– Liftben –
Nyomasztó, rossz álmokkal teli éjszaka után, sok felriadást követően, hajnali ötkor úgy döntöttem, hogy nem próbálkozom tovább a visszaalvással ezen a hétfő reggelen. Inkább beletörődtem, hogy számomra ezúttal véget ért az éjszaka. Mindössze három órát sikerült aludnom, de úgy ültem az ágy szélén, hogy tudtam, az ébrenlét, és álmosság kockázatát vállalni kevésbé rossz megoldás, mint, hogy tovább aludjak, és az éjszaka látott rémálom folytatódjon.
Talán a tegnap olvasott könyv, Ray Bradbury novelláskötete, Az illusztrált ember, és a róla írott cikkem hatása lehetett az álom, amit most el fogok mesélni.
Reggel volt az álomban, az a tipikus téli reggel, amikor az ember legszívesebben visszavackolná magát az ágyba. Sötét volt még, a Nap sem kelt fel, hideg, és köd. De nekem fel kellett kelni, mert időre mentem valahová, készülődni, és a buszhoz indulni. Nem volt apelláta. Gyors reggeli, az első kávé után zuhanyozás, öltözés, és eközben fel is ébredtem.
Halkan zártam magam mögött a bejárati ajtót, és hívtam a liftet, amely szinte hangtalanul, gyorsan megérkezett, és nyílt az ajtaja.
Ekkor mögöttem is kinyílt az lakásajtó, kilépett a fiam, s míg tartottam a liftajtót, ő bezárta a lakást, és belépett mellém a liftbe. Mindketten álmosan, egymáshoz nem is szólva álltunk, megnyomtam a földszint gombját, és elindultunk lefelé.Csakhogy a földszintre érve az ajtók nem nyíltak ki, hanem a lift egyet zökkenve elindult velünk felfelé.
Elhívtak! – mordult fel mérgesen a fiam, hisz mindketten siettünk, ő munkába, én meg orvoshoz.
Eközben a lift csendesen siklott velünk felfelé, a kijelzőn láttam, hogy elhagyjuk a mi emeletünket, a hetediket, aztán tovább, a tizenegyedik emeletre, de a lift nem állt meg, hanem ugyanabban a tempóban haladt tovább. A különös csak az volt, hogy a házunk 11 emeletes, el kellett volna érnünk a liftakna tetejét!
Mi van? – szólaltunk meg egyszerre mindketten. A fiam hangjában inkább csak meglepetést érzékeltem, míg én éreztem, hogy elborít a közelgő, jól ismert pánikroham. Félni kezdtem. De csak annyi történt, hogy a lift háborítatlanul haladt velünk tovább. Halkan, zökkenőmentesen!
Végül a kijelzőn tisztán láttam, hogy elértük a 666. emeletet, ahol egy parányi zökkenéssel megállt velünk a lift. Vártam, hogy a lift ajtajai kinyíljanak, de azok nem mozdultak.
Hol vagyunk? – szaladt ki a számon a kérdés.
Ne akard megtudni – hallottam a fiam hangját, aki logikus gondolkodásával már kiszámította, hány méteres magasságot ért el velünk a lift.
Halálos félelem fogott el, amikor rájöttem, hogy a lift foglyai vagyunk, valahol a csillagok között, a végtelenségben, és nincs tovább.
A lift mozdulatlanul állt, nem indult el lefelé, hiába nyomtam a gombot, a visszaút esélye elszállt. Az ajtók sem nyíltak ki, s mi ott álltunk, tudva, hogy ha elfogy a levegő, véget ér az életünk, ott, a 666. emeleten, a semmiben függő liftben.
És akkor egyszerre jutott eszünkbe, hogy a lakásban maradt a két kutya, Bendegúz és Babó, akiket mind a ketten úgy szeretünk, mintha családtagok lennének, és valójában azok is.
Mi lesz velük?- szakadt ki belőlem a kérdés, és tanácstalanul egymásra néztünk.
Hívjunk fel valakit! – javasoltam, de egyikünk mobilja sem működött, nem volt térerő. Akkor jutott csak eszembe, hogy az új ajtóhoz senki másnak nincs kulcsa, csak nekünk.
Sorsunkba beletörődve vártuk, hogy elfogyjon a levegőnk.
Ekkor ébresztett az órám, s én, mint a fuldokló, aki a víz alól felbukkanva levegő után kapkod, próbáltam megkapaszkodni az ébrenlét valóságában.
Öt óra húsz, láttam a számlapon, sötét volt még, és csend az egész házban. A szemközti tizenegy emeletesben is csak elvétve égett lámpa, jelezve, hogy hozzám hasonlóan korán keltek fel mások is.
Fiam, és a kutyák békésen szuszogtak a szomszéd szobában, mit sem tudva mindarról, ami az álomban történt velünk.
Most majd zuhanyozni fogok – gondoltam, gyors reggeli, az első kávé, öltözés, és elindulok az orvoshoz. De előbb még az ágy szélén ülve kócosan, az álmot éppen csak kitörölve szememből, elkezdtem leírni az álom történetét. Nehogy elillanjon abba a tartományba, ahonnan talán már soha nem hívhatom újra elő. Kapkodva írtam, kesze-kusza kézírással, a megszokott határidőnaplóba. Éppen elkészültem, mire indulnom kellett, hogy a fél hetes buszt elérjem.
Bakancs, télikabát, maszk az arcomra, zártam az ajtót, és közben már hívtam a liftet. Szinte hangtalanul érkezett, beszálltam, megnyomtam a földszint gombját, a lift pedig elindult velem.
- 01. 11.
Hozzászólások