Kovács Kázmér sosem akart galambokkal foglalkozni. Talán még nem is szerette ezeket a szelíd jószágokat. Parki sétája során mindig szemtelenül leszálltak eléje, ha padra ült, mintha eledelt követelnének. Kitartóan sétáltak előtte, a bátrabbak még a cipő fűzőjét is felcsípték, valami finom ételnek vélve azt. Ilyenkor próbálta elhessegetni onnan őket, de ezek hatástalanok maradtak, csupán egy méteres ugrással nyugtázták a háborgatást. Tehát összegezve, nem volt kimondottan jó véleménnyel a galambokról. Pedig a galamb volt a szimbóluma a békének, a békességnek.
Történt aztán, vagy két év múlva, hogy egyik barátja. a Pásztor Lajos, valami csere miatt elhívta hozzájuk. Kimentek az udvarra és rövid beszélgetés után, Lajos a galambokra terelte a szót. Mutatott a fészer tetején található galambházra.
– Látod azt az acélszürke galambot, ott az eresz szélén tollászkodik? – kérdezte
– Látom! – mondta kissé egyhangúan Kovács Kázmér és nézte az apró termetű galambot.
– Lipcsei győztes! Ő jött haza leghamarabb a 400 kilométeres távról. Igazi postagalamb! – mondta dicsekedve Lajos. Még az ábrázata is megváltozott, szélesre nyílt.
– Ezzel foglalkozol? – kérdezte Kovács Kázmér és a galambok kialakult tapasztalata alapján, nem értette Lajos barátja lelkesedését.
Pásztor Lajos a Csabai utcában lakott a szüleinél. Huszonöt éves volt, a nősülés még eszébe sem jutott. Lányokkal eddig nem látta senki, már kezdtek rosszra gondolni.
– Még nem nőtt be a feje lágya! – mondta az apja és olyan férfias szeretetféleképpen, meglegyintette Lajos fejét, aki azt már előre elhúzta. A városban dolgozott, egy hűtőházban, amely egy vágott jószágok – csirke, liba, kacsa – feldolgozása után, ott tárolták. Nagy kiszállításokat végeztek, főleg Olaszországba. Talán azért, mert a feldolgozó üzem résztulajdonosa egy olasz volt. A hűtött húsokat vasúti hűtőkocsikba rakták és már vitték is Itáliába.
Pásztor Lajos szeretett ott dolgozni, jó volt a kollektíva. Aztán mikor végzett Hosszú Ferivel gyalogoltak haza. Ennek a srácnak nem csak a neve volt hosszú, de maga a srác is colos legény volt.
Vele barátkozott, mert ő szerette a galambokat. ez volt a beszélgetésük tárgya, szinte mindennap. Ott lakott a szomszédban, így könnyen találkozhattak.
Hogy is kezdődött ez a galambászkodás? Kérdezhetné bárki joggal. A válasz is egyszerű, mindenkinek van valamilyen hobbija. Pásztor Lajos a galambokra esküszik.
– Látni kell, ahogy repülnek. Köröznek a galambdúc körül, egy nagy kört leírva. Erre nem is kellett tanitani őket – meséli Lajos. – Már reggel várják a repülést. Vagy húsz kör után letelepednek a tetőn, tollászkodnak, nézelődnek. Majd minden szó nélkül bejönnek a fészekre. Ilyenkor – folytatta – lezárom a kijáratokat, nehogy eszükbe jusson elcsatangolni.
Pásztor Lajos, ahogy beszél a galambokról, kipirul az arca, lelkesen meséli el, hogy egy vidéki rokonlátogatás során ismerkedett meg a galambokkal. Úgy döntött, ha hazamegy, ráveszi az apját, engedje meg neki, hogy galambokat tarthasson. Amint haza ért, elő is rukkolt a döntésével.
– Aztán hol helyeznéd el ezeket a galambokat? – kérdezte apja.
– A nyárikonyha mellé építenénk egy fészert és annak a padlásán lennének a galambok – mondta Pásztor Lajos az apjának.
Az öreg dörzsölte a fejét, mintha azt akarná, hogy abból értelmes gondolatok tóduljanak ki. Majd egy idő után megszólalt: – Rendben, az a bizonyos fészer sok mindenre jó lesz. Már én is gondolkodtam rajta – összegezte elképzelését és ki is adta a parancsot, hogy a meglévő telken, hogyan is helyezkedjen el az a bizonyos galambdúcos fészer.
A hosszú utcai ház két nagy szobából állt és középen volt a konyha. Legalábbis így nevezték ezt a középső szobát, de benne nem volt olyan eszköz, bútor, amely konyha jellegére utalt volna. Sőt egy pótágy is felállításra került, ha vendég jönne, legyen hol aludnia.
E három helyiség után volt a ház éléskamrája. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a gang szintje alatt volt két lépcsővel, lefelé. Ez a süllyesztés pince jelleget adott neki, hűvös volt, jól tárolható benne mindenféle élelmiszer. A konyha kérdését a ház végébe épített, úgynevezett nyári konyhával oldották meg. Nem csak nyáron használták, mert téliesítve is volt. Ehhez a „nyári” konyhához építettek, ők maguk egy fészer-félét. Az építést a család végezte, olyan kaláka munkába. Mindenki segített, a szakipari munkát Tódor Feri végezte, akit olyan kőműves-féle embernek ismertek. Később – amikor a baj megtörtént – kiderült róla, hogy valóban egy kontár, aki csak úgy nagyjából elleste a kőművességet.
A fészer szépen be lett fedve, még kéményt is épített hozzá Tódor Feri, mert az volt a kérés, hogy télen is fűthető legyen. A kémény lett a ludas a bajban, mert a mester nem akarta magasabbra építeni. Pedig az igazi huzat miatt jobb lett volna. De az is lehet, hogy szédülős típus volt és megelégedett a gerinc feletti magassággal.
Ha már van ez a fészer és lett padlása is, alkalmas volt egy galambdúc kialakítására. A galambdúcon Pásztor Lajosnak és barátjának, Hosszú Ferinek több mint két havi szabadidője is ráment. Szépen kiépítették a fészkeket. A kijárat olyan hálós négyszögletű építmény volt, melynek ajtaját lentről lehetett irányítani. Mikor elkészült, jöhettek a galambok. Hosszú Ferivel leutaztak vidékre. Vittek magukkal olyan hálós ketrecet, melyben vagy tíz galambot is hoztak a rokontól, meg a környékről vett is néhányat. Az utóbbi főleg postagalamb volt, mert a galambásznak az a legizgalmasabb időszaka, amikor a galambját röptetik. Elviszik sok más galambbal együtt, legalább pár száz kilométerre és a jelzett időben szabadon engedik. Ilyenkor az a nagy kérdés: – kinek ér haza a galambja leghamarább. Ez egy nagyon izgalmas verseny, sokféle buktatóval.
Így történt Pásztor Lajos kialakított galambdúcának benépesítése. Ez volt a legjobb szórakozás számára. Etette, dédelgette galambjait. Megtanította őket a röptetésre. Először csak úgy kivitte az utca sarkára, elengedte és rohant haza, hogy a galamb megjött-e. Aztán biciklire szállt és elvitte a falu határába. Ott engedte el. Öröme nagy volt, amikor haza tekert és a kérdéses galamb ott tollászkodott a fészer tetején. Aztán szervezett szállításba adta, ahol teherautóval messzire elvitték a galambokat. Ezek voltak a nagy versenyek, párszor győzött is, örömét lelte a galambokban.
Apja is elégedett volt, látta, hogy fia valamit komolyan csinál, nem állt útjába. Így ment ez legalább három éven keresztül, a soron következő versenyeken az öreg is izgult a győzelemért.
Aztán egy őszi nap következett. Valahogy ez az október végi napok eléggé hűvösek voltak. Be kellett gyújtani a fészerbe kialakított tűzhelybe. Pásztor Lajos begyújtott, jó meleg lett, a szárazabb fenyő lécekből is pakolt a tűzre. Eléggé nagy lánggal égett, buhogott a tűz, szokták ilyenkor mondani Úgy este tíz óra felé jött a riasztás. Kiabálták az utcán:
– Ég a ház! Tűz van! Gyorsan oltani! Pásztorék fészere ég!
A kiabálásra összeszaladtak a szomszédok. Először tehetetlenül nézték az égő házat.
– A galambok! – kiabálta valaki. – Megégnek!
Perceken belül megérkeztek a tűzoltók. Szirénázva jött az autó, kék villogóval a Csabai utcában. Rövid időn belül eloltották a tüzet, még szerencse, hogy a lakóházra nem terjedt át. A fészer teteje leégett és a nyárikonyha is eléggé füstös lett.
Pásztor Lajos először némán állt az udvaron, majd eleredtek a könnyei. Az egész galambdúc elpusztult a galambokkal együtt. Fészkükön ülve érte őket a tűzhalál, elrepülni nem tudtak. Borzalmas volt a látvány. Pásztor Lajost vigasztalni próbálták. Ott volt a haverja is, Hosszú Feri, de erre nem volt magyarázat, csak a tragédia maradt meg.
Kovács Kázmér is értesült az esetről. Szörnyülködve állapította meg. – Lajos mennyire szerette galambjait és most minden oda.
A tűzoltók műszaki vizsgálatot tartottak a tűz okának kiderítéséről. A szakértők nézelődtek, mindenkivel beszéltek, ki hol volt, mit csinált. Aztán jött a megállapítás: – a fészer kéménye nem volt szabályos, sem a belmérete, sem a magassága. Így pattanhatott ki a szikra, amely a tüzet okozta.
Ez a megállapítás elterjedt a faluban. Pásztor Lajos magát okolta a fűtés miatt. –Nem kellett volna ilyen nagy tüzet csinálni! Odavesztek a galambok. Önmagát okolta az eset miatt.
A kémény felkiáltó jelként volt jelen. – Ha szabályos lett volna a mérete, nem tudott volna kipattanni a szikra. Pásztor Lajos apja szeretett volna beszélni az „állítólagos” kőművessel, Tódor Ferivel, de hiába kereste. A tűzesetet követően, napokon belül elköltözött a faluból, senki nem tudta megmondani, hová.
Hozzászólások