletvezető. Magas, elegáns, határozott nő volt, a harmincas évei közepén járt, értett a szakmához, és megfelelő kapcsolatokkal rendelkezett. Jól kormányozta a rá bízott „birodalmat”, amely a vezetése alatt felvirágzott. Kis bokszokat alakítottak ki, a kor divatjától eltérően ott el lehetett bújni a kíváncsi tekintetek elől. Sajátos hangulata volt a helynek, jó volt a konyha, egymásnak adták a kilincset a vendégek.
Verának mindene megvolt, amiről kislány korában álmodozott: lakás a belvárosban, telefon, kocsi, ruháit a Luxus Áruházból szerezte be. Amikor lehetett, még külföldre is el tudott menni.
Egy valami hiányzott csak az életéből: egy társ. Arra vágyott, hogy valaki ott üljön a bárpultnál, és őt várja, meg a zárórát, hogy aztán együtt mehessenek haza.
Voltak alkalmi kapcsolatai, diszkrét kis kalandjai, de egyik sem tartott néhány alkalomnál tovább. Maga sem tudta, mi lehetett ennek az oka, de sikeres üzletasszony létére, lassan már vénkisasszonynak számított. Barátnői egy-két kivételtől eltekintve mind férjhez mentek, gyerekeket szültek. Volt köztük, aki sajnálta, sőt, lesajnálta őt amiatt, hogy még mindig egyedül él.
Akkoriban még ritkaságszámba mentek Budapest utcáin a hajléktalanok, virágzott a KMK intézménye, amely azt jelentette, hogy akinek nem volt munkahelye, azt megbüntették, akár börtönbe is zárhatták közveszélyes munkakerülésért. A teljes foglalkoztatottság korában hajléktalannak lenni büntetendő dolognak számított. Ráadásul nekik állandó lakcímük sem volt, ami önmagában maga után vonhatta, hogy kiutasítsák a főváros területéről.
Vera néha elsétált a Felszabadulás térig a Keletitől, végig a Rákóczi úton, szerette a nyüzsgést, a kirakatokat bambulni, ide-oda betérni, vásárolgatni pillanatnyi szeszélyétől hajtva. Egy ilyen alkalommal figyelt fel a fiatalemberre, aki a Felszab téren ült egy padon, és a galambokat etette. A nő nem tudta volna megmagyarázni, mi keltette fel a figyelmét, de feltűnő jelenségnek találta a férfit, aki kopott farmert, tornacipőt, és matrózcsíkos pólót viselt. A vállára hulló, kicsit elhanyagolt, zsíros fekete hajfürtök meglepően szép arcot kereteztek. Akkoriban százával jártak Pest utcáin hasonló külsejű srácok, és már nem is igazoltatták azonnal őket a párban járkáló fakabátok, a rendőrök.
A férfi észrevette, hogy gátlástalanul bámulja őt Vera, félrehajtotta a fejét, és rámosolygott. A nő zavarba jött, megfordult, és elsietett. De nem hagyta nyugodni a látvány, még másnap sem. Amikor a forgalom megengedte, hogy elmenjen kicsit az étteremből, vette a ballonkabátját, és elindult a tér felé.
Csak reménykedni tudott benne, hogy a férfit ott találja megint. Maga sem tudta, miért érzett izgalmat, várakozást? Hiszen érezte ő a lelke mélyén, hogy minden értelemben óriási szakadék lehet köztük. A férfi legalább tíz évvel fiatalabb nála, a külseje, kérges keze, elhanyagolt ruházata alapján nem lehettek illúziói. De vonzotta őt a látvány, a fiatal férfi mosolya, tekintete, a kreol arcból szinte világító szép szeme.
Állt a téren, a galambok között, a padon pedig ott ült a férfi, morzsát szórt a madarak közé.
Így ismerkedtek meg: Vera és Márton, a hajléktalan cigány srác.
Vera szólította meg őt, mert úgy vélte, a srácnak nem lenne hozzá bátorsága. Mentőötlete támadt, azt kérdezte tőle, lenne-e ideje, és kedve segíteni neki bútorokat mozgatni, átrendezi a lakását, és segítségre lenne szüksége. Megfizetem, tette hozzá a nő.
Hát így történt, hogy a fiú igent mondott, ők pedig elindultak a lakása felé.
Aki nekem ezt a történetet mesélte, kollégája volt Verának. Tőle tudta a történet folytatását.
A lakásba érve nekiálltak a bútorokat tologatni, pakolni, valóban volt ott munka.
Jól megizzadtak mind a ketten, és Vera felajánlotta, hogy Marci fürödjön meg. Tele engedte a kádat, tett bele habfürdőt, kikészített neki egy köntöst, és fürdőlepedőt, majd megfordult, hogy kimenjen a fürdőszobából. És akkor szembe találta magát a meztelen férfival, akinek olyan szép volt a teste, hogy az asszonynak elakadt a lélegzete. Így aztán kitalálható a folytatás… igen, együtt fürödtek, majd szeretkeztek, és valamikor délután kéz a kézben besétáltak az étterembe.
Teljesült Vera kívánsága, hogy esténként, a zárás előtt egy férfi ott várja őt, és a zárórát a pultnál, és együtt menjenek haza. Az asszony kivirágzott ebben a szerelemben.
De a tündérmesék nem a pesti flaszteren szoktak megtörténni. Néhány év múlva, amikor Vera betöltötte a negyvenkettedik évét, Marci váratlanul elhagyta őt, egy fiatal nő miatt.
Az élet ment tovább, az étterem közönsége, és a barátok gyorsan túltették magukat a dolgon.
Tálcán kínálta az élet – mondta magának Vera, és végtére is, volt hét gyönyörű évünk együtt. De soha többé nem ment a Felszabadulás tér közelébe kora délután, nem akarta látni, hogy ott ül-e valaki, aki a galambokat eteti.
Hozzászólások