Testvérünk, Julianus / Kodolányi János: Julianus barát • Hetedhéthatár

Kultúra, művészet

Testvérünk, Julianus / Kodolányi János: Julianus barát

 

A XX. századi magyar irodalom magánolvasatban

 

Táj, nyelv és lélek egybefonódásának regénye? A legtörténelmietlenebb magyar történelmi regény? Fejlődésregény, amelyben a fejlődés célja inkább a lélek megerősítése, mintsem az értelem megvilágítása? Nyolc évszázadon, búvópatakként végighúzódó nemzeti példázat, amely értelmét sohasem veszíti, időszerűségét mindvégig megőrzi? Idegen számára megérthetetlen és megfejthetetlen küldetéstudat, abszurditásba torkolló, megszervezetlen és megszervezhetetlen, kudarcból kudarcba bukdácsoló vállalkozás, amelyet a magyar utókor mégis a nagy hitek, és nagy győzelmek aranyködével von be? Vajon mi a „Julianus-titok” életképességének, sőt örökéletűségének magyarázata, van-e helye a magyar történelem tudatformáló tevékenységében, lehet-e helye az európai irodalomtörténetben? Milyen várakozással veszi kézbe, és milyen érzéssel teszi le kezéből a magyar olvasó, és milyennel egy érdeklődő – idegen nyelvű és tudatú – kortárs?

 

*

 

A dél-dunántúli, a baranyai táj egyszerre jelent kibocsátó fészket Kodolányi János és Farkas fia Györk, vagyis hát: Julianus barát részére. A Zengő hegy alja, a Mecsek, Pécsvárad, Pécs – így tágulnak a táj, az életkezdés és az ismeretszerzés körei az eszmélő gyermek számára. A névtelen szülőfalu, a természeti gazdagságában tündöklő környezet a nyiladozó értelmű fiúnak újdonságot és világépítő elemeket kínál, amelyek egyszerre lendítik tovább és csábítják helyben maradásra.

A középkori magyar falu különös alakulat: egyrészt a szorító szegénység, a kultúra- és civilizációnélküliség helyszíne, másrészt viszont lakói mintha tudatában volnának a feudális hierarchiának, amelyben várjobbágy, köznemes, udvari méltóság, legfölül pedig a király foglal helyet. Az egyház a világiakéhoz hasonló hierarchiát alakított ki, de ez mintha „könnyebben megmászható” volna. Tudják ők a hit és a néphit értékeit és különbségeit, a kettő egymás mellett élésének kényes egyensúlyát és átjáróit, de tudják a babona üldözendőségét, amelyet – persze, csak módjával – üldöznek is.

Farkas, az apa, a pécsváradi klastrom vadásza, aki fiából is a keze munkája után élő, erős és határozott férfit akar faragni. Ha netán pap lesz, nem bánja, ez mégis a kiemelkedés útja, de azt semmiképpen sem nézi jó szemmel, hogy a fiú föl-fölkeresi Majs apót, a hegyekben élő, kiöregedett táltost, és ámulva hallgatja az öreg meséit Fehérlófiáról, az ősmagyarokról, a pogány előidőkről. A pogánykodástól és a férfiatlan álmodozástól egyaránt félti a gyereket. A klastromba – tanulni – elengedi, bár sejti, talán sohasem tér vissza a fiú. Györk (ekkor még Györk!) nemcsak családjától és falujától válik meg nehezen, tudja, a gyermeki szerelmet kínáló, „vadgalambként turbékoló” Cseperkéről is le kell mondania, miközben maga is érzi, távozásával „ki is növi” a helyben maradók kínálta boldogságot.

Élete ettől kezdve az egymásba fonódó, egymást hol segítő, hol késleltető események és hatások sorozata-párhuzama. A pécsváradi klastromban pogány-magyar neve a latin Julianus szerzetesi névre változik. Írás-olvasással, latin nyelvvel, teológiával és a kolostori élet napi tennivalóival ismerkedik. Az istenhit, a mindennapok vallásossága a maga középkori teljességében bontakozik ki körülötte és benne, egyszerre jelent mindez féken tartó köteléket és állandó mentőövet a test és a lélek kísértéseiben, megpróbáltatásaiban.

A klastrom perjele jó szemű, öreg pap, fölismeri, hogy a fiú nagyobb feladatra rendeltetett, talán nem is az ész és az engedelmesség fogja kiemelni társai közül, hanem valami más: az akarat, az elhivatottság alaktalan érzése. De bármi legyen is Julianusból (aki ekkor tízes éveinek közepét még alig lépte túl), tanulnia kell, forognia a világban – ez azt jelenti: Fehérvárra küldik, nagyobb városba, nagyobb klastromba, elmélyültebb tanulmányokra.

Pécsvárad és Fehérvár között az 1200-as években kalandos volt az út, veszedelmes az utazás. Az idősebb Georgius fráter kíséri Julianust jövendő kolostorába-iskolájába. Ez az örökösen zsörtölődő, gyűlölködő, német eredetét dédelgető, falánk és gyengéd szívű barát visszataszító, ám tanulságos élményekkel és véleményekkel ismerteti meg a fiatal papnövendéket. A pécsi klastromban Julianus zabolátlan, részeg tivornyának lesz akaratlan szem- és fültanúja, amit pedig addig elképzelni se tudott volna. Georgius, aki maga is alaposan kivette részét a mulatozásból, dühödten ostorozza az egyház züllöttségét, kapzsiságát, mindezt azonban nagyrészt a pogányságukat még mindig őrző magyarok bűnéül rója föl.

A reménybeli papnövendéket különös kaland éri Pécsről Fehérvár felé utaztukban: rablók ejtik zsákmányul kocsijukat, Georgiust megkötözve az útszélen hagyják, Julianust pedig vendég-fogolyként rejtekhelyükre, a dunai szigetre hurcolják. Julianust itt valamiféle pogány-magyar „betyár-demokrácia” veszi körül. Filetlen Pál kényszerszülte rablóvezér, afféle magyar Robin Hood, aki keresztény ugyan, de egyházellenes, a királyt tiszteli, de a királyné megöletését nem bánja. Az erélytelen II. Endre király, a sajátjainak kedvező Gertrudis és Bánk bán évtizede ez, a nemzeti, a hatalmi, a vallási és a gazdasági elégedetlenség kora, a felizzó szenvedélyek és félelmek ideje. De még inkább a reménytelenségé, a fogyó magyarságé, az országot elözönlő német, olasz, muzulmán és izmaelita kalmárkodásé. A szigeten Julianus színpompás, egyben félelmes képet nyer az álarcos busókról, a pogány néphit és szokásvilág kései képviselőiről. (Szereplésüket a Baranyában otthonos Kodolányi bizonyára hiteles források alapján helyezi a ma elfogadottnál jóval korábbi időkre.) Julianus életében csupán néhány hónapos kitérőt jelent a dunai kaland, valós veszedelmek helyett inkább olyan ellentmondásokkal, indulatokkal ismerkedik meg, amelyekről korábban fogalma se volt. Fehérváron még akár szökött zsiványnak is néznék, ha Georgius nem „igazolná”, idővel azonban megtalálja helyét új társai és tanulmányai között.

Hogy a híradás az elszakadt és Keletre visszavándorolt magyarságról nem pusztán „a pogány vének szóbeszéde” – mindez ekkor tudatosodik Julianusban. A mendemondát és igaz ismereteket egymásra halmozó leírásokban viszonylag pontos helymegjelölést sikerül kihámoznia Magna Hungáriáról, sőt Ottó fráterben szellemi (esetleg még úti-) társat is talál, aki Julianushoz hasonlóan évek óta építgeti egy keleti utazás tervét. Julianus társakra lel, erkölcsben és szellemiekben igényesekre, kiemelkedni és tanulni vágyókra. És olyanokra, akik kiemelkedés után (vagy helyett?) visszahullanak a mindennapok vonzalmai közé, földet művelnek, asszonyt ölelnek. Szó sincs tehát elbukásról, bűnben tántorgásról, „mindössze” a keserves lemondást utasítják el maguktól. Julianus rémülten érzi saját magán is a gonosz és az „árnyaltan vonzó” kísértés erejét, roppant testi energiát és lelki erőt mozgósít tudatos elutasítására, legyőzésére.

Várja Bononia, azaz Bologna, a korai reneszánsz Itália, a jelenlét és részvétel a világ szellemi érverésében, a tudományok és művészetek szabadságában. Megérinti és megigézi őt is az, ami annyi kortársat és utódot Magyarországról és Közép-Európából: a találkozás a „művelt Nyugattal”. Látókörének szélesítése, antik és modern, latin és olasz szerzők és nyelvek megismerése – mindez persze hasznára van Julianusnak. Még inkább a kapcsolatok, amelyeket megismer, és amelyek őt is járatosabbá teszik a világ dolgaiban. Az egyház megújítását célzó erőfeszítések, a mosolygó szolgálat ferences, és a tudatos fegyelem dominikánus szemlélete, az új szerzetesrend szervezésének lehetősége magával ragadja. Egy új Magyarország hitét, reményét hozzák haza magukkal a fráterek Európából. Kevésbé a lehetőségét – az elajándékozott királyi birtokok, az elkótyavetyélt ország kevés mozgásteret ad akár az államszervezet reformtörekvéseinek, akár az új szellemi mozgalmak terjedésének. És Julianusban is ott motoszkál a kérdés, a kétség: ha figyelmét a keleten rekedtek felé akarja fordítani, meddig célszerű nyugaton töltekeznie az amúgy igen hasznos tudnivalókkal? Hogy mindez szükséges, és hogy lelki erejét nem kezdte ki a kétkedés, erről utolsó bononiai napján győződik meg, amikor látomása támad: a Boldogasszony megerősíti hitében, hogy nincs egyedül, és hogy erőfeszítése nem lesz hiábavaló.

A fráterek tanulmányaik nyomán bölcsebbek lettek, éveik száma szerint megférfiasodtak, hazaindulnak, fölszerelkezve tervekkel, tenni akarással, eltelve a szándékkal, hogy segítsenek a királynak, az egyháznak. Hány magyar történet kezdődött (vagy éppen végződött) így a következő századokban – Julianus és társai ebből a keserű tanulságból is példát mutatnak. A rendtársak egy része kereken a szemükbe mondja: nem örvendenek a megokosodott, önhitt, mindenbe beleszólni akarók visszatértén – ők legalább őszinték. A király udvarnagyjai az ország nyereségének nevezik a „kiművelt emberfőket”, de hatalmat, jogkört nem adnak nekik – ők politikusok voltak-maradtak a javából. Politikusok – nem államférfiak, máról-holnapra gondolkodnak és taktikáznak, napi szövetségeket kötnek, percnyi érdekek után rohannak. Új szerzet lehet, új klastrom lehet, mindez persze Isten dicsőségére – de pénz nélkül, és lehetőleg jó messze a fővárostól. A láng így is lobog Julianusban és társaiban, a klastrom így is fölépül, aztán lassan a többi is megvalósul.

De mintha a királyi udvarba is új szelek fújnának… Új államigazgatási rend, már majdnem európai, 31 törvénycikkelyre osztva, a pergamentekercs alján – az ügy komolysága és a királyi jó szándék jeléül – hatalmas aranybulla függ. Udvari méltóságok, köznemesek, barátok, várjobbágyok egy pillanatra föllélegeznek, mintha véget érne egy nehéz, keserű időszak, az ellentétek szabdalta, az idegenek szipolyozta, „a szent rokonvérben feresztő visszavonás” Magyarországának ideje. Aztán hamarosan (a kihirdetés másnapján!) kiderül, hogy a napi gyakorlatban az Aranybulla ugyanúgy papírrongy, mint a többi törvény, hogy a jó szándék önmagában mit sem ér. Mindez természetesen 1222-ben.

Julianus a domonkosok szerzetesrendjének Magyarországra hozatalával, és eszméik elterjesztésével akarja visszaállítani az egyház megrendült tekintélyét, megőrizni értékeit. Olyan írástudók (értsd: korai humán értelmiségiek) egységbe szervezésével, akik egyszerre képesek Európa, a hit és a magyarság értékeit hitelesen képviselni. És persze Magna Hungária, ez él benne mindenek előtt, közeli és távoli célként. A király (az öregedő, a lélekben már megroppant II. Endre) alig figyel a barát szavára, a klastromalapításra ígér ugyan támogatást, de már vége is a kihallgatásnak.

A domonkosok térítenek, elviszik a kereszténységet a pogányok közé, a hit kegyelmét a csak éppen megkereszteltek közé. A kunok ilyenek: zabolátlan, pusztai nomádok, mint a magyarok voltak egykor Etelközben, Levédiában. Mit keresek itt? – döbben Julianusba a kérdés, aztán az engedelmesség lehűti háborgását. Ha az elveszett magyarok közé nem mehet, talán ezekből a keményfejű, lobbanékony népekből lehet valamiféle utánpótlás a fogyatkozó magyarság számára. Julianus hiszi mindezt, mert hinni akarja, a kunok földjén azért a vértanúság tudata mindennapos érzés a barátok között. (Kodolányi jól érzékelhető minőségi különbséget tesz a magyarok keresztény hite és pogány hagyománytisztelete, valamint a kunok formális kereszténysége és pogány gondolkodásmódja között. Alapvető különbség ez, amelynek eltűntetéséhez évszázadok kellenek!)

Az engedelmességben, a fegyelmezett lemondásban azonban már nehezen elviselhető tényező, hogy Ottó fráter mégis kapott engedélyt és támogatást a királytól, és elindult Magna Hungáriába. Ő kapott, nem Julianus, ő érheti el és szólíthatja meg az idegenben maradtakat, nem Julianus. A barátban azonban minden keserűség ellenére (mert van ám benne!) a józan ész munkál: a király (immár a fiatal: Béla, e néven a negyedik) megértette az ügy fontosságát, talán a vállalkozás nagyszerűségét is. Ha Ottó, hát Ottó, ő az idősebb, ő már korábban tanulmányozta és hirdette a „magyeriek” meglétét. Julianus csak ifjabb testvér volt Ottó mellett, Julianus legföljebb az időben bizakodhat. Az időben? Amely egyre lehangolóbb híreket hoz a keresztes háborúk sikertelenségéről, és egyre rémületesebb híreket a mongol-tatár hadi gépezet terjeszkedéséről?

Julianus a latin és görög után olaszul tanul, ez a kereskedők és hajósok nyelve a Mediterráneumban. Kunul tanul, ez a pusztai népek között ismert és elfogadott összekötő nyelv. Besenyőül tanul, elemeit talán föllelheti a távoli magyarok nyelvében is, ha eljut hozzájuk. Aztán arabul tanul, Kis-Ázsiából arabok rajzottak ki „az égigérő hegyek” (az Urál) felé, ők adtak hírt Magna Hungáriáról már évszázadokkal ezelőtt. Nem fölösleges-e mindez a mérhetetlen előkészület, hiszen ki tudja, hogy egyáltalán… s ha igen, mikor? Keresztény asszonyt szöktet mohamedán háremből keresztény kolostorba, arabot térít keresztény hitre (vagy arra felé!), Istennek tetsző s egy domonkos szerzetestől elvárható tettek ezek. Mégis…! És akkor megérkezik a hír: hazafelé tart Ottó fráter, aki elérte a magyarokat, beszélt velük. Siker? Inkább bizonyosság. A végsőkig elgyengülve érkezik vissza a klastromba Ottó, néhány mondatnál többet nem képes kinyögni, szinte Julianus karjai között hal meg – mintegy testi-lelki, fizikai kapcsolat létesül a távoli földrészeket bejárt, idősebb, elgyötört testű barát és tettre kész, ifjabb társa között. De fogalmazhatunk úgy is: immár „nincs mód nem menni, ahová te küldtél!”, minden tevékenység egyszeriben mellékessé válik, megérett az idő Julianus küldetésének teljesítésére. A lapszámokat tekintve a regény aranymetszési pontján tartunk.

Az ifjú király államférfi, nemcsak politikus. Kényszer és bölcs megfontolás egyaránt vezeti, amikor megbízást ad Julianusnak. Megbízást, kíséretet, pénzt – mindazt tehát, amit király nyújthat egy több ezer mérföldes útra. Miközben nyilván Béla is tudja, a kíséret a birodalom határán visszafordul, a pénz (bármennyi is) egy napon elfogy, vagy egy rabló-támadás következtében elenyészik. A többit, a hitet és az elszántságot Julianusra bízza. Nem tehet mást. Nem tehet mást? A régi iratok szerint „menenek kuetec hezzaiuk”, mármint a magyar királytól a magyeri törzsekhez. Bonfini följegyezte: Mátyás király is küldött követeket az Urál-vidékére, hasonló céllal, mint IV. Béla. Hogy mit jelentett a „követség” évszázadokkal korábban és évszázadokkal későbben – nem tudjuk, talán csak az utazás célját jelölte. Julianus küldetésében nem szerepel a „követség” szó, útközben a kísérők vissza-fordultak, a pénz elfogyott, Julianus és társai csak Istenben és a maguk erejében bízhattak. Azért ez nem kevés!

Kalmárnak öltözött a négy barát, a barátcsuha – úgymond – provokáló és feltűnő lett volna (pedig az országok legtöbbje, amelyen keresztül kellett haladniuk, kereszténynek nevezte magát). A valódi kalmárok – örmények, görögök – azonnal megszimatolták, hogy álkalmárokkal van dolguk: megfenyegetik, kizsebelik őket, aztán a szemükbe vigyorognak. Amerika fölfedezése, a tatár és a török hódítás előtt vagyunk – a karavánutak viszonylag zavartalanul működtek kelet felé. Persze főként kereskedőknek, meg akik fegyveres kísérettel utaztak. Julianus és társai (négyen indultak útnak) mindennek híjával voltak, ők különben is hamarosan észak felé fordultak, az ismert karavánutak helyett a sivatagon kellett keresztülvergődniük. A testi-lelki megpróbáltatások sorát szenvedték végig: az éghajlat zordságát csak növelte a helyben lakó népek bizalmatlansága, hónapszámra nem kaptak szállást, nyomorult vermekben húzták meg magukat, könyöradományra szorulva. Kirabolták, megalázták őket, még rabszolgának sem adhatták el magukat – nem kellettek senkinek. (Kettejük árán a másik kettő lovat-szamarat vesz, hogy továbbutazzon – gondolták.) Nagyobb baj volt ennél, hogy a remény kezdett töredezni egyik-másik fráterban, már nem hittek Magna Hungária létében, a választott utat elhibázottnak tartották, Julianus fanatikus bizakodását egyre nehezebben viselték. A barát maga is belátta, négyen túlságosan sokan vannak, az élelem kevés, a lerongyolódott idegenek látványa csak gyanakvást kelt. Lelkében leginkább összetört társát hazaküldte, de, hogy képes legyen az embert próbáló utat visszafelé is megtenni, legerősebb társát küldte vele. Maga pedig a hűséges, ám gyenge Gerhardussal indult tovább.

A második tél aztán Gerhardust is elvitte, ott temette el Julianus a burtász-baskir puszta valamelyik szegletében, már nem messze a céltól, amelyet elérni akartak. Amelyben azonban igazából egyedül csak ő hitt.

Az újraéledő remény képeivel végződik Julianus barát rettentő kálváriája, amely az Urál hegység lábánál ér véget. A környéken lakó törzsek ismerik a magyerieket, akik innen már alig kőhajításnyira laknak. Julianus megismerkedik egy magyeri asszonnyal, aki a városba jött férjhez, szavát is érti, nehezen, de mindketten törekednek a másik megértésére. Aztán a barát elindul a szelíd domboldalak, tölgy- és nyírfaerdők közé, amely egészen olyan, mint a dunántúli, a baranyai dombok és erdők, és ahol a pusztai emberek szíves szóval, hangos „Hahó! Hej!” kiáltással fogadják.

 

*

 

1938 szeptemberében fejezte be Kodolányi János Julianus barát históriájának megírását. A XIII. századra végveszélybe sodródott Magyarország sorsát három regényben dolgozta fel, a korszakot megalapozó, a legszélesebb társadalmi, szellemi körképet a legkorábban játszódó, de utoljára megírt Julianus barátban rajzolta meg. Julianus barát története hiteles korabeli iratok alapján rekonstruálható, Kodolányit azonban nem (nemcsak) a történelmi hitel megteremtése, nem Julianus többé-kevésbé pontos megformálásának célja vezette. Az országvesztésnek, a magyarság pusztulásának és úttévesztésének riasztó tüneteit találja meg és mutatja föl a XIII. században, amelyek olyan ijesztő hasonlósággal ismétlődnek meg a XVI., majd a XX. században is, és amelynek a réme mintha állandósulni látszanék az ország fölött. A pusztító világháború előérzete fordította Kodolányi (és a felelősen gondolkodók) figyelmét a hasonló katasztrófával fenyegető történelmi korszakok jelenségei és tanulságai felé. Kodolányi maga aligha ringatott illúziókat a korabeli magyar és külföldi országvezetők képességeiről és tisztességéről, olvasói számára sem kívánt Julianus alakjában valami oktalan reménykeltést sugallni. Józan ésszel sem IV. Béla, sem Kodolányi János, sem fráter Julianus, de még Hunyadi Mátyás sem gondolhatott arra, hogy a nyelvi, szellemi romlatlanság állapotában megmaradva, a magyarság százezrei az Urál-hegység észak-nyugati dombvidékéről, egyetlen domonkosrendi barát egyetlen szavára, mindenüket hátrahagyva, fölfegyverzetten és föltarisznyázva kocsira ülnek, és elindulnak a Kárpát-medence felé. Akár a Nagy Rusz országain át, akár a burtász-baskir sivatagon, a „Meoti kis tengeren” és a Fekete-tengeren keresztül, s végül megérkeznek, boldogan és tettre készen az immár egyetlen, közös hazába, megkeresztelkednek, a németeket, olaszokat, kunokat, mohamedánokat, izmaelitákat a külső sötétségre zavarják, maguk pedig megteremtik a boldog és erős, harmincmilliós Magyarországot. Nem, ilyet senki nem gondolt az elmúlt nyolcszáz év során! Valami mást (bár nem egészen mást) azonban igen! Hogy a bajok megtermik a maguk nagy hiteit, nagy reményeit, Julianusaikat, IV. Béláikat.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS