Reggel a szokásos időben ébredt Hornyák Zoltán irodista. Így ismerték, senki nem mondta, hogy bérszámfejtő, pedig az volt. A felesége még aludt, csak egy kis résre nyitotta ki a szobaajtót, nem akart semmit mondani, csak meg akarta nézni. Külön aludtak pár hónapja, a nagy veszekedés óta. Már egy hete nem beszéltek egymással. Olyan mosolyszünet-féle volt éppen köztük. Az asszony a pénz miatt perlekedett vele.
– Mamlasz egy fickó vagy, így nem visszük semmire – mondta mérgesen. Ez a pénz körüli dolog az utóbbi időben többször megismétlődött. Ő a fürdőszobában megmosta az arcát, borotválkozott, majd fogta táskáját és elsétált a buszhoz. A szomszéd kisvárosban volt a kft., ahol dolgozott.
Megérkezett és az ABC-be indult, hogy vegyen magának valami reggeli-félét. A kosárba tett pár kiflit, meg egy kis felvágottat. Bóklászott a pultok között, amikor meglátta azokat a decis kis üvegeket. Volt többféle, egy pálinkásat tett a kosarába. Már a pénztárnál állt sorba, amikor egy kollégája sodródott a háta mögé.
– Vettünk egy kis tízórait? – kérdezte és kajánul mosolygott, majd hozzátette: -Meg egy kis szíverősítőt is?
– Inkább célzóvizet, randim van a főnökkel, nem akarok alul maradni – mondta magyarázatként. Aztán arra gondolt, mit képzel ez a kolléga, amit akar itt firtatni? Én majd megiszom, és talán múlik a feszültség bennem. Ez volt a magyarázat az első kisüveg történetére.
Kifizette a vásárolt cikkek árát és egy intéssel elbúcsúzott a kollégától.
Hornyák Zoltán a köznyelv szerint irodista volt. Egy kft.-ben dolgozott, mint bérszámfejtő. Harmincöt éves, még fiatalember, szőke hajjal és bajusszal, jól érezte magát. Úgy gondolta az élet ugyan nem sokat adott neki. Elvégezte a számviteli főiskolát, megnősült, van munkahelye, eddig nem volt semmi baj. Talán többre vágyott, egy lakásra, de ez nem sikerült. Feleségével, aki tanítónő volt a helyi általános iskolában, nyolc évvel ezelőtt szolgálati lakást kaptak. Ez egy olyan megállapodás-félének tűnt mindig a szemében. Tudta, hogy egy saját lakás az mindig más, biztonságosabb. Az életüket feleségével, Zsófival albérletben kezdték. Amikor megkapták a lakást, boldogok voltak, úgy érezte, minden elrendeződött.
Ahogy teltek az évek, a mézeshetek egyre íztelenebbé váltak. Néha még elmentek kirándulni, vagy éppen egy moziba, amely a városban volt. Így összekapcsolhatták egy presszólátogatással. Néha jókedvűen elbeszélgettek, ilyenkor mindig azt hitte, minden rendben van. Aztán előugrott a valóság. Zsófi hajthatatlan volt. Mindig másokra hivatkozott, hogy azok már külföldön is voltak, meg az egyik kolléga most vett autót. Ők csak egy helyben topognak. Az ágy is kettévált, mert külön aludtak. Hornyák Zoltánnak már az is megfordult a fejében, hogy elválik Zsófitól.
Ez a gondolatsor sokszor napokon keresztül foglalkoztatta. Úgy hessegette el magától, hogy nincs kedve megint albérletbe menni. Aztán csak a lődörgés lenne az egésznek a vége. Pár kocsmát biztosan meglátogatna, de ehhez sem volt már kedve. Kényelmessé vált.
Azt vette észre magán, hogy reggelente, amint betér az ABC-be, a kifli meg a felvágott után egyre gyakrabban tart szemlét a kis üvegek polcán. Ez a látogatás abban különbözik, hogy egyik nap konyakos üveget tesz a kosárba, másik nap éppen vodkást.
A kis üvegek tartalmukkal barátnak mutatkoztak, de amikor kiürítette, felesleges nyűggé vált. Ugye arra ügyelni kell, hogy ez azért titok maradjon. Mit szólnának hozzá a kollégák, ha elterjedne, a Hornyák minden reggel belök egy felest. Nem a kocsmában, mert azért diszkréten viselkedik, hanem a zsebében viszi a munkahelyére és egy óvatlan pillanatban lehörpinti. Ilyenkor úgy érzi, övé a világ, a gondok lapossá válnak és talán minden rendben is van.
Az üres kis üvegekkel azonban baja akard. Hová is tegye, ez volt a nagy kérdés. Sajnos az elején csak úgy beletette a zsebébe, mondván majd kidobja valahol. Az utcai szemetesek mutatkoztak erre a legalkalmasabbnak. Itt csak az volt a gond, hogy körültekintően lehetett bedobni a gyűjtőbe, ne lássa senki. Ez nem mindig sikerült, mert munka végeztével nyüzsgött az egész utca. Aztán erről rendszerint elfeledkezett, meg Zsófi is megtalálta egyszer a kabátja zsebében.
– Már titkon iszol is? Nem tudod megállni? Mit szólnak a munkahelyeden? – zsörtölődött az asszony.
Próbál mentséget találni.
– Csak egyszer kívántam meg, látod, el is dobhattam volna – próbált őszintének tűnni, de Zsófit nem lehetett becsapni. Más megoldáshoz kellett folyamodni.
Mivel a történet a múlt század ötvenes éveiben játszódott, abban az időben az irodákban még nem volt gázkonvektor, vagy az egész épületben központi fűtés, hanem olyan szenes kályha az iroda közepén, hosszú csővel. Korán reggel a fűtő begyújtott a kályhákba és meleg várta a dolgozókat. Napközben raktak a tűzre, hogy ne fázzanak.
Hornyák Zoltán életében ezek a változások éppen egy tavaszi napon kezdődtek. Örült a szép napsütésnek, a tavaszi friss levegőnek, de a gondok nem enyhültek. Maradt a reggeli bevásárlás az ABC-ben. Persze a kis üvegek kíséretében. Egyik reggel, mikor legurította a feles konyakot, forgatta a kis üveget a kezében.
– Hova is tegyem? Valami jobbat kellene kitalálni – így morfondírozott, és ahogy körbenézett az irodában, szeme megakadt a hideg kályhán.
– Megszűnt a téli fűtés, üres a kályha! – kiáltott fel. – Ez egy jó megoldás, legalábbis átmenetileg. Nyugtatta magát és ünnepélyesen kinyitotta a kályha ajtaját és beledobta a kis üveget. Éles koccanással landolt a kályha tűztéri rácsán, aztán csend keletkezett. Még annyit mondott magának:
– Ne feledkezz meg róla, majd a nyár végén, egy szombati napon, amikor nincsenek bent, kiürítem.
Innentől kezdve nem volt már gondja a kis üvegek elhelyezésével kapcsolatban. Lepattintotta tetejét, szájához vette, nem is nyelt, csak úgy leeresztette, krákogott egy kicsit, meg köszörülte a torkát, mert a szesz marta. Aztán egy rövid mozdulat, kinyitotta a kályha ajtaját és bedobta az üveget. Csörrent egy kicsit, de ahogy szaporodtak a kályhában, onnantól kezdve a hangjuk is tompább volt.
Az otthoni veszekedések hullámzó időszakkal elő-elő jöttek. Hornyák Zoltán azzal tisztában volt, hogy valami megoldást találni kell erre a helyzetre. De a kényelmesebb, az ABC, meg a kis üvegek társasága, egyszerűbbnek látszott.
Így telek a napok, néha egy kis enyhülés is mutatkozott otthon. De ez csak átmeneti állapot volt, mert Zsófi következetesen morgott, tette a megjegyzéseket. Hornyák Zoltán ilyenkor a legszívesebben elrohant volna otthonról. De egy faluban hová is mehetne, talán a kocsmába. Aztán elterjedne, hogy a tanítónő férje kocsmázni jár. Ezt azért nem, inkább a látszatbéke, a hallgatás maradt számára.
A munkából nem maradt távol egy napot sem. Így a reggeli ABC-látogatás is természetes mozzanat volt. Számfejtette a béreket, elkészítette a kifizetési listákat, a főnök elégedett volt. Úgy szeptember elején eszébe jutott a kályha a sok kis üveggel.
– Valamelyik szombaton bejövök és eltüntetem őket – mondta úgy magának. Már ki is nézte azt a bizonyos szombatot. Mondta is Zsófinak:
– Szombaton bemegyek a kft.-be, van egy két dolog, amit el kell intéznem. – ezzel megnyugodott és folytatta a munkáját. Zsófi két nap múlva szólt neki:
– Nem jó a szombat, mert anyuék meglátogatnak minket, így nem mehetsz el. Halaszd máskorra! – volt az asszony utasítása. Hornyák egy kicsit gondolkodott. – Nem is baj, majd legközelebb – összegezte döntését.
Aztán teltek a napok és az október közepére eső hétfőn, amikor az ABC-s útjáról betért a kft.-be a folyosón népes munkatársi csoport fogadta. Vidámak voltak. Az egyik kolléga megjegyezte:
– Zolikám szép gyűjteményed van! Ezen többen nevettek, de a többség inkább a diszkréció miatt csak mosolygott. Amikor belépett az irodájába, látta, hogy a fűtő két szenesvödröt már megrakott a kis üvegek sokaságával. Hirtelen nem tudott semmit mondani, állt, megbénultak a lábai.
– Mikor csempészted ezeket a kályhába? – kérdezte egy másik kolléga.
– Látom vegyesen fogyasztottad őket – szólt egy fiatal férfi és kedélyesen mosolygott.
Hornyák Zoltán csak állt, nem is tudja mennyi ideig. Arra gondolt, mit is mondana a kollégáknak. A gond nem az övékké. Aztán az jutott hirtelen eszébe: – Mit mond majd a főnöknek?
A reggeli látványosság elcsitult, ment mindenki a dolgára, csak Hornyák Zoltán ült az irodájába és várta a hívó szót: – Zolikám gyere csak az irodámba – olyan hangsúllyal, melyet lehetett így, meg úgy is értékelni.
Eszébe jutott az első kis üvegnél mondott válasza a kollégának: – Ez egy célzóvíz, hamarosan randim lesz a főnökkel, nem akarok alul maradni!
Hallgatózott egy kicsit, csend volt a folyóson. Elővette a kis üveget, lepattintotta tetejét és egy hajtásra megitta. Ült szótlanul, maga elé bámult és várta a telefon megszólalását. Nem tudta megmondani, meddig várt. Hogy űzze az időt, pergette élete szürke lapjait. Súlytalannak érezte magát. Lesz, ami lesz! – ez volt a végső felkiáltása. Majd végre megszólalt a telefon, elhangzott az előre összerakott mondat. Zoli elindult a főnök irodája felé. A többiek látták még bemenni, de kijönni nem, mert közben vége lett a munkaidőnek és mindnyájan hazamentek.
Hozzászólások