Bodony: éppen három éve, 2004 nyarán jártam Jánosnál, Asztor kutyámmal. A házát könnyen megtaláltuk az Új soron. Úgy léptünk be a kertjébe, mint akik 350 kilométerről hazatértek. A belga juhász körbeszaladt, majd leheveredett, és jót szunyókált, miközben mi beszélgettünk átadva magam a csodának: dél felé tekintve balról a Kékes, jobbról Galyatető látható… innen a kertből… János mondta is, hogy ezért vette meg ezt a házat. Miután bejárta a világot, nyugalomra vágyott, s úgy gondolta, ehhez legjobb a Mátrában lakhelyet keresni – nincs távol se a fővárostól, se a Hajdúszoboszlón élő szüleitől. Így lett belőle bodonyi remete. Este betértünk a Vidróczki-csárdába: Asztor átvette a csárda őrzését. János meg én ki nem fogytunk a szóból, csak egy-egy köszönés idejére hallgattunk el. Látszott, hogy mindenki ismeri. De tudták-e valóban, ki is élt köztük? Nem hiszem. Ő egyszerűen „a János” volt a falubelieknek. Kedves, közvetlen, jó humorú ember. Csak a címére sok küldeményt kézbesítő postás sejtett valamit, továbbá azok, akik a Kossuth Rádiót hallgatták, s feltűnt nekik délidőben egy ismerős hang, aki a világ ételeiről beszélt… Igen, ő volt az, Juhani Nagy János… A pótolhatatlan…
*
Hetedhéthatár – 10 éve lesz lassan, hogy a keresztszülők e nevet adták a lapnak: édesanyám és Kurucz Gyuszi, egymástól függetlenül mondták ki a szót, amikor kiderült, hogy az általam kitalált cím, a Héthatár, már levédett. Így lett a lapunk Hetedhéthatár. Gyuszinak nemcsak lehetőséget adott a lap írásai megjelenésére, hanem korán megkezdett nyugdíjas évei baráti közösségét is jelentette. Az írás mellett persze rádiózott is, tavaly pedig oktatni is kezdett tanítványai nagy örömére. Hiszen ki lett volna rá méltóbb – aki az írott sajtón kívül a televíziózásban, a rádiózásban is mester volt -, hogy tudását átadja a fiataloknak? Élményt jelentett minden órája, mint ahogy élményt jelentett minden együttlét vele: Hetedhéthatáros összejövetelen, erdélyi körúton, kiállítás-megnyitón. Népszerűségben verhetetlen volt: ha egyszer nem jött el a pécsi Iparos Kisvendéglőbe, a megjelenéskori találkozásaink helyszínére, mindenki azt kérdezte: „Hol van a Gyuszi?” Amikor létrejött a Káplár László Emlékére Kulturális Alapítvány, természetes volt, hogy a kuratórium tagja lett, így rajta is múlt, hogy 2006-ban és 2007-ben ki kapta a Káplár László Jó Ember Díjat. Nehéz lesz nélküle…
*
Eltávozott barátainkról Rónaky Edit és Nagy Bandó András a 3., 20., 26. oldalon emlékezik meg
Hozzászólások